Somogyi Hírlap, 2000. október (11. évfolyam, 231-255. szám)

2000-10-14 / 242. szám

Somogyi Hírlap 2000. Október 14., Szombat Hétvége 11. OLDAL A Somogyi Aprók táncos szürete A tánc varázsa a legkisebbeket is megérinti.... fotó: lang Róbert- Mosolyogjatok babák! Indulunk... - Németh Ágnes, a Somogyi Aprók Gyermektáncegyüttes művészeti veze­tője indítja a magnót. A mezőségi tán­cok dallamaira négy piciny, copfos lányka emeli ritmusra táncos lábát; Debity Judit, Rozsos Adél, Banai Szimonetta és Koch Nóra.- Tavaly húsz ilyen babám volt - súgja. A Kodály Zoltán Ének-Zene Tagoza­tos Általános Iskola tornatermében az utóbbi hetekben naponta találkoznak a somogyi aprók. Művészeti vezetőjük- kel 'készülnek: a produkcióra érett tán­cok szüretére. A tornaterem szinte va­lamennyi szögletében várakozik egy- egy gyermekcsokor.- Kezdhetjük! - már a botos legény­kéknek hangzik az újabb felhívás, Fisli Ákos és Beke Andris a nevük. A tornapad sarkában, ölében egy mégapróbbal a Koch gyerekek anyuká­ja kucorog. Béri Etelka négy táncos lá­bú aprósággal áldotta meg az együttest. A legnagyobb, a 15 éves Máté már a Somogybán ropja. Most a 10 éves Mar­ciért és az 5 éves Nóráért kell szoríta­nia. Ölében már ott ficereg a 3 éves Lil­la is.- Aki egyszer elkezdte a táncot, az már tánclépésben megy, ha zenét hall - mondja az anyuka. A zeneszerető csa­lád úgy tapasztalta, hogy a tánc renge­teg élményt nyújt. így aztán otthon sem pihennek a lábak.- Szerencsére családi házban la­kunk, így csak egymás feje fölött dobo­lunk. Németh Ágnes szerint a tánc életfor­ma, s családon belül is fertőz. Legtöbb helyen a testvérek is csatlakoznak az aprókhoz. A szülők.pedig mindennel támogatják őket. Az anyagiak mellett türelemmel és együttérzéssel egyenge­tik útjukat. Segítenek a fölkészülésben, ugyanis a gyerekek maguk gondozzák ruháikat. Tíz rendet tartanak tisztán, fellépésre készen. Köztük olyan egyedi darabokat is, mint a pótolhatatlan kalotaszegi.- Most készült el az új, 21 garnitúrá­ból álló mezőségi nyári leányviselet. Gyönyörű lett. Szarnék Istvánné varró­nő az eredeti minták alapján varrta meg világoskék, sötétkék, rózsaszínű és drapp színekben. Háromszázezer fo­rintot költöttünk rá: a vasárnapi gálán látja először a darabokat a közönség. A már iparművészeti szakközépiskolás Ruczek Zsófi és a 13 éves Szigeti Ágnes alig várja, hogy felpróbálhassa. Zsófi a visszatérők közül való. Középső cso­portos óvodás kora óta táncol az aprók­nál és mint mondta: ezt mindennél jobban szereti. A forgatóssal tavaly, párban Falvai Miklóssal bronz érmet nyertek a Helikonon. Zsófi nem is tud­ja elképzelni az életét tánc nélkül, ezért úgy döntött: a táncművészeti fő­iskolán folytatja tanulmányait. Németh Ágnes szerint mindig akad tehetséges fiatal, aki nem tud elszakadni tőlük, s aki élethivatásául választja a táncot. Alapítottak is egy díjat, melyet minden évben az ünnepi műsor keretében nyújtanak át azoknak a volt somogyi apróknak, akik emberileg és szakmai­lag is sokat tettek a táncosokért. Eddig két ilyen fiatal, Bogdán Gergely kisbok- rétás táncos és Dombosi Csaba érde­melte ki az elismerést, de a vasárnapi gála is tartogat meglepetést... Németh Agnes 1980-ban tette a sa­rokba táncos csizmáját, s intett búcsút a Somogy Táncegyüttesnek, hogy taní­tói munkája mellett a gyermekek nép­táncoktatását is vállalja. Úgy véli a két tevékenység