Somogyi Hírlap, 2014. december (25. évfolyam, 279-303. szám)
2014-12-19 / 295. szám
14 ÜNNEP - DIAKSZEMMEL 2014. DECEMBER 19., PÉNTEK Karácsonyi ajándék: együtt vagyunk December huszonharmadikán este a tízéves Lili dühösen rohant be rózsaszínű szobájába. iPhone-t szeretett volna karácsonyra, de édesanyjának időközben megszűnt a munkája. A lány vacsora közben tudta meg a rossz hírt, majd amikor meghallotta, hogy idén szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat, dührohamban tört ki. Édesanyja hiába próbálta megértetni vele a történteket, Lili zokogva, dúlva-fúlva hagyta őt. Belehuppant lila, süppedős babzsák-fo- teljébe, és álomba sírta magát. Hideg, szürke nap volt. A járókelők vastag, meleg télikabátokban siettek a fagyos utcán, hogy elvégezzék az utolsó simításokat szenteste előtt. Egy apuka fejvesztve rohant a piacra, remélve, hogy még standjánál találja a fenyőfaárust, máskülönben nem lesz karácsonyfa a lányainak. Az utca másik végén a hentesüzletbe sietett egy nagymama, hátha nyitva találja még, és megveheti a pulykát az esti vacsorához. Lili ajándékot szeretett volna venni barátnőjének, de a kis üzlet éppen az orra előtt zárt be. A kislány kezében egy csokimikulás, egy narancs és kétezer forint volt. A nagymamájától kapta karácsonyra, aki már hónapok óta kórházban feküdt. Ahogy végigment az utcán, mindenhol a rohanó embereket, az ajándékokat beszerző nagypapákat, a szánkón fenyőfát húzó apukákat és a vidám gyerekeket látta. A nagy sietségben senki nem vette észre a pádon ülő férfit, aki egy kis könyvecskét szorongatott a kezében.- Lili éppen akkor ért át az út túloldalára, ahol a férfi lassan megmozdult, átfagyott tagjait dör- zsölgette. Gondolataiban a régmúlt karácsonyok emlékei kavarogtak. A meghitt gyerekkori ünnepek, amikor a nagy barna mackót, vagy a villanyvonatot kapta. A későbbi évek, amikor már felnőttként saját családjával ünnepelt. A kislánya földöntúli boldogsága a játék baba, vagy a bababútor láttán. Istenem, hogy tudott örülni, és mennyire szeretett hozzábújni - gondolta a férfi. Mennyire apás volt. Már régóta nem várta a karácsonyokat, sőt egy idő óta egyenesen gyűlölte. A válása utáni magányos karácsonyokra sem szívesen gondolt. Amióta pedig az utcán tengette életét, gyűlölt minden ünnepet. Ez a hatodik karácsony, amit hajléktalanként az utcán élt meg, és számára csak az emlékek maradtak. Lili szótlanul ült le a középkorú férfi mellé, miközben azon gondolkodott, vajon hol tudna venni barátnőjének valami apróságot. Szülei évek óta külön éltek, Lili pedig soha nem várta a karácsonyt, mert a drágábbnál-drágább ajándékokon és a csoki rengetegen kívül semmit nem kapott. Látszólag megvolt mindene: a legújabb telefon, a legdivatosabb ruhák, de szeretetet, törődést soha nem kapott, csak nagymamájától. Az idős asszony viszönt hónapok óta kórházban feküdt, és kétséges volt, egyáltalán kiengedik-e még. A kislány arcán egy hatalmas könnycsepp guruit le. „Nem szeretem a karácsonyt”- mondta egyszer csak, mire a pádon ülő férfi - még mindig a könyvébe mélyedve - válaszolt: „Akkor már ketten vagyunk.” „Jaj” - kezdte a kislány - „elnézést kérek, hogy* ideültem, már megyek is, mindjárt négy óra van, haza kell érnem.” „Engem