Somogyi Hírlap, 2001. december (12. évfolyam,280-303. szám)
2001-12-22 / 298. szám
10. OLDAL HÉTVÉGÉ 2001. December 22., Szombat A sólyom embere Magyarországon A magyarság legnagyobb gondjának nem azt tartom, hogy anyagiakban, fejlettségben elmaradtunk a Nyugattól, inkább, hogy belül negatívak lettünk, pesszimisták és olykor rosszindulatúak. Mikor 35 évnyi világvándorlás után 1991-ben hazatértem, megviselt látnom, hogy mennyire megváltoztak az emberek. Az utolsó tíz év itthon nehezebb volt számomra, mint amikor burmai dzsungelben hetekig lőtt bennünket a nehéztüzérség. Cey-Bert Róbert Gyula mondta ezt, amikor A Sólyom emberének útjai című, most megjelent kötete kapcsán kértük beszélgetésre. Páratlan életút Cey-Bert Róberté. Az 56-os forradalom után 18 évesen vette nyakába a világot. A svájci és franciaországi egyetemi évek, valamint nemzetközi elismerést szerző kutatói munkásság után buddhista szerzetesként transzcendens meditációt tanult Kínában, Amö táltos tanítványa volt Thaiföldön. A Madzsarisztán különítmény tagjaként harcolt Afganisztánban az oroszok ellen 1988-ban. A Burmában élő kisebbségi népcsoport a karénok követe az UNPO-ban, a képviselet nélküli népek és nemzetek világszervezetében. Az ENSZ mellett működő szervezet hágai közgyűlésén nevezte el őt Looking Horse, a sziú indiánok főtáltosa a sólyom emberének. „A fejed felett, az aurádban világoskék sólymot látok lebegni. Erős benned a sólyom belső energiája..."- Főként gasztronómiai szakíróként ismerik. Miért csak most, egy évtizeddel hazatérte után vállalkozott önéletrajzi elemekre épülő „filozófiai kalandregénye" megírására?-1991-ben azt hittem, hogy sokrétű nemzetközi kapcsolatom és kutatói múltam elég lesz ahhoz, hogy megéljek. Ám mindig csak azt kérdezték, mennyit akarok befektetni egy vállalatba és nem azt, hogy mit tudok. A külföldről hazatértekről eleve föltételezték, hogy milliomosok. S mert én nem lettem gazdag, először ki kellett találnom miből éljek. Mivel a gasztronómia területén már ismertek, ez látszott kézenfekvő megoldásnak. Ezért csak évek múltán fordíthattam a figyelmemet ismét a szabadság és halál útja, a filozófia és vallásfilozófia felé. Amúgy e könyvem több mint felét még a karenniái őszerdőben írtam a nehéztüzérség hat héten át tartó ostromgyűrűjében, amikor nem tudhattam, hogy a köCey-Bert Róbert Gyula 1939-ben született Bárdudvarnokon. 1956-ban hagyta el az országot, s már Ausztriában érettségizett. Svájci és franciaországi egyetemi tanulmányai után Párizsban doktorált. Több mint három évtizeden át Járta a világot, elsősorban a távol-Keletet. 1991- ben tért haza. Azóta tíz. tóként gasztronómiai tárgyú, s több világnyelvre is lefordított kötete jelent meg. vetkező robbanás nem juttat-e engem is a túlsó oldalra. A halál közelsége mozgósítja az emberben a transzcendens erőket. A sorok úgy születtek, mintha valaki diktálta volna azokat.- Laosz, Tibet vagy Burma számunkra mítoszokkal, egzotikummal teli világ. Vajon az onnan érkezett ember érez-e Magyarországon is hasonlót?- Nem, mert nem is érezhet. A nyugati világban, amelyhez mi is tartozunk, túlságosan materialista és pozitivista módon éltük az életünket, s magunk öltük ki a mítoszokat, legendákat és hagyományokat. Kínában még egy leveshez is legendák fűződnek, amelyet ott mindenki ismer. Minden fűszernek különös jelentése, sőt üzenete van. Sajnos a mi mítoszaink elsorvadtak, elszegényedtünk e téren. A legnagyobb csapást ebben az okozta, amikor - a turultól a hun legendákig - ősi értékeink sorát söpörték ki a finnugor elmélet nevében.- Sorsa az oroszok ellen vívott háború idején vitte az afganisztáni frontra. Most kinek az oldalán harcolna?- A tálibok vallásuk ellen forduló vallási fanatizmusa taszít, így alighanem az északi szövetséget alkotó kirgizek, üzbégek és türk- mének közé állnék. A világ keveset tud erről az országról, így azt sem, hogy afgán nép voltaképpen nem is létezik. Hat népcsoportot zártak össze a nagyhatalmak az ötletszerűen megvont határok között. Az oroszok és az angolok teremtettek így ütközőállamot - népeket téve szerencsétlenné - birodalmaik érdekszférái közé. A napokban Genfben néhány vezető politikussal is találkoztam, akik már Afganisztán jövőjét tervezik. Az egyik alternatíva a határok tabuját is megkérdőjelezi: az ide erőltetett népek lakóhelyét az anyaországokhoz - egyebek közt Üzbegisztánhoz, Kirgíziához - csatolnák vissza, míg a legnagyobb, az afgán s pakisztáni területen élő pastu népcsoportból létrehoznák Pas- tuisztánt.- Szavatolná ez a békét?- Nehéz kérdés, mert európai talán nem is értheti meg a pastukat. Egy ottani faluban minden ház külön erőd. Olykor a szomszédok egymás ellen is harcolnak, a gyerekek pedig előbb tanulnak meg géppisztollyal lőni, mint beszélni. Mindennek ellenére viszont a mostani „kényszerházasság" csak a további belháborúkat szavatolja.- A már-már túl mozgalmas életút után nyilván nyilván békés öregkort tervez.- Valóban, s ehhez jó terep szülőfalum, Bárdudvarnok, ahol most is lakom. További könyvek megírására készülök, s már nemcsak a gasztronómia világához kapcsolódóan. Talán megírom a sólyom emberének magyar- országi éveit. Szeretném megismertetni az emberekkel a belső harmónia megtalálásának titkát. A napsugaras életet sokan az anyagi javak élvezetével azonosítják. E jólét híján pedig siránkoznak. Miről beszélgetnek a magyarok? Panaszkodnak, hogy kevés a pénzük, hogy betegek. Vagy szidnak valakit: a kormányt', a szomszédot, az időjárást... A kareni nép nincstelen, enniük is alig van, mindennaposak a járványok, ám ha éppen nem lövik őket, nevetnek és képesek jól érezni magukat. Minden évben köztük töltök 3-4 hónapot, s képviselem őket a világban. Ez most azért különösen fontos, mert szeptember 11. óta a nagyhatalmak és a diktatúrák olvasatában minden szabadságáért küzdő nemzeti kisebbség egyszerűen csak terrorista. BÍRÓ FERENC „Erős várunk a nyelv” (Kosztolányi) Melyik nyelv a legszebb? Sokan próbáltak már a címben feltett kérdésre választ adni. De hogyan vélekedjünk mi? Hívjuk segítségül irodalmunk nagyjait; s őket meghallgatván, vonjuk le a következtetést! „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” - írja az 1778-ban megjelent Magyarság című röpiratában Bessenyei György. Kiindulópontnak nem rossz gondolat! De nézzünk, hallgassunk meg másokat is! „A lenge hold halkal világosítja /A szőke bikkfák oldalát/ Estvéli hűs álommal elborítja / A csendes éjnek angyalát/”. (Csokonai) „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, /S minden mivé tűnő szárnya körül lebeg!/ Minden csak jelenés minden az ég alatt, /Mint a kis nefelejcs, enyész.” (Berzsenyi) „Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből/ S a szent béke korát nem cudarítja gyilok” (Vörösmarty) Próbálja meg valaki a kiemelt szót valamelyik idegen nyelvre lefordítani! „Elhull a virág, eliramlik az élet...” (Petőfi) Sokan tartják a magyar irodalom legszebb sorának ezt a Szeptember végén című versből vett idézetet. „Őszbe csavarodott a természet feje, /Dérré vált a harmat, hull a fák levele,/ Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja, /És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja/.” (Arany) „Nosza sírni, kezd zokogni, /Sűrű záporkönnye folyván:/ Liliomról pergő harmat, /Hulló vizgyöngy hattyú tollán.”/ (Arany) „édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad!” (József Attila) „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.” (Radnóti Miklós) Végül, a magyar irodalomból - nem véletlenszerűen - kölcsönzött csodaszép sorok után még két idézet: „Elindultam szép hazámból: /Híres kis Magyarországból. /Visszanéztem félutamból,/ Szememből a könny kicsordult.” (Népdal) „Lelked mit érzett, hogy elhagyód e hont, /Midőn úgy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?/ Nem állított meg a határnál valami...? /Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani! / ...Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!” (Tompa Mihály) Kérdem én ezek után: Melyik nyelv a legszebb a világon? A válasz egyértelmű: a magyar! Mint ahogy az angolnak bizonyára az angol, az olasznak az olasz, a szlovénnak a szlovén... Miért? Mert az az anyanyelve. Gyönyörű sorokat olvashattunk, én magam is élvezettel idéztem fel őket; s mégis milyen igénytelen, ocsmány för- medvényeket hallhatunk és olvashatunk nap nap után különféle helyeken és alkalmakkor! Ha még ma is érVényes a „Nyelvében él a nemzet!” szállóige, akkor talán érdemes megfogadni a tanácsomat: Olvasni, magyarok! Mert van, kitől tanulni szépen szólni és választékosán igazat írni! Nemzetem széplelkű leányai és nagyra hivatott ifjai! A könyvespolcok tárt karokkal várnak benneteket. Legyen a mi számunkra is a legszebb nyelv az anyanyelvűnk, a magyar! Tegyük azzá! MIHÁLYFALVI LÁSZLÓ Lassan sötétedett. A fény úgy csurgóit ki a fehér falak közül, mint léket kapott hordóból a bor. Az ágyak közötti kis szekrénykék jelezték, kinek hol a határa, mi az a kevés, ami ebben a fertőtlenítőszagú világban jut neki. A folyosói armatúrák beszűrődő hideg sugarai megcsillantották az infúziós állványok fémes kampóit. S a nyitott ajtón látni, miként siet el egy fehér köpeny, s hallani papucsa csattogását a mezítelen sarkakon. Ézsiás feküdt, karja feje alatt, s kinyújtott testén a könnyű takaró hullámait vizsgálgatta. Mint egy fehér tó, amiből ki tudja miért, kiemelkedik egy rész, mint egy sziget, ami a víznek nem természete. S de jó lenne, ha a nővér még nem lépne be, s kapcsolná fel a villanyt, nem derítene fényt a valóságra. A szürkület cinkosan eltakar, s az árnyak a sarokban akár igazzá is válhatnak. Azt hitte, megbékélt sorsával. Ennek így kell lenni, kinek mi jut, azt kell vállalni. Neki a holnapot, a kényszerű álmot, remélve az ébredést, hogy azután némi szenvedések árán újra élhessen. De ahogy szaladnak ki alóla, s az idő láthatatlan fogaskerekei kar- cosan őrlik a perceket, melyeknek hamvai, mint ősvulkánok melléktermékei, terítik be szürkeséggel, érzi, hogy egyre jobban izzad a tenyere. Lassan homlokánál megcsorran halántéka, szaporábban ver pulzusa, s a hideg veríték apró cseppeket hagy a párnahuzaton. Egyedül van. Oly magányosan a nagy teremben, mint egy lakatlan szigeten. Csak kintről hallatszanak be a hangok. Csörömpölés, sietős léptek, mint távoli visszhangok... Kinek kellene üzenni, palackpostával rávenni a csodás hullámokat, vinnék el ágyának ráncaitól kecses táncukkal egyszerű kívánságát. De jó lenne veled lenni... egy csendes szobában, a fotelban hátradőlni, és nézni, miként lobog a láng a kandalló Má- ria-üvegén át. Érezni a sült alma illatát, s kint zizegő hópelyhek takarnák az ablak párkányát. Azt mondták, ha minden rendben lesz, karácsonyra akár haza is mehet. Megállhat majd a gyertyafényes fa és a szikrázó csillagszórók, piros és zöld üveggömbök tükörfényei alatt. Elénekelheti a Mennyből az angyalt, és a csendes éj, szentséges éj meghozza majd számára is a nyugalmat. Alig egy karnyújtásnyira túl a falon a szabadság. Az utca. Robogó autók, egy kiáltás az élet. Mégis milyen távol, mintha már évek óta itt feküdne. Pillantás az ablakon, fel a sötétedő magas égre, csak a kinti kandeláber rózsaszínes fénye, benne táncoló hópelyhek. Ezt látja most. Ez a külvilág, ahol a sietős emberek nem gondolnak a fal túloldalán búslaködókkal. Miért csak ilyenkorra lesz fontos az egyszerű, hétköznapi szabadság... Az altató éjszakai nyugalma gyorsan szertefoszlik amint a nővér belép, és kattanva telnek meg fénnyel a mennyezeti armatúrák ívei. Rátör a valóság, s hiába a sevenál, még sokáig a szorongással viaskodik. Egy jelzést vár valahonnan, ami megszabadít. „A jel az, ami az érzékelésnek önmagát, a léleknek pedig önmagán kívül, egészen mást jelent..." - jut eszébe a rég tanult mondat. Aztán lassan megszállja a tompaság. S amikor az ajtón begördül a kocsi, nem csodálkozik, hogy mindez vele történik. Ha úgy tetszik, megkönnyebbedik. íme itt van, kezdődik...« Rázkódik a kocsi. Az apró kerekek, mint reptér kifutóján a gumik, csikorgó hangot hallatnak, amikor elfordulnak. Mezítelenül didereg a lepedő alatt, mely álláig betakarja. S a folyosó mennyezeti lámpái úgy szaladnak, mint kifutó oldalfényei. Abbamarad a rá- zódás, s lassan emelkedik, eltűnnek a lámpák az éjszakai vak repülésben. A kis folyó jégpáncélt viselt. A havat helyenként lefújta róla a szél, s úgy látszott, mintha hólyagok fagytak' volna belé szürkéslila árnyalatokban. S a korcsolyák élei hagyta nyomok, mint irdatlan kezektől ősi rovások. Az elszáradt parti sás és káka, most már örökös fogságban, zörögve hajladoztak. Keze bekecse zsebében mélyre süllyesztve, s könyökhajlatában rövid nyelű balta. Bakancsa talpa alatt ropogott a vékony kérgű hó. Bokáig süppedt, s néha a szárán becsorgott a hideg por. Mögötte a lányka taposta lábnyomát. Fekete beliner dereka mögött megcsomózva. Felettük varjak méltatlankodó fellege, a magasodó templom hókucsmás tornya felé feketélltek. A nap tűzkorongja most ereszkedett az eredő felé, megcsillantva az üvegtájat utolsó sugarával.- Messze még.... - kérdezte a lányka. A fiúcska megrántotta vállát, s nagyot szíva orrán, lehelet pamacsába mondta.- Láthatnád a kiserdőt. Előtte guggolnak a fenyők.- És a csősz?- Fene bánja... nem fut az mán... Egy szélfuvallat felkapta a havat, szórta bőkezűen arcukra. Behatolt a gallérok mögé jeges izzadságként. A bozótos szélében megrázták magukat az ágak, szarka reppent cserregve, fel a szürke homályba. Mintha nevetne, egyre messzebbre már csak hangja hallatszott idelent. A szélben, ott ahonnan a madár felreppent, egy őz állt. Nagy gombszeme telve, bársonyos barnasággal, mint a csurrantott méz, s csak előrenéz. A gyerekek megtorpantak, mintha rajtakapták volna őket, szemből a nap éppen az ágak mögé ereszkedett.- Nézd csak - álmélkodott a leányka -, itt vagyon az angyalok pásztorkája... A fiúcska megtörölte orrát amúgy bosszúsan, hogy valami férfiast is tegyen. Aztán a széltől pirosra fújt kezét felemelte, s úgy legyintett, mint ahogy nagyapjától látta, ha hiábavalóságokkal traktálta.- Mese az, hisz ez még majdnem gida, nem lehet a fenyőknek őrzője... látod -e, hogy rohan... S valóban. A kis állat nagyokat szökellve igyekezett tovább a bokrok takarásában. Világos tompora apró farkincájával emelkedett és süllyedt a havat hullató ágak alatt. Könnyű testét elbírta, nem roppant alatta a fénylő fehér takaró, amelyen helyenként apró ráncok, mint végtelen lepedő gyűrődései. A két fenyő egymás mellett, mint a gyermekek. Éppen akkorák voltak, s tán nem sokkal több tavaszt láthattak. A kisleány összetette kezét és meghajolt, miközben énekelve mondta.