Somogyi Hírlap, 2013. március (24. évfolyam, 51-75. szám)

2013-03-30 / 75. szám

2013. MÁRCIUS 30., SZOMBAT 5 HÚSVÉT Az énekből tíz vers sem volt elég csokonyavisonta Életem meghatározója ma is a református légkörben töltött gyermekkor Balatonkilitiben akadálymentesítik az épületeket és a lelkeket is Több mint harminc év táv­latából is látom jellegzetes alakját, ahogy bevonul pa- lástosan a csokonyai refor­mátus templomba. S hallom amint mondja, miként sze­rezte Jézus az úrvacsorát. S látom az úrasztalánál kenyérrel, illetve kehellyel a kezében. Nagyapám 1990 tavaszán távo­zott el közülünk, emléke azon­ban végigkíséri mindennapja­imat. Szobám falán Jézust az Olajfák hegyén ábrázoló fest­mény függ, melyet az 1958-ban konfirmáltaktól kapott. A kis­asztalon pedig ott van a nekem ajándékozott Biblia és énekes­könyv. A tavasz érkeztével, a ter­mészet újjáéledésekor gondolat­ban mindig visszavágyom a cso­konyai parókia csendjébe. S idé­zem a beszélgető-olvasó órákat, melyeket vele töltöttem. Rég­volt gyermekkori emlékek-él- mények, húsvéti ünnepek ele­venednek meg. 1941-ben válasz­totta meg lelkipásztorának nagy előd után a csokonyai reformá­tus eklézsia. Beiktatásakor dísz­kapuval fogadta a népes gyüle­kezet, az ünnepélyes alkalmon megjelent Bartalics Béla, a falu jegyzője. Köszöntőjében többek közt ezt mondta: Imre Ferenc hazajött. Utalva arra, hogy már korábban szolgált itt káplánként Halka Sándor esperes mellett. Hálával tartozom nagyapám­nak, hogy már kisgyermekként az Űr útján járhattam és megis­merhettem a bibliai szereplőket. Tőle hallottam először az áruló Júdásról, a véreskezű Pilátusról, és a hitetlen Tamásról. S arról, hogy Jézus az árulás éjszaká­ján szerezte a sákramentumot, a szent jegyeket. S azt is mond­ta, hogy a mi bűneinkért szen­vedett és kereszthalálával vitte véghez a megváltás munkáját. Persze kislányként ezeket nem érthettem igazán. Mégis nagy hatással volt rám, ahogy a szószék magaslatáról prédikált. Sokkal jobban figyeltem a hang­ra és a képre. Hallottam, hogy nagypénteken milyen szomorú­an szóltak a templom harang­jai. S mennyire megdöbbentett a hajlékban a fekete terítővei le­takart úrasztala, Mózes- és szó­szék. Emlékszem, hogy két nap múlva már a bú örömbe fordult. A nagypapa Imre Ferenc még fiatal református lelkészként fiatalok között. Számukra is mindig volt fontos mondanivalója, nem csoda, hogy szerették Mert húsvét a feltámadás csodá­ja, az élet győzelme a halál fe­lett. Még ma is hallom, amint az ünnepi istentiszteleten úrvacso­raosztás előtt híveinek mondja: Most pedig, akik magatokat il­lendőképpen előkészítettétek, járuljatok a szent asztalhoz alá­zatos szívvel és szép rendben. A zsúfolásig teli templomban az énekből sokszor tíz versszak sem volt elég, mert annyian vet­ték magukhoz a szent jegyeket, a kenyeret és a bort. Ma is él bennem a kép, ahogy nagyanyám lejön az or­gona mellől és utolsóként fér­jével úrvacsorázik. Ő nem­csak hitves, hanem munkatár­sa is volt. A háttérben marad­va „csendesen” szolgált: nem­csak orgonáit évtizedekig, ha­nem betegeket-időseket is láto­gatott, helyben és kórházban is felkereste őket. Az élénk gyüle­kezeti életben is aktívan részt vett, Keresztyén Ifjúsági Egye­sület működött, színdarabo­kat adtak elő fiatalok az ő be­tanításával. Különös élmény­ként említette, hogy Áprily La­jos, Jékely Zoltán és Jancsó Ad­rienné így hármasban is vendé­gük volt. Nagyanyám szívesen mesélt nekem esténként bibliai történeteket, többek közt a kis Sámuelről, Dávidról és Góliát­ról, s naponta többször is imád­koztunk. Nagyon szerettem va­sárnaponként templomba jár­ni, igazán lelkesedtem a szép orgonamuzsikáért. Tőle tanul­tam meg zsoltárainkat, dicsére­teinket. Az ünnepekre különö­sen készült, ő sütötte mindig a kenyeret úrvacsoraosztásra, s NAGYSZÜLEIM VALLOTTÁK, hogy egy élet alakulására három té­nyező hat erőteljesen: hová szü­letünk, milyenek az iskoláink és milyen társat találunk. Mindhá­romban rendkívül szerencsések voltak, ezekből született az ő és a mi boldogságunk. iskolásként már jól emlék­szem arra, hogy nehéz szívvel és könnyek közt búcsúztak el 1982 februárjában azoktól, akikkel szolgálatuk és életük több mint négy évtizeden át összeforrott. Sokat mesélt arról is, hogy a második világháború idején a kálmáncsai parókia adott me­nedéket nekik és még néhány családnak. Életük egyik legne­hezebb szerepét kapták, ami­kor a háború végén az özve­gyekhez, árvákhoz kellett be­kopogniuk, vigaszt és támaszt nyújtani. Örültek annak is, hogy nagyapám pápai teológiai évfolyam társai közül többen is közel kerültek egymáshoz; Sza­bó József Alsósegesdre, Kenéz abba A templomba nem köny- nyű belépnem, melynek szószé­kéről hirdette hosszú időn át az öröm, a vígasztalás és a bátorí­tás igéit. Jólesik, hogy ma is emlékeznek rá, s az is, ha hal­lom az itteniektől, hogy milyen komoly, szerény és példás csalá­di életű ember volt. a csokonyavisontaiak irántuk való szeretetüket felém is gyako­rolják. Én is úgy érzem, hogy amikor oda indulok, mindig ha­za megyek. Sándor Nagyatádra, Tóth Mi­hály Lábodra. Nagyapám 23 éve tért haza Megváltó Urához. Ahhoz, aki­ben hitt, akiben bízott és aki­nek szolgált egész földi élete so­rán. Utolsó földi útjára hívei kö­zül sokan elkísérték. Temeté­sén Bellái Zoltán, akkori espe­res hirdette a feltámadás evan­géliumát. - Mert közülünk sen­ki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meg­halunk, az Úrnak halunk meg - az elhangzott páli ige volt életé­nek legjellemzőbb vonása. Azt nagyon fájlalom, hogy már nem olvashatta írásaimat a Somogyi Hírlapban. Bizonyára örült vol­na annak, hogy 1992-ben el­ső cikkeim egyike éppen Cso- konyavisontáról szólt, és az­óta számtalan. S az emlékezés most is legkedvesebb falujába vezetett. Az utam pedig a bar­csi temetőbe visz nagyszüleim sírjához. Aranybetűkkel fény­lik a fekete márványon az ézsai- ási ige, ami az én személyes hit­vallásom is: Én terólad el nem feledkezem. ■ Gamos Adrienné A legfontosabb a család, az iskola, valamint a társ CZENE ATTILA TÁRCÁJA Berdár papa nem ment messze kisütött a nap amikor Berdár papát eltemettük. Pedig előt­te fogcsikorgató hideg telepe­dett Somogyra, utána meg es­ni kezdett az eső, esett vigasz­talanul, mintha az ég is őt si­ratná. De akkor Sándor már a felhők fölött járt. aznap este, amikor utolsót só­hajtott a kaposvári kórház­ban, 22 óra 20 perckor ott-. hon ugatni kezdett a kutya. A szomszédban - mint utóbb ki­derült - meglepetten néztek az órára, mert Bobbi idős, bé­kés jószág, ilyenkor már rég aludni szokott. Nem sokkal később az Erdősor utca má­sik végén a legjobb barát GáL bácsi arra rezzent föl álmá­ból, hogy zörög az utcafronti redőny. De amire odaért, már nem látott senkit. MÉG CSAK NÉHÁNY NAP telt el a gyászban, amikor vasárnap reggel arra ébredtem, hogy egy férfi ül az ágyam végé­ben. Szakálla volt, amilyen Jé­zusnak a szobrokon, de nem csak ez tűnt ismerősnek; a szemet már gyakran láttam huncutul villanni. Beszélget­tünk. Tudta rólam azt is, hogy mézzel iszom a teát, szere­tek biciklizni és az a szavam járása, hogy a feleségem az utolsó nő az életemben. Ami­kor jobb keze mutatóujját föl­emelte és billegetve azt mond­ta, „több ember kevesebbet ér együtt mint külön-külön, de ez nem politika”, belém vil­lant: ez a papa szavajárása, ez a kézmozdulat az ő gesztusa. Azzal köszönt el tőlem, hogy siet a főtéri székesegyházba, a szentmisére. ÉN MEG KIKÁSZÁLÓDTAM a pap­lan alól, megittam egy po­hár kakaót, majd lebotorkál­tam rendet tenni a pihcébe. A papa fúrni-faragni meg pá­linkát főzni szokott itt. Előző este a ránk maradt szőlőmet­szés meg motorszerelés után csak oda dobáltam az aszta­lokra a metszőollót, meg a vil­láskulcsokat, amiket használ­tam. Akkor ébredtem föl vég­leg, amikor döbbenten észre­vettem: tökéletes rend foga­dott. Vallatóra fogtam a csa­ládtagokat, de mindenki ég­re-földre megesküdött, hogy a temetés óta nem járt a pincé­ben, mert nem volt ehhez lel­ki ereje. ÍGY KÖZELEDETT HÚSVÉT Ün­nepe. Megbeszéltük a felesé­gemmel, hogy már pénteken délelőtt kimegyünk a teme­tőbe, megnézzük a papát, vi­szünk gyertyafényt és -mele­get a sírjára. addig három telefont kaptam. Egy idős férfi Osztopánból hí­vott, mert gyógyszerre kel­lett a pénz, nem tudta fizet­ni a számlát, s emiatt kikap­csolták nála a villanyt. Egy hölgy hisztérikusan panasz­kodott a MÁV-ra, mert a vonat sokat késett, de mentegető­zését a munkahelyén nem fo­gadták el és kirúgták. A har­madik Százhalombattáról ke­resett: a nagymamának az fájt, hogy Siófokra menekítet­te menye az unokáit. Berdár Sándor Osztopánban szüle­tett. A vasúton kezdett el ud­varolni az anyósomnak - egy alkalommal kidobta a fonal­gombolyagot az ablakon, mert Irma nem rá figyelt, hanem a kötésére, másnap persze pó­tolta. És ő tervezte többek kö­zött a százhalombattai temp­lom oszlopainak öntvényfor­máit. Azt tervezem, hogy el­mondom ma a papának a tele­fonokat, biztosan tud majd eb­ben is segíteni. vasárnap pedig várjuk a ta­lálkozást... Egyedülálló és példaértékű az, ahogy a balatonkiliti reformá­tus egyház életébe bevonják a fo­gyatékkal élő személyeket. Er­ről győződhettek meg a Magyar Református Szeretetszolgálat szervezte „Küszöb” konferencia résztvevői Berekfürdőn. Ide meg­hívást kaptak e dél-balatoni ek­lézsia képviselői is: miután egye­düli dunántúli közösségként a legjobbak közé kerültek a gyüle­kezetek akadálymentesítésével kapcsolatos pályamunkájukkal.-Sokaknakaz épületekke- J rekes-székkel való megközelí- ! tését jelenti ez a kifejezés. Szá­munkra az akadálymentesítés nem itt, hanem a fejekben és a szívekben kezdődik - vélekedik Bozsoki-Sólyom János lelkipász­tor. Ott, hogy megtanuljuk elfo­gadni embertársaink másságát és segítsünk abban, hogy minél teljesebb életet élhessenek. A fo­kozott odafigyelést tapasztalják meg minden évben a sérült fia­talok a Tolerancia-napon is. A Magyar Máltai Szeretet­szolgálat kiliti nappali intézmé­nyének gondozottai nemcsak szolgálattevők a rendhagyó is­tentiszteleten, hanem utánna ép társaikkal csapatokban ve­télkednek együtt egymással. De évről évre közös nyári tábo­rozáson is részt vesznek a ré­gió hittanosaival. A közelmúlt- j bán a Gergely-járás szokását elevenítették fel az „akadály- mentes” gyülekezetben, egybe­kötve adománygyűjtéssel. Ezt helyi nagycsaládnak ajánlot­ták fel, s kiegészítették a „mál­taisok” siófoki divíziójának és aságvári egyházközség ado­mányával is. Kilitiben a vasárnapi isten­tiszteleteket egyre főbb sérült személy látogatja, illetve talál ott­honra a gyülekezet közösségé­ben. Krisztust követve, odafor­dulnak az elesettekhez, felkarol­ják őket és velük együtt dicsérik a gyógyító, áldott Orvost. ■ G. A. Taroltak a kaposváriak a hittanversenyen surdtól tabig százötven evan­gélikus fiatal gyűlt össze a gyer­meknappal egybekötött egyház- megyei hittanversenyen Porrog- szentkirályon. Sikter János, helyi lelkipásztor kezdő áhítatában a 139. zsoltár alapján arról szólt, hogy Isten mindentudó és minde­nütt jelenvaló. az idei verseny központi témája Isten dicsérete volt: négy kategóri­ában húsznál is több csapat mé­rettetett meg. Az elsősöknél-má- sodikosoknál az ecsenyi gyüleke­zetcsapata, a többi korosztály­ban pedig a kaposváriak lehet­nek ott az áprilisi országos dön­tőben. AZ ecsenyi lelkészházaspár, Kőszeghy Miklós és Kőszeghyné Raczkó Zsuzsanna humoros szí­ni-előadásával emelte a rendez­vény hangulatát az irgalmas sa- maritánus történetébe bevonták a | diákokat is. . G.A. 150-en voltak a hittanversenyen

Next

/
Oldalképek
Tartalom