aztán nem zavarsz”- válaszolta a férfi könyvébe merülve. „Karácsonyi ajándék” - bogarászta ki a betűket a könyv borítóján a kislány, majd így szólt: „Jó könyv?” j A férfi akkor nézett fel először olvasmányából. Nagy, kék szemeiből áradt a szomorúság: „Anyámtól kaptam tízéves koromban, mielőtt meghalt. Már csak egy vers van benne, a többi lap el használódott az évek során. A kislányomnak szerettem volna adni, de nem volt rá lehetőségem. Túl kicsi volt, amikor elhagyott a feleségem, és ő akkor még nem tudott olvasni. Ez volt az egyetlen dolog, amit magammal hoztam. Lilinek hívták. Szőke, kékszemű, mosolygós kislány. Nagyon szerettem. Szép életünk volt, sokat utaztunk, kirándultunk, rengeteg időt töltöttünk együtt. Aztán egy hétfői napon, amikor hazaértem a munkából, egy cetlit találtam az asztalon a feleségem írásával: „Elköltöztünk Lilivel. Már nem szeretlek” - mesélte a férfi, majd könny szökött a szemébe. „Hamarosan aztán megszűnt a munkám, nem tudtam fenntartani a házat és az utcára kerültem. Ennek már hat éve, azóta nem láttam a kislányomat. És te? Miért vagy ilyen szomorú?” - kérdezte. A lány nem szólt egy szót sem, a verset bámulta. „Tejet akartam, És szörpöt kaptam. Szülőket akartam, És játékot kaptam. Beszélni akartam És televíziót kaptam. Tanulni akartam, És bizonyítványt kaptam. Gondolkodni akartam, És eszmécskét kaptam. Függetlenséget akartam És fegyelmet kaptam. Szeretetet akartam, És erkölcsöt kaptam. Szakmát akartam, És állást kaptam. Boldogságot akartam, És pénzt kaptam. Szabadságot akartam, És autót kaptam. Tehetséget akartam, És érvényesülést kaptam. Reményt akartam, És félelmet kaptam. Változni akartam, És szánalmat kaptam. Élni akartam...” - mire a végére ért, a férfinek hűlt helyét sem látta. Hirtelen összeállt neki a kép: az elvált szülők, a férfi kislánya, Lili, aki tíz év körüli, szőke, kékszemű lány volt. A valóság sokként érte: hirtelen úgy érezte, rázza a hideg, veri a víz, remeg a keze, forog vele a világ... Ez a negyvenes, szomorúszemű, könyvet olvasó férfi nem más, mint az ő édesapja. Az édesapja, akihez csak halvány emlékképek, egy nagy maci, és az első karácsonyára kapott hajas baba emlékeztette. Felállt a pádról, de először meg kellett támaszkodnia, nehogy összeessen. Amikor már biztos lábakon állt, körülnézett, és futásnak eredt. Már vagy tíz perce futott a hosszú utcán, amikor a kisboltnál kirajzolódni látta édesapja vonalait. Ahogy közeledett felé, lelassította lépteit, és kifulladva, csuromvizesen kiabált: „Apaaaaaa, aaaaaa- aaa-paaaaaaa!” December huszonnegyediké, délelőtt kilenc óra volt. Az apuka a hangos kiabálásra berohant kislánya szobájába, aki ágyában ülve hüppögött. „Mi történt, Lilikém? Rosszat álmodtál?” Lili még mindig hüp- pögve, az apja nyakába borulva mondta: „Drága apa... drága anya... a legjobb szülők vagytok a világon.” Lili attól a pillanattól fogva teljesen megváltozott. Soha többé nem követelőzött, nem elégedetlenkedett, és megértette, hogy a karácsony nem attól lesz tökéletes, hogy halomban áll az ajándék az égősorral teli fa alatt. Nem attól lesz tökéletes, hogy minden tökéletes, hanem attól, hogy együtt vagyunk. Perusza Eszter, 10. A, Fonyódi Mátyás Kirájy Gimnázium L )