- Angyalok! Eljöttünk, hogy Szent Karácsonyra díszíthessünk, a Jézuskát dicsérhessük. Adjátok né- künk ezeket a fákat, fogadjátok hálánkat... Szapoián repkedtek a sárgásfehér forgácsok a kis fenyők tövéről, mígnem reccsenve kidőltek, csonkjaik nyúlós gyantát könnyeztek. Aztán a fiúcska mindkettőt hóna alá csapta, és indultak vissza nyomukban, amerre már tapostak. A távolból sötétszürke fellegek lejjebb ereszkedtek, s mint nagy spongyák, a fényt egyre nyelték. Amint a folyóhoz kiértek, egyszerre csak egy fa mögül elébük lépett Stipa, a nagy szakállú ember. A határ őrzője. Nem akartak hinni a szemüknek, lábuk földbe gyökerezett. Elöl a fiúcska a fenyőkkel, s mögötte a kisleány a belinerben.- Hát ti... - kérdezte az ember, megigazítva vállán kétcsövű puskáját, miközben kutyája a gyerekeket körbeszaglászta.- Mi csak - hebegte a fiúcska, - itt jártunk, hogy estére legyen áldásunk...- S mindjárt kettőt - kérdezte a csősz ökleit csípőjére támasztva.- A másikat nem nekem... a pajtásomnak - mondta a fejét lehajtva. A kisleány mellé lépett, s karjába kapaszkodva felnézett, aztán bátran megszólalt.- Lássa, nem úgy hoztuk mi ezeket, hogy nem lett volna szabad... Az angyalok pásztorkája ottan volt és nekünk adta... Stipa a kutyáját maga mellé hívta. Fagy csípte arcán a mély ráncok összetörtek egy mosolyban. S szakálláról dér hullott, amint fejét csóválta.- Hát ha úgy van - vonta meg vállát -, csak rajta. Az angyalokkal nem pörpatvarkodom, de mondjatok áldást érettem is majd... Amint feltűntek a szélső házak, ablakaikban már éltek a fények a kis lámpásokból alacsony szobákban.- Itt van - mondta a kapuban a fiú a leánykának, amikor átadta a nagyobbacskát, s megtörölte izzadt homlokát. A kisleány lábujj hegyre állt, és hideg orrocskája érintette a fiúcska arcát s a forró lehelete s nedves ajka egy pillanatra. Az állomás oly magányos volt, mint egy elhagyott tó, amiből még a békák is elköltöztek. Mert a vasútállomások jellemzője, hogy telve vannak emberekkel, s a sínpárokon szerelvényekkel, köhögő dízelekkel. De itt a semmi volt. Egy lélek se mutatkozott. Egyedül volt. Hátát nekivetve ült a pádon, karját a támlán nyugtatta, mint reppenésre kész madár a téli alkonyban... Furcsa egy állomás, vadonatúj, mint egy karácsonyfa alatti játékvár. Mögötte a festékszagú, alacsony, lapos tetejű épület, lába alatt a színes kera- mitok, s a barokkos padok. Ez a peron. Magaslatra építették, s mindössze egy sínpár futott előtte. Jobbról viadukt, hosszan kanyargóit a völgy felett a távolban összetartó sínekkel, s balra sötét alagút nyelte el. Nézte az erdőkoszorút. A havas tájon a völgybe keskeny gyalogút kanyargóit, amit tapostak az emberek, ha erre a különös állomásra jöttek. S a fák körülötte, hóval terhes ágaik csillantak az alkonyban. Gondolata messze szállt, hol lehet az a kisleány, kivel egykoron járt a havas utakon. Ézsiás tudta, hogy el kell jönniük a gyémántszemű madaraknak. Leszállnak majd, s gyönyörű trilláikkal andalítják fáradt szívét. S jön majd az angyalok pásztora adventi üdvözlet koszorújával... A távolból vonat zakatolt, s a mozdony zihálása egyre közelebbről hallatszott... Kinyitotta szemét. Kápráztatta a fény. Egy arc hajolt fölé. Gézmaszkja felett szeme nevetett, miközben megveregette arcát s mondta, most már minden rendben. Kábult volt, de tudta, itt volt az angyalok pásztora, s kigyúlnak a fények újra. UJKÉRY CSABA 1 * * 4 Angyalok pásztora