kiegészíti egymást, ugyan­akkor nem válik kiszolgáltatottá. A táncoktatáshoz Mosóczi István és a szakma első Kossuth-díjas koreográfu­sa, Foltin Jolán adta az útravalót. Mind­emellett nem kidolgozott módszerrel, sokkal inkább az ösztöneire és a gyere­kek együttműködésére hagyatkozva ta­nít. Mint mondta: a jó dolgokért a tánc­ban is nagyon meg kell dolgozni. Ez naprakészséget jelent, a feladatokat az élet hozza. Áhhoz pedig, hogy egy olyan produkció jöhessen létre, mint amilyet holnap lát a közönség a Csiky Gergely Színház színpadán, minden fellépő együttesnek és valamennyi köz­reműködőnek profi módon kell dolgoz­ni. Mint ahogy profi a zene is, melyet a Zengő Együttes felvételeiről hallgatnak a próbán, s amely a színpadon élőben szolgáltatja az apróknak szánt összeál­lítást.- Biztos vagyok benne, hogy szétve­rik a színpadot - mondja határozottan Ágnes és már indítja is Bállá Zoltán mezőségi táncok című összeállítását, melyben apraja-nagyja egyszerre per­dül táncra. A hatás lenyűgöző. Fekete­hajú legényke Keresztes Tibor. Köny- nyed, kecses mozgással olykor szinte elvész fürgén pörgő párja fehér szok­nyája alatt. Apja és nagyapja is néptán­cos volt, Ő óvodás kora óta ropja a test­vérével. - Őstehetség - jegyzi meg büszkén a tanítómestere. A külső szemlélőnek úgy tetszik: az aprók a szakmai tudás birtokában hatá­rozottak, semmi sem ingathatja meg őket a színpadon. Vagy mégis?- Nagyon lámpalázasak. De, ha nfeg- érzik a közönséget, akkor robbannak. Én a színfalak mögött gyakran nem lá­tok semmit, de mindent érzek. Ha nagy a csönd, akkor baj van. Ki kell gyako­rolni a táncot, akkor nem lehet gond - mondja Ágnes hozzátéve, hogy idén nyolc produkciót adnak elő és többek között olyan kedves vendégeik lesznek a színpadon, mint a lengyel Havasalja gyermektáncegyüttes Zakopanéból. VÁRNAI ÁGNES Európa is tapsolt a kicsiknek A Somogyi Aprók produkcióikkal Finnországtól Spanyolországig szinte egész Európát bejárták és mindenütt óriási sikert arattak. Legmaradandóbb élményük mégis egy 1993-as marosvásárhelyi fellépésükhöz fűződik. A kultúrpalota kö­zönsége végigtapsolta az egyórás produkciót. Mint mondták: érezni lehetett a magyar közönséget. Nem kisebb élmény a hazai kis falvak vendégvárása; az idős nénik ölelgetik, dédelgetik a legapróbbakat és szeretetük mellett a legfino­mabb falatokkal is elhalmozzák őket. Számos városi rendezvény színfoltjai, amit Kaposvár, s a megye önkormányzata, valamint számos somogyi vállalkozás is tá­mogatással honorál. 1990 óta önálló jogi személyiségként jegyezték be az együttest; a Somogyi Aprókért Alapítvány Szalma Tiborné titkár jóvoltából több pályázaton további támogatást nyert. Németh Ágnes és az együttes szakmai munkáját öt kitüntetéssel - köztük a Kiváló Munkáért és a Somogy Megye Mű­vészeti Díjával -, valamint 16 szakmai díjjal ismerte el a szakma vezetése. Az együttesnek jelenleg 90 tagja van; a legkisebb 5 éves, a legidősebb 16 éves. író a cipőboltból Melbourne csúcsforgalomban. Magyarokkal itt is lépten-nyomon találkozhatunk (Tudósítónk jelentése Melboume-ből) Melbourne, külvárosi vásár- csarnok. Van itt minden: friss zöldség és hal garmadával, kínai fűszer és evőpálcika, kutyatáp és nagybőrönd, csak vevő lézeng ke­vés. A hátsó fertályon megbúvó ci­pőbolt eladóját szemmel látható­an nem zavarja, hogy vevője van. Közömbös arccal cseréli egy számmal nagyobbra az asszony­ság papucsát, s csak akkor derül fel, amikor kiderül, hogy nem láb­belit keresünk, hanem a könyvei­ről szeretnénk beszélgetni. A cipő­boltos úr ugyanis a látszat ellenére sokkal inkább író, mint kereske­dő. Hendi Péter meglehetősen szubjektív hangvételű kórképe Ausztráliáról a nyár derekán jelent meg Budapesten, a Liget kiadónál. Aki kezébe vette az Eukaliptuszok és tolerancia című könyvet, az tudja, hogy Hendi könnyedén fűzi a szavakat, élvezetesen mesél. Azt mondja róla az egyik közös isme­rősünk, hogy tehetsége miatt job­ban járt volna, ha odahaza marad. Amikor mindezt megemlítem ne­ki, egy kicsit elgondolkodik.- Ki tudja... - jegyzi meg, aztán hozzáfűzi - lehet, hogy én is beáll­tam volna a sorba. Jobb, hogy így történt. Van egy foglalkozásom, miből megélek, s mellette ked­vemre Írogathatok. Amikor kijöt­tem, alapítottam és szerkesztet­tem egy szatirikus lapot, a Szabad szájat. Nem volt valami eredeti öt­let a címválasztás, hiszen ezzel otthon is jelent meg lap. Küldöz­gettem írásokat a Párizsban meg­jelenő Irodalmi Újságnak, szerző­je voltam az itteni Magyar Életnek. Ma már nem írok nekik... Viszont küldök haza cikkeket, amelyeket rendszeresen közöl a Holmi, az Élet és Irodalom, Mozgó Világ és a Tiszatáj. Szóval, ki tudja merre kanyar­góit volna Hendi Péter életpályája, ha 1956 karácsonyán nem indul el a Lajta felé. De hát elindult a húsz­éves fiatalok kíváncsiságával, hogy megtudja milyen is az a na­rancs, miféle emberek élnek a zárt határokon túl. Előbb azonban még odaadta kedvenc gombfoci csapatát a pesü házban annak a fi­únak, akit a szülei kívánságára te­relgetett a színház és a mozi világa felé egy-egy Vasas meccsre szóló pályabelépő reményében. Nem tudom, hogy volt-e ennek bármi köze ahhoz, hogy abból a bizo­nyos szomszéd fiúból később szí­nész lett, s azt sem, hogy Koltai Róbert őrzi-e még a nevezetes gombfoci csapatot, azt viszont igen, hogy ennek a barátságnak köszönhetően Melbourne-ben is tudják: létezett, létezik egy olyan kaposvári színházi világ, amelyről sokfelé beszélnek. A cipőkereske­dés hatkor zár. Hendi Péter taná­csolja, találkozzunk este újra, s akkor nyugodtabban beszélgethe­tünk a legújabb könyvéről. A cím­ben szereplő eukaliptuszok ugyan nem szorulnak különösebb ma­gyarázatra, ám a tolerancia kérdé­sét nem árt alaposabban körüljár­ni. Hendi arról beszél, hogy ahol 150-160 féle nemzetiségű ember él együtt, ott a társadalmi béke érde­kében is szükség van egymás megismerésére és megértésére.- Ezt az országot a mérhetetlen türelem és a másság elfogadása jellemzi. Ha úgy döntesz, hogy ké- regetni akarsz, akkor elnézik ne­ked, hogy azt csinálod. A boldogu­lásod lehetősége a te kezedben van.- Meg a körülményekben. Egy magyarul mesélő író mégis csak szűk réteghez szól. A könnyed anekdotázás magyarul egészen másként hat, mint mondjuk ango­lul. Lehet-e egy magyar íróból si­keres ausztrál - pontosítva -, an­gol nyelvű író?- Ha jól beszéli és ismeri az an­gol nyelvet, akkor igen. Én nem próbálkoztam vele. Egy német ki­adó megkeresésére is magyarul ír­tam nekik, ők fordították le.- Soha sem gondolt arra, hogy egyszer haza kellene térni?- Negyvenhárom év után en­gem már minden ideköt! Az eg­zisztenciális kötődés azonban nem feledheti a gyökereket. Hendi Péter meséli, hogy tud olyan harmadik generációs ma­gyarokról, akik legfeljebb annyit tudtak Magyarországról, hogy egyik ősük onnan érkezett, de az első adandó alkalommal átrepül­tek Európába, s felkeresték Buda­pest nevezetességeit. Máig vitat­koznak azon, hogy ki volt az első magyar, aki Ausztrália partjaira tette a lábát. Az itteni tekintélyes lexikon szerint bizonyos Raphael Harris volt az, aki 1829-ben fe- gyencként érkezett. (Ne feledjük: Ausztrália első európai telepesei Angliában elítélt fegyencek vol­tak!) Az ausztráliai magyar kuta­tók viszont azt állítják, hogy első hazánkfiaként egy Izsák Friedmann nevű kereskedő érke­zett Londonból Sydneybe. Bárho­gyan is történt, az tény, hogy a magyar történelem sorsfordító időszakai után mindig akadtak, akik itt kerestek menedéket ma­guknak. így történhetett meg, hogy ereklyéiket ma is féltve őrző nyilasok, egykori ávéhások és a holocaust túlélői egyaránt otthon­ra találtak itt. De jöttek egyszerű halandók is, akiket az idő szele sodort. 1950. november 20-án szedte fel a horgonyt Németor­szág partjainál az Anna Sale. Fél­száz magyar utasa között ott volt Kovács Gusztáv, Ágnes lányával. Hogy ki volt Kovács Gusztáv? A magyar film hőskorának nagy alakját méltatlanul elfelejtettük. 1895. július 29-én született Nagy­váradon. 1914-ben a Korda testvé­rek mellett került kapcsolatba a filmmel. Egyik alapítója volt az el­ső budapesti filmlaboratórium­nak, majd a második világháború idején saját vállalatot alapított. Nevéhez fűződik az első filmfel­iratozó gép megkonstruálása is. Később ezzel alapozta meg jövő­jét, mert találmányát eladta az amerikaiaknak. Ekkor már Bécs- ben élt. Barátai javaslatára indult el Ausztráliába, s kívánságukra megörökítette a kivándorlók útját. A 16 perces film propaganda­anyagnak készült a megrendelő ugyan megkapta, de a további sorsa ismeretlen. Egy kópia a cso­magjainkkal együtt most hazatér. Jegyzetlapjaink pedig talán segí­tenek kiegészíteni a lexikonok hi­ányos adattárait. Kovács Gusztáv 1950-től Melbourne-ben élt. Amíg nem köszöntött be a televíziózás, egy filmlaboratóriumban dolgo­zott. 1969. szeptember 21-én hunyt el. A Box Hilli temetőben lelt végső nyugalomra. Ágnes lá­nya messze elkerülte a filmes szakmát, unokája Xarnik Éva vi­szont az ABC tv-társaság híradójá­nak főszerkesztője. Az elmúlt he­tekben náluk is az ohmpia vezette a hírműsorokat, aztán a nagy syd­neyi tűzvész kapott vezető helyet, majd visszatértek az ausztrál olimpikonok. Hatalmas ünneplés közepette utazták végig Ausztráli­át. Előbb Melbourne, majd Adelaide és Perth következett. Százezres tömeg éljenezte őket. S jóformán még le se szedték a pla­kátjait, máris feltűntek a pa­ralimpiáé. Október 4-én Canber­rában, a szövetségi állam főváro­sában meggyulladt a paralimpiai láng. Az abók, azaz az aborig- inálok, a kezdettől fogva itt élők, vagyis az őslakók leszármazottai csiholták, hogy elindulhasson a fáklyaláng a kontinenst bejáró út­jára, s október 18-án este meg­gyújthassák vele az olimpiai csar­nok mellett magasodó kandelá­bert, jelezve a sérült sportolók vi­lágjátékainak kezdetét. Induljunk hát mi is újra Sydneybe Balázs Sándor ezredessel, s hűséges fa- mulusával Moga Györggyel és Soós Györggyel, hogy időben ér­kezzen a magyar zászló a csapat szálláshelyének avatójára, s a ma­gyar csapat - köztük a kaposvári versenyzők - köszöntésére. De erről majd legközelebb. ______ ____________ NAGY JENŐ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom