Somogyi Hírlap, 2001. március (12. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-14 / 62. szám

11. oldal - Somogyi Hírlap

Ü N N E P I

E L MÉLKEDÉS

2001. Március 14„ Szerda

A somogyi sajtó születésnapján

Március 1848 óta a magyar sajtószabadság hónapja is. Számunkra, somogyiak és kaposváriak számára már jó ideje kétszeresen is az, hiszen 135 esztendeje, 1866. március 6-án indult éppen fél évszázados útjára a neves újságíró és irodalmár, Roboz István Kaposváron szerkesztett hetilapja, a Somogy. A megye első rendszeresen megjelenő újságja egyben az új, alkotmányos korszaknak is előhírnöke volt

Kaposvár a világosi fegyverletételt követő évben sem adta fel a szabadabb jövőbe vetett reményét, amiről egyebek mellett a nehéz helyzetbe került gimnázium megtartásáért és fejlesztéséért folytatott szívós küzdelem is bizonyságot tett. Utóbb a nagypolitikában valóban érlelődni kezdett az osztrákmagyar kiegyezés, és az 1860-as évek közepén már érezhetően engedett szorításából a politikai elnyomás. Somogyország székvárosa talán annak látta a legnagyobb szükségét ekkortájt, hogy beinduljon a gazdasági fejlődés, és újra megélénküljön a társasági élet. A kitűzött célok közül viszont egy sem valósulhatott meg a szabad hírközlés, a helyi gondok iránt érzékeny sajtó megszervezése nélkül. Hogy a város nem várta tétlenül a hamarosan bekövetkező politikai rendszerváltozást, azt többek között éppen a Somogy megalapítása tanúsítja.

Bár már 1849-ben és 1863-ban is megpróbáltak lapot indítani a megyében, ezek a kísérletek nem hoztak tartós eredményt. A somogyi újságírás első nagy és sikeres vállalkozása Roboz hetilapja, a Somogy volt. Nem egyedül ezért érdemel megkülönböztetett figyelmet a korszak nyomdatermékei között, mert tulajdonképpen vele született meg a megye sajtója, hanem azért is, mert a helyi lapok gyorsan változó világában az állandóságot képviselte. A keddenként megjelenő újságot, amelyet a mai kutatók és helytörténészek is nagy becsben tartanak, egy rövid időszak kivételével Kaposváron nyomtatták. (1868 elejétől 1873 végéig - megfelelő kaposvári nyomda híján - Nagykanizsán állították elő a lapot.)

A vidéki újságírás megnövekedett lehetőségeit és a fejlődési pályára állt megyeszékhely közéletét egyaránt jellemzi a szerep, amelyet a lap és szerkesztőgárdája az elkövetkező évtizedekben magára vállalt. A Somogy egyik legfontosabb szellemi előkészítője, utóbb támogatója és tükrözője lett annak a folyamatnak, amelynek során ebben a megyében is tőkéssé érett a gazdaság, és polgárivá a társadalom.

A szerkesztő hamarosan éppen olyan meghatározó szereplője lett Somogyország és főleg Kaposvár társadalmi életének, mint lapja a kultúra és a politika világának. A kötcsei születésű Roboz István pályafutása mindazonáltal nem nevezhető hétköznapinak. A Kaposváron mindenkit ismerő és mindenki által ismert hírlapíró szívesen emlegette, hogy Pápán iskolatársa volt Petőfinek és Jókainak, s az íróval évtizedek múltán is ápolta a kapcsolatot. Roboz a szabadságharc idején Noszlopy Gáspár kormány- biztos titkáraként tevékenykedett Kaposváron, a Bach-korszakban azonban már törvényszéki vizsgálóbíró volt, a kiegyezést pedig egyebek mellett a Somogy megalapításával támogatta. És bizony nemsokára eljött az idő, amikor Ferenc Józseftől is kitüntetéseket kapott.

Roboz pályájának merész fordulatai azonban nem homályosítják el hírlapírói érdemeit. Hiszen újságja élén állva egy fél évszázadon át nagy energiával - és számos eredménnyel - szolgálta a somogyi társadalom szellemi emelkedését, anyagi gyarapodását, a kornak megfelelő alkotmányos intézményrendszer kiépülését és működését. Kétségtelen, hogy e hosszú életpálya igazi jelentőségét nem az irodalmi teljesítmény adja, jóllehet Roboz saját magát elsősorban író- nak-költőnek tekintette, hanem a lankadatlan szerkesztői munka.

Bár Roboz István személyisége döntő befolyást gyakorolt a Somogy irány- és színvonalára, az sem volt mellékes, hogy többnyire magas

Az újságnak van fiatalsága, férfikara és öregsége.

képzettségű, tehetséges szerzőgárda állt a lap mögött, soraiban tudós férfiakkal, kortárs vagy jövendőbeli politikusokkal. (Az újság tevékeny munkatársai között tartották számon a kiegyezést követő évtizedekben Kozma Sándor országos királyi főügyészt, Hock János pap-politikust, aki 1918-ban a Nemzeti Tanács elnöke lett, Somssich Pál képviselőházi elnököt és az akadémikus Zichy Antalt is.)

A Somogy egyértelműen támogatta a kormányt és a kormánypártot - előbb a Deák, 1875-től pedig a Szabadelvű Pártot -, noha a szerkesztő mindig igyekezett távolságot tartani a napi politikától, s ügyelt rá, hogy újságja soha ne váljon kifejezetten pártlappá. Éppen ezért elfogulatlanul tudott közeledni olyan kérdések felé is, mint a sajtószabadság és a sajtóetika. Roboz István, aki az évek múltával egyre nagyobb tekintélyt vívott ki magának a magyar újságíró-társadalomban, rendszeresen cikkezett olyan kérdésekről, mint a lapok és az újságírók feladatai, felelőssége, a vidéki és a fővárosi sajtó viszonya, a szenzációt és botrányokat hajszoló újságírás megítélése, a kormány és az ellenzék sajtópolitikája, a lapok szerepe a gazdasági és a politikai életben. Mind ma is aktuális témák, és amíg szabad újságírás létezik, alighanem azok is maradnak... Roboz István azznl tette fel a koronát szerkesztői működésére, hogy 1885-ben ő kezdeményezte a vidéki magyar hírlapírók és kiadók kongresszusának ösz- szehívását, amely aztán a neves kaposvári zsurnalisztát választotta meg elnökévé.

Roboz hetilapját főként a szerkesztőség sokirányú érdeklődése tette és teszi alkalmassá arra, hogy eleven forrása legyen a korszak közéletének, amely a mindennapok atmoszféráját is érzékeltetni képes. A Somogy stílusában az ujjongó lelkesedés, az óvatos latolgatás, a bölcs megfontolás, valamint - sok írás tanúskodik róla - a maró, de mindig szellemes gúnnyal megfogalmazott bírálat elemei keverednek, és csak ritkán, nagyon ritkán kap hangot a lemondó kétségbeesés. Költői ihletettségű, a modem technika, a modem kor mindenhatóságába vetett hittel fogalmazott sorok váltakoznak szakmaüag megalapozott, realista elemzésekkel. Roboz és munkatársai álmodni és gondolkodni egyaránt tudtak.

A Somogy, amely lassan a dualista Magyarország egyik legpatinásabb vidéki hetilapja lett, kétségkívül magába építette ennek a történelmi korszaknak néhány kevésbé előnyös jellemvonását is. Legfőképpen abban türköződött ez, hogy utóbb képtelen volt

A Somogy első számának címlapja 1866-ból

a határozott irányváltásra, a gyökeres szerkezeti és szellemi megújulásra. Ezt a lapot is elérte az öregedő újságok végzete: a századfordulótól kezdve egyre inkább csak hagyományaiból élt, tartalmában megkopott, s jórészt elveszítette azt a szellemi frissességet, mozgékonyságot, amelyet a kiegyezés után jó ideig a magáénak mondhatott. Mi tagadás: a somogyi újságírás egyik legnagyobb hatású egyénisége, Roboz István s lapja, a patináját lassan rozsdára váltó Somogy, együtt öregedtek meg a dualizmussal.

Az újságírók világát saját tapasztalataiból is jól ismerő Herczeg Ferenc azért erre a jelenségre is talált mentséget: .Mert az újságnak van fiatalsága, férfikara és öregsége. Ezen nem lehet változtatni, mert akárhány fiatal munkatársat szerződtetnek is a vénülő laphoz, azok hamarosan a nagy tekintélyű öregek befolyása alá kerülnek, és hozzávé nőinek a laphoz” - így Herczeg, aki mintha valóban a Somogy utolsó korszakáról beszélt volna

.....Újságnak azonban - ellentétben a szépasszonnyal és gyors járású lóval Rónai Ödön festménye Roboz Istvánról

nem kár megöregedni; igaz, hogy a fiatal lapokat szebben írják, az öreget azonban jobban" - tette még hozzá az író, de ezt az optimizmust az idős Roboz István újságja már nem igazolta. A szerkesztő 1916-ban, kilencvenévesen hunyta le örökre a szemét. Halálát kedves lapja sem élte túl.

Amire feltétlenül jó visszaemlékezni, akár évszázados távlatból is, az a „fiatal” és a „férfikorban” levő Somogy szellemi teljesítménye. Mert ez az újság vegyes tartalmú hetilapként (tehát nem szakfolyóiratként) is képes volt szakmailag helytálló, ugyanakkor olvasmányos, adataiban pontos, de egyúttal gondolatgazdag és gondolatébresztő híradásokat közölni a somogyi gazdaság állapotáról, a kultúra, az oktatásügy, a társadalmi élet és a politika eseményeiről. És a munkatársak tudták azt, amiről azóta is sokan hajlamosak elfeledkezni, hogy a polgárosodásnak először a fejekben kell végbemennie... A Somogy legnagyobb érdeme talán az, hogy képet adott a megyében rendelkezésre álló és a fejlődés legbiztosabb alapját képező szellemi munícióról: a somogyi toliforgatók, tanítók, mérnökök, hivatalnokok, az új iránt fogékony gazdák és iparosok szakértelméről, elképzeléseiről, munkájáról. A modem Magyarország anyagi és szellemi alapjainak lerakásában oroszlánrészt vállaltak ezek a már jórészt elfeledett, legfeljebb csak az újság sárgult, helyenként összetöredezett lapjain élő „kisemberek”. Az ő Somogyuk - és a kiegyezés utáni évtizedekben Roboz István Somogya - minden volt, csak nem provinciális. nagyzoltAn

Márciusi mérce

Az. ünnepeknek, legalábbis a politikai ünnepeknek kettős történetük van. Az egyik ezek közül arra az eseményre vonatkozik, amire a jeles napon emlékezünk. A másik történet azonban már magáról az ünnepről és az ünneplőkről szól.

Ha jól meggondoljuk, talán nincs is olyan politikai ünnepünk, amelynek megtartását, a nyugodt, békés ünneplés lehetőségét ne kellett volna kiharcolni - időnként a szó szoros értelmében kiverekedni - azoknak, akiknek a számára mindennél fontosabb volt, hogy az országnak tisztességet szerző'eleikre becsülettel, nyíltan, azaz emelet fővel emlékezhessenek. így hát minden ünnepnapnak megvan a maga históriája.

Március 15-e „második története” több évvel Petőfiék tavasza után, az önkényuralom idején kezdődött. A magyar társadalom, az immár polgárosuló Magyarország ekkor döntött végleg úgy, hogy március 15-én fog mindarra emlékezni, amit 1848-49-ben tett, s amit 1848-49-től kapott. Bár ekkor még jórészt csak a szív és a lélek, s nem a hangosan kimondott szavak ünnepe volt ez a kora tavaszi nap. Az efféle csendes márciusi ünneplésekre utalt a múlt század végén Gracza György újságíró a szabadságharcról szóló népszerű, bár kissé patetikus hangú könyvében: „Egymásra néztünk, összekoccin- tottuk borospoharainkat, s mindegyikünk tudta, kire iszik. Ajkunk néma volt, de a szívünk megtelt hazafiúi érzeményekkel.”

Március 15-e szabad megünneplésére csak a kiegyezés után nyílt

A csurgói református gimnázium régi épülete

Egy 1848-as zászló két oldala

lehetőség. A dualista Magyarországon aztán az ünnep nemcsak lehetőséget, életteret kapott, hanem valóban életre is kelt. Somogybán - a magyar vármegyék többségéhez hasonlóan - az 1870-es években kezdődtek meg az ünnepségek. Ekkor még vendéglőkben, kiskocsmákban emlékeztek, meghívásos banketteken, cigányzene mellett, ahol felköszöntések, tósztok sora hangzott el, a száműzetésben élő Kossuthnak pedig üdvözlő táviratokat fogalmaztak. Az 1880-as évektől megindultak az iskolai ünnepségek is: nálunk a csurgói református gimnázium volt ezen a téren az első. A csurgói középiskola mellé 1894-ben csatlakozott a megye- székhely gimnáziuma, s a század végétől már a kaposvári elemi iskolák is rendszeresen megünnepelték a nagy márciusi napot.

Az ünneplés történetét új elemmel gazdagították az egyházi rendezvények. Az első templomi megKossuth Lajos az 1850-es években

emlékezésre az 1890-es évek elején került sor Somogy megyében - de érdekes módon nem Kaposváron vagy valamely járási székhelyen, hanem a kicsiny, alig ötszáz lelkes Telekiben. A korabeli tudósítás szerint „ helyi társadalmunk egyik lelke: Miklós István ügyvéd úr volt az, ki ezt a nemzeti ünnepet kiemelte sablonszerű mindennapisá- gából. Ő volt az, aki kimondá, hogy a március 15. épp oly szent ünnepe a magyarnak, mint a vallási kultuszához tartozó ünnepek; következésképp annak helye nem a vendégfogadó ház, hanem a templom. Ezen nemesebb felfogásból kiindulva az ünnepély délutáni istentisztelettel kezdődött.” Ebben az évben, 1891-ben a teleki reformátusok zsúfolásig megtelt templomában Vasváry Sándor nagycsepelyi lelkész tartott ünnepi beszédet.

Az ünnep útja tehát a vendéglőktől az iskolákon át a templomokig vezetett Somogy megyében. Ahogy időben távolodott 1848 emléke, ahogy fogytak az események résztvevői, akik mégiscsak színről színre ismert, hibáikkal és erényeikkel együtt elfogadott és szeretett emberek voltak, úgy vált az ünneplés egyre emelkedettebbé, egyre szertartásosabbá. Beköszöntött később egy olyan időszak is, amikor ez a felfogás - talán az egykori

önkényuralmi tiltás és megtorlás ellenhatásként - 1848 emlékét szinte kiemelte a magyar történelem emberléptékű eseményeinek sorából. Valóban „szent ” lett a forradalom és szabadságharc emléke, és méltán lett az, hiszen a szabadság és az igazság ügyének képviselete, a közösségért vállalt felelősség, az áldozathozatal megany- nyi példája természetes módon fonódott össze az egyetemes 'keresztény értékrenddel. De sajnos abban az értelemben is szentté vált 1848 emléke, hogy már nem lehetett elfogulatlanul, tisztán „szakmai” alapon elemezni és értékelni a nagy napok eseményeit.

Azóta szerencsére már kiderült, hogy 1848-49 nimbuszának semmit sem árt a tárgyilagosság. Kiderült, hogy a nagy korforduló hősei éppen hús-vér emberekként, akár kisemberekként, sőt egyenesen esendő emberekként kerülhetnek igazán közel hozzánk, és válhatnak nemcsak csodálható, hanem megérthető példaképekké is.

Március 15-e még akkor is, ha ezt nem mondták ki nyíltan, vagyis szóvirágok mögé rejtették - tulajdonképpen mindig ebben a valóságos, emberi és éppen ezért követhető alakjában lett mércéje és hivatkozási alapja a későbbi magyar- országi forradalmaknak és politikai változásoknak. Kezdve a kiegyezéstől egészen a közelmúlt általunk is átélt legnagyobb fordulatáig, az 1980-as évek végén indult rendszerváltásig. Az már más kérdés, hogy mennyire gondolkodtak őszintén azok az eleink és kortársaink, akik március mércéjével szerették mérni magukat. Ha utóbb netán könnyűnek találtattak egy megmérettetésnél, arról biztosan nem a legelső - nekik is, nekünk is hitet, biztatást és eszményeket adó - magyar március tehet.

________n. z.