Somogyi Hírlap, 2000. október (11. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-14 / 242. szám
12. oldal - Somogyi Hírlap HÉTVÉGE 2000. Október 14., Szombat Lemberg felé előre Az ősz korán köszöntött a világra. Mintha elfáradt volna az idő a hosszú, forró nyárban s vacka felé igyekezne, a lassú fehér télbe. Amikor úgy tűnik, megáll minden miként a hideg jégcsapok. Lemberg felett szürkén kavarogtak a fellegek, egyre lejjebb ereszkedtek, és rátelepedtek a görbe utcácskák házának tetejeire. A vízcseppek kifényesítették a színe vesztett, napszítta-szél marta cserepeket, s a zöldhátú moha szigetek az ereszek felett, mintha gyémántokkal lennének hintve. S a promenád, üresen vár jobb napokat, amikor a hölgyek és uracsok kart karba öltve andalognak a langyos estében. A gázlámpák körül, pillék hada gomolyog, s a levegő fűszere parfümökkel vegyes. Erre gondolt, hátát a csonka fatörzsnek vetve, lábai nyújtva, keresztbe. Mögötte a Vereszyca patak, s az elhagyott lövészárok, ahol pár nappal előtte még, magukat meghúzva várták a srapnerok robbanásait. S amikor megérkezett a hír, hogy József Ferdinánd főherceg egymaga maradt négy hadosztályával Grubiszevóval szemben, a többiek indulnak, mindenki tudta, hamarosan el kell majd hagyniuk a lövészárkokat, Lemberg felé, előre. Ekkorra már Mame felett az ég elcsendesedett, hogy a Bug folyó hullámait reszkessék a dörrenések. Az a májusi este, a kertben a juhar fák alatt. A kockás terítőjű asztalok, a petrol lámpák rebbenő lángjai, mint tükröződtek az aranyló korsók domború hasain. S a levelek, a fák lelógó hosszú fáradt ágain, mint nyitott ujjú tenyerek, takarták a csillagos eget. A banda, az ajtó melletti féltető alatti dobogón, húzta, szívszaggatón. Janka, gyöngyökkel borított neszesszerének csatjával babrált, az aranyszálakból sodort hosszú pánt, lelógott az asztal alá. Magas gallérja hattyú nyakát, és a csipke fodrok, gödrös állát, virágszirmokként ölelték. A kék szalaggal övezett könnyű kis szalmakalap, látni engedte homlokát. A göndör hajszálak, mint sátor íve, takarták halántékát. Fejét lehajtotta. S nem sokra rá, hogy elhallgatott a zene, rákezdtek a tücskök, cirip-szavuk mesz- sze hangzott. Benne, még a tegnap hallgatott. A délután s a táncmulatság, ahol utoljára volt alkalma Janka derekát átkarolni. A körtánc alatt, ahol nem illik beszélni, fülébe súgta, mint annyiszor, hogy ezután sem jön fel úgy csillag az égre, hogy rá ne gondoljon. A klotilon és a négyes alatt, ahol a táncnál szinte fontosabb a beszélgetés, szavuk akadt. Csak tekintetük mélyedt, a másikéba, és ujjaik végében érezték vérük pezsdülését. Az oberlaitant gallérján tompán fénylett az aranyozott csillag, s keze összekulcsolva nyugodott az asztalon, miközben előre hajolt. Szeme Jankáét kereste, a pillantását, amely mindig szívéig hatolt.- Ha most el is kell mennem... magát kedves, sosem felejtem... - mondta, miközben kisujja a fekete-kövű, gyémántcseppű gyűrűvel, a másikéhoz ért. Megrándult a fehér kéz, de nem távolodott el. Melegséget árasztva simult az övéhez. Janka felemelte fejét, arcára az enyhe pírt nem az elfogyasztott bor varázsolta. Hosszú pilláin, egy fehér csepp - mint a fekete kövön, - remegett.- Lesz-e onnan visszatérés - kérdezte, s arca szép vonásai megrándultak, mint amikor a tóba vetett kő, tükrét összetöri. S a banda rázendített. Sírt a hegedű, s a betolakodó esü szellő összeborzolta a leveleket.- A Jóisten csak a tudója..., de mit számít az. Ami megtörtént, azt már tőlünk senki el nem veheti.- Megérte-e, Anti?- Bizonyára, kedves Janka... A tegnap estvéli tánc, az volt a mi búcsúztatónk igazán. Abban fogtam át, minden ölelését, szerelme- tes érintését. S hiába néztek, nem érthették az emberek, miként reppenhettek a legyező csipkéi közül arany tollú madárkák a girlandokon s lampionokon át... Az éveken tova, a végtelenbe, ahol bizonyára várni fogom, ha már evilágban nem élhettem magával... Hatalmas dörrenés rázta meg a levegőt. Aztán mindjárt követte a másik és újabbak. A légnyomás mintha ki kapta volna mögüle a csonka törzset, és a föld záporként terítette. Magasból hullott, mint tavasz idején az égi áldás, csak most feketén. A nehéz tarack üteg dobhártyát szaggatón ugatott. A köves talajra lapult, s hogy könnyező szeméből kitörölte a port, kúszni kezdett visz- sza, arra ahol az elhagyott lövészárkot tudta. Szakadt könyökénél s térdénél a kincstári vászon, és nem érezte a horzsolások égő helyeit. Közben újabb robbanások, és földzuhatag terítette. Olyankor megmerevedett, mint érintésre a bogár s várta, lesz e folytatás. Indult újra. Mint ha a föld gőzölgött volna. Kénes gázok csavarták orrát, s kaparták torkát. Észrevette, a felszaggatott földből kiemelkedő halmokat. Mint testen a daganatok, emelkedtek a bunkerok. Bejáratuk cölöpéi, mint a tárnák bánya fái, csak hogy ezek bár embernyi kaparékok, de a pokolnak bugyrai. A szélsőnek, - ki tudja honnan szerzett - ajtó takarta bejáratát. Az újabb dörrenést követő légnyomás felkapta. Pörögve szállt a légben, mint pajkos gyerkőc engedte papírsárkány, kilincsén csillant a szürke felhők mögül egy pillanatra előbukkanó napsugár. Odáig eljutni, ez volt most az egyetlen kívánsága, s szállt fohásza. Levegő már alig maradt. Lélegzete zihált, míg végre bebukhatott a bunker nyílásán, mint egy krumplis zsák esett, s hemperedett a nyirkos, penész szagú mélyére. Befogta fülét, hogy tompítsa a kinti hangorkánt. Remegett a föld alatta. Időtlennek tűnt, mire újra csend lett, de még akkor is érezni vélte, mint remeg minden körötte. Mintha a világ,- miként vizes kutya ha partra ér - rázta volna meg magát, hogy levesse minden baját. Lassan mozdult. Homlokát karjára hajtotta, s szemét lehunyta. Oly fáradtságot érzett, mint tán még soha... Lemberg főterén, nem messze a nagytemplom boltozatos kapujától, szinte átellenben, a kávéház teraszán, a bronzszínű gyufatartón játszott a napsugár. Üveg öblében, elhamvadt cigarók, mint nyakuk szegett állatkák, bamál- lottak. Kezében az újságtartó nádkeret nyele. Fogása sima, akár sétapálcája gombfeje. S előtte az apró betűk, mint fegyelmezett hangyák sora szaladt a lapszél felé, fennakadva a fekete szegélyű hirdetésen: „Wahrmann és fia k. sz. nagykereskedők Pesten, nagy híd- és miatyánk-utcza szegletén saját házukban mindennemű bank- és váltóüzlettel foglalkoznak...” Csak ezeket a vastagon szedett betűket fogta fel, miközben az újság mellett, az utca forgatagát nézte. S egyszerre csak feltűnt Janka. Néha hátra pillantva sietett, s aztán eltűnt a Nr. 7 számú ház kapuján. Az újságot lecsapta, s egy öt koronást téve tányérjára felpattant. Aztán észbe kapva, mint akinek ráérős indult a fehér hullámos szélű napernyők alatt, ki az utcára. Belépett a tárt kapun, fel a töredezett homokkőlépcsőn a nyirkos házban, ahol a vakolat a zöld olajfestékkel a szegély felett, mint a nap égette bőr felhólyagosodott, s helyenként hámlott. Hányszor megtette már ezt az utat. Az egyetlen hely, ahol néha találkozhattak, ha a tante időnként testvéréhez Krasznikba utazott. A behajtott spaletták résein, beszökött a napsugár megvilágítva vékony csíkkal, - mikben a porszemek, mint rovarok a lámpafényben, kavarogtak, - ölelkezéseiket. Közös jövőről sosem beszéltek, csak a válást tervezték, kis időket hagyva ameddig még titkon együtt vannak. Este bál. Ott lesz az úri közönség, búcsúztatni ki hadra kél. Jogos hát a tánc, s a kesernyés mosoly, ugyan ki róhatná meg őket, ha egy táncot lejtenek. De most még, ez a délután, ajándék. S leszakadhat föld s az ég, az sem lehet akadály, hogy Jankát szeresse. Csak még egyszer...csak egyszer... Az ajtó előtt lélegzet fogyva megállt. Előtte a rács mely a fehéres-dorozmás üveget védte, és a rézkilincs gombja. Az ajtó pedig csukva, pedig máskor résnyire nyitva, jelezve, minden rendben, nyugodtan beléphet. Megragadta a kilincset, de hiába taszította, zárva. Tán a huzat... Megnyomta a kis bakelit gombot, a csengő mélyen dorombolt... s aztán újra. Semmi se mozdult. Megdermedt, homlokát veríték lepte el, mi történhetett... amikor észrevette a kis levélkét szinte orra előtt, a rács mögé húzva. S ekkor úgy érezte, hogy a hideg veríték mellkasán át a szívéig ért. Lassan kibontotta, s ahogy indult lefelé olvasta: „Kedves! Mint annyiszor megfogadtam, nem búcsúzom, nem lesz utoljára. Ha most csalódást okoztam, gondoljon a szép órákra, és bocsásson meg nekem. Óvja Isten, s hozzám legyen irgalmas. Janka.” Amint kilépett az utcára, a fény szemét kápráztatta. Szinte fel se fogta, ki jön vele szembe, s köszönnek. Kalapját megemelte, és sétabotját hóna alá fogva, ment csak előre. Lefelé nézett, cipője szürke kamáslijának ripsz szegélyét, lám kikezdte az idő. S a mellette elhaladó konflis döcögő kereke, s lovának patkója, szikrát hányt a kocka köveken. Azon csodálkozott, hogy nem érzett haragot. S ahogy hagyta maga mögött a lépéseket, egyre inkább, mint a sóval rakott szamár, ha folyóba téved, olvadt róla terhe. A levélkét össze se gyűrte, inkább kisimította, s tárcájába tette. S elhatározta, mégis elmegy az estvéli bálba és nem lesz arcán sértődött harag. Úgy köszön el mégis, ahogy ő gondolja, szerelmes szavakat suttogva. Fázott. A nyirkosság galléra mögé hatolt. Érezte, minden tagja remeg. Felült. A bunker bejárata előtt füst gomolygott, kesernyés szagát hozta a légáramlat. A csend mostanra fülbántó lett. Mintha egy nagy üveg bura ereszkedett volna a vüágra. Görnyedve indult kifelé, miközben kardja 'hüvelyének vége, sáros bőrlábszárvédői közé akadt. Ahogy kilépett, éppen úgy káprázott szeme, mint akkor a kapu alatt, s kevésbé se volt kába. De itt, amerre a szem ellátott, mozdulatlan testek, s a felszaggatott föld, a gránátok nyomai. A fa, melynek csonka törzséhez támaszkodott, tövestül kifordulva egy mély tölcsér szélén, s mellette egy kulacs, melynek hasadt oldalán szivárgott a rumos tea. Ahogy végigtörölte arcát, észrevette, zubbonya bal felső zsebénél felszakadt. Kilátszik sérült tárcája bőre, s belőle egy kis fecni darab. Kivette, s amint szétnyitotta, kiesett belőle a levélke kettéhasadva. Ott ahol az aláírás volt: Janka. Fejét felemelte. A távolt kutatta, a várost, a messzi háztetőket. Aztán megindult, mintha szólítanák, Lemberg felé, előre... UJKÉRY CSABA író, hébérrel Cséplő József nyolcvanéves A szél egy gyűrött újságlapot sodort az eke elé. A fiú álljt parancsolt a lovaknak. Az újság a Vasárnapi Újság egyik lapszámának irodalmi oldala volt, a fiú Cséplő Józsi. Kisimította az újságlapot és elolvasta. Fekete István: Dűlőúton... Ez valamikor az 1930-as évek elején történt. Cséplő Józsinak ez volt az első olvasmánya - és egyben egész további életének alakítója. A korán munkára fogott, gyermekfejjel felnőtt terheket viselő fonói fiú vadász és író lett. Hetedik kötete az Aranykard néhány koporsóval című regény idén tavasszal jelent, mintegy születésnapi ajándékként. Cséplő József ugyanis - bármennyire is hihetetlen is ez azok számára akik ismerik -, nyolcvan éves lett. A taszári szőlőhegyen lévő pincéjében beszélgetünk. Ez a kis birtok, ez a kis pince sokkal több Cséplő József számára mint egy gazdasági létesítmény. A présház évszázados falai az ősök kezenyomát őrzik, a tőkék, a fák pedig az ember és természet mégiscsak megteremthető harmóniájára, no és persze a kegyeüenül múló időre emlékeztetik. Szőlőhegyi kalendárium című, műfajteremtő könyve 1996-ban jelent meg. Ebben olyan pontosan és szépen határozza meg, hogy hol is van ez a csodavilág, hogy én meg sem próbálom leírni. íme: „Éz a terület jobbára észak-déli irányú, kisebb-nagyobb leágazásokkal, három kilométer hosszú, a Kapos folyó lapos völgyétől mintegy négy kilométerre. A szőlőhegyet minden oldalon többkoronás mélyerdők övezik. Még egy ötven méter széles nyílás sincs, ahol a völgyekből induló hideget az erdők meg ne szűmék(„.) Déli oldalon a Kaposvár-pécsi műútról Szentba- lázs után kell az erdei útra letérni. Kiépített út vezet a szőlőhegyre. Ha valaki a Pécs-kaposvári műútra vetődik, gondoljon arra, hogy az ország egyik legősibb, épített országúján halad. Ezen az úton dübörögtek a római légionáriusok harci szekerei Pécsről Savaria felé...” Cséplő József mindezt nem az egyetemen tanulta.- Édesapám nyomorék ember volt, az én iskolám a szántóföld, az istálló volt. Persze, azért a könyvekből is sokat tanultam. A negyvenes években tehetségkutatók járták a falvakat, rám is felfigyeltek. Népfőiskolára irányítottak, megismertettek a magyar parasztság akkori kiemelkedő vezetőivel. Találkoztam Varga Bélával, Dobi Istvánnal, Nagy Ferenccel. Az első írásom is 1940-ben jelent meg, a „Kisgazdaság” című lapban. A példa, a minta természetesen Fekete István volt... Cséplő József 9 éves korában már Flóbert-puskával vadászott. De