Somogyi Hírlap, 2006. április (17. évfolyam, 77-100. szám)
2006-04-23 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 16. szám
6 SZTORIK, ESETEK 2006. ÁPRILIS 23., VASARNAP Tapossanak el, ha tudnak! cigányúton Nagy Béla hegedűjátékát Domingo és Jósé Cura is megsüvegelte Szalóki Ági énekesnő az éneklés komolyságáról „A zenének valamilyen értéket kell képviselnie, és a zenész igenis politizál a zenével, még akkor is, ha népdalokat énekel.” Vásárhelyi Mária szociológus: „MOST MÁR ALIG foglalkozom a médiával. Úgysem történik semmi, akkor meg minek?” Csákányi Eszter színésznő: „fölhívtam a Köztársasági Elnöki Hivatalt, ahol mondták: a takarékbetétkönyvet bármikor átvehetem, de ha hivatalos díjátadást akarok, legalább egy hónapot kell várni az államfőre. Egyébként bármikor ideadják. Lehet, hogy valamikor elmegyek, és átveszem akárkitől.” Michael Douglas színész: „a legsötétebb hidegháborús években Kirk Jugoszláviába keveredett, és meglátogatta Titót, aki közismerten nagy filmrajongó volt. Órákig beszélgettek, persze nem csak filmről, politikáról is. Aznap este összefutott az amerikai nagykövettel, aki csak tátotta a száját, hogy két hónapja próbálja átadni a megbízólevelét Utónak, de még időpontra se méltatják. Hát erre jó Hollywood.” Novák Péter a rockról és Mick Jaggerről: „A tökösség a műfaj része.” Kissráckorában a mestere tudatosította benne, hogy egy cigányzenésznek, aki a prímásdáridót a hang- versenyteremre cserélné, mindig 150 százalékon kell teljesítenie, különben kikezdik, eltiporják. Nagy Béla ezért éjjel-nappal harcra kész. Szabó Zoltán Attila A koncertmester szerint “Domingo úriember. Ugyanakkor végtelenül precíz, egy grammot sem enged abból, amit a kottába írtak” Néhány hete neki ítélték a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. Dolgozott már Nure- yewel, Lamberto Gardellivel, Domingóval és Jósé Curával; a Failoni Kamarazenekar oszloposa. A kívülálló azt gondolhatná, Nagy Béla a népmeséi hősökhöz hasonlóan révbe ért. Ő azonban ezt cáfolja. „Sehová sem tartozom” - vallja meg. Egyébként szinte mindig vi- | dám, könnyed, úgy fest, nem bú- 3 song semmin. Azon sem, hogy | mint mondja, a romák kitagad- J ták, a hazai zenei elit pedig rá se £ hederít. Azazhogy titkon elismerik képességeit, de mint csapattaggal nem számolnak vele komolyan. „Vannak irigyeim, és vannak, akik támogatnak. Utóbbiakkal szinte körbezártam magam...” - említi a koncertmester, aki Angyalföldön cseperedett fel, szegény családban. Azonban a zene jóvoltából megváltozott az élete. A világjárásra a sok szép élmény dacára idővel mégis ráunt. Nagy Béla valamikor a nyolcvanas évek közepén hazatért, és a kalandvágy azóta is itthon marasztalja. Nem vált Győzikévé. Ad magára, a megjelenésére, a hangszerére, a környezetére; akkor a legbőbeszédűbb, amikor arról kérdezem, mi lesz legközelebb (május 27-én) repertoáron a Zeneakadémián. A Stabat Matert úgy emlegeti, mint valami futó slágert - lelkesen, rajongva. S attól még inkább tűzbe jön, amikor szóba kerül a Roma Kamara- zenekar. „Jó érzés volt, hogy meghívtak a Boros Matyiék. Tüdőd, mi vállaljuk a romaságunkat, bármi áron! Úgy vagyunk vele, hogy mi vagyunk a cigányság krémje, ez pedig felelősség. A koncertekkel azt akarjuk bizonyítani, hogy ugyanolyan értékes emberek vagyunk, mint bárki más, hogy nem minden roma bűnöző. Mert sokan ezt gondolják” - summázza. N. B. amúgy jól viseli - már ha az ilyesmit jól el lehet viselni -, hogy Magyarországon napirenden lévő téma a diszkrimináció, a rasszizmus. „Én még kint nem hallottam olyat, hogy valaki a kévolt ösztöndíjas Párizsban, majd Moszkvában a Csajkovszkij Konzervatóriumban tanult Friss diplomával a zsebében Finnországba szerződött, ahol a kuopiói szimfonikusoknál kezdett, később pedig Helsinkiben az operaház zeneka-, pembe mondja: hé, te ugye roma vagy? Nincsenek előítéleteik. Finnországban, Olaszországban vagy Amerikában úgy éreztem, csak a produkció fontos.” Nagy Bélát ettől függetlenül nem kell sajnálni. Nevet a szitkokon. Mára csendben-rendben elsajátította a túlélési technikákat. Állítása szerint hol idealista Don Quijoteként, hol a magáncsatákban megedződött cápaként megy/úszik előre. „Amíg a 150 százalékos tempót bírom, nem lehet gond” - vallja. rába játszotta be magát Ezután a nápolyi San Carióban találta magát, majd jöhetett a Camerata Orchestra di Parma és végül Chicago - az amerikai filmgyár muzsikusválogatottja. Innen tért haza és lett Failo- niék koncertmestere. Újabban Tény, a Failoni Kamarazene- kar muzsikusa semmit sem bíz a véletlenre. Úgy gondolja, egy valamirevaló koncertmesternek a véletlent is illik bekalkulálnia, valahogy úgy, hogy még egy váratlan fordulat is a hasznára legyen a produkciónak. Meglehet, éppen ez a biztonsági játék az oka annak, hogy a zenei világ aduászai szerződéskötéskor arra kérik a szervezőket: Nagy Bélát adják melléjük. Az érintett persze szerénykedik: „összesen három nemzetközi sztárról tűit klasszikus jazz és a klasszikus muzsika vegyítésére készül. Saját bandát alapít S közben árgus szemekkel figyeli, mi több, csodálja az ifjakat. Zeneakadémiáról frissen kikerülő zenészek hangszeres tudása imponáló” - summázza. dók, akik engem kértek fel koncertmesternek.. ."Plácido Domingo volt az együc. Ez már csak azért is nagy szó, mert a maestrot a szakma a kínosan pontos figurák közt tartja számon. Nagy ezt maga is megerősíti: „Domingo úriember. Ugyanakkor végtelenül precíz, egy grammot sem enged abból, amit a kottába írtak”. Jósé Curát is dicséri. „Mindenki, aki vele dolgozik, egyenrangú vele. Sosem érezteti, hogy ő nagy sztár, talán csak a színpadon a meghajlásnál veszi magát észre az ember.” A cigányúton azonban - ismeri el a koncertmester - a hírességekkel eltöltött idő, a koncert és az azt követő bankett, a sikerek után már másnap tovább kell lépni. „A beidegződések ugyanis tovább élnek” - rögzíti. Nagy Béla tehát cápává alakul, és egy csibészes mosoly kíséretében kiböki: „tapossanak el, ha tudnak!” Bejárta a világot, mégis ragaszkodik Angyalföldhöz és a Zeneakadémiához Szobrot kap Rejtő Jenő, a sziporkázó ponyvaiparos csavargó Európát bejárta, fázott Németországban, éhezett Olaszországban, és heringet halászott Norvégiában Volt sztepptáncos, kölniárus, he- ringhalász és kőtörő. Rejtő Jenő élete olyan volt, mintha ő írta volna. Lipótmezőn lakott, a kávéházban kéziratlapokkal fizetett. Az irodalmárok azt a fáradságot sem veszik, hogy lebecsüljék Rejtő Jenőt: címszóként csak az Irodalmi Lexikonban szerepel, az irodalomtörténetekből azonban hiányzik. „Ennek egyik oka, hogy iparszerűen űzte az írást” - magyarázza Réz András esztéta, aki a múlt héten a szegedi könyvfesztiválon tartott előadást Rejtő életének rejtélyeiről. - „A háború utáni irodalomtörténet sem arról szólt, hogy rehabilitálni kellene, a kultúrpolitika nem kért a Rejtő-féle ponyvából. Jó ideig csak korlátozott példányszámban adták ki, ami ponyva esetében kissé bizarr. Csak a hatvanas években kezdték regényeit megjelentetni az Albatrosz-sorozatban. Nálunk jórészt úgy gondolják, hogy csak nagyon bús, tragikus kérdéseket feszegető alkotók lehetnek méltó részesei az irodalomtörténetnek. Igaz, ma már humora, szósziporkái miatt is ajánlott olvasmány a középiskolákban.” Regényeit, a ponyva műfaját tisztelve kezdetben G. Lavery majd P. Howard álnéven írta, de hát élete is olyan volt, mint egy klasszikus ponyvaregény. Mondják, akár ő maga is írhatta volna, olyannyira kalandos figurája volt a korszaknak. És ebbe még az is belefért, hogy miután kirúgták a Kertész utcai polgári iskolából, elvégezte Rákosi Szidi színiiskoláját. Mégsem lett belőle színész: az egyik darabban elejtette Törzs Jenőt, a népszerű színjátékost. „Tizenkilenc évesen indult el ez a remek nyelvérzékkel megáldott világcsavargó” - mondja Réz András. - „Megjárta Itáliát, ahonnan kitoloncolták, de visszaszökött. Berlinben Max Reinhardt társulatába kerül, majd Hamburgba megy kölniárusnak. Élményei feltűnnek a műveiben: a Vesztegzár a Grand Hotelben történetében a hittérítőnek öltözött Félix tánc közben szakszerűen megállapítja partneréről, milyen kölnit használ. Elmegy kőtörőnek is, ebből az élményanyagból épül a Csontbrigád. Norvégiában heringhalász, másutt dokkmunkás, így a kikötőkben való jártassága, a halászokkal való beszélgetései ott hagyták nyomukat a könyveiben. Meghatározó élménye az idegenlégió is, amelyről hamar megállapította, hogy nem neki találták ki. A Hagenbeck cirkuszban állatokat csutakolt, a Tizennégy karátos autó szomorú oroszlánja, nyugdíjas artistája így kerülhetett képbe.” Rendkívül termékeny volt, előfordult, hogy egyetlen éjszaka megírt egy regényt. Kézzel. Amikor az And- rássy úti Japán kávéházban írta könyvét, kéziratoldalakkal fizetett a pincérnek - ha borravalót is adott, eggyel több kéziratlapot adott -, aki már vitte is a szemközti, ponyvaregényeket megjelentető Nova Könyvkiadóhoz, ahol „beváltották” az értékes lapokat. Ugyanígy kopogtatott a kiadó ajtaján e papírfecnikkel a kezében Rejtő Jenő szabója is... A lipótmezől elmeintézetben lakott, egyszer későn érkezett, zárva volt a kapu, a portás megkérdezte, mit keres. „A hálószobámat” - válaszolta az író. - „Meg van maga őrülve?” - csodálkozott rá a kapus. - „Meg hát, ezért is van itt a hálószobám” - hangzott a válasz. Réz András megemlíti, hogy Rejtő életének bizonyos szakaszaiban elképesztően legatyásodott. Németországban télvíz idején nyári öltözékben jelent meg egyik barátjánál, aki kénytelen volt ellátni meleg ruhákkal. Olaszországban megengedték neki, hogy egy ház előtti pádon aludjon, mert a legolcsóbb szállásra sem volt pénze. Számára ez volt a természetes, mintha nem arra született volna, hogy spóroljon. Tisztes polgári családból származott, de úgy döntött, ő másként szeretne élni. Utcát neveztek el róla, és már gyűjtik a pénzt a P. Howard-szoborra is. ■ Csontos Tibor Több Rejtő-film is készült, de egyik sem sikerült igazán ■ Régen ponyvaíróként szólták le, ma már ajánlott olvasmány a gimnáziumokban, ■ Volt heringhalász, dokkmunkás, állat- gondozó és idegenlégiós.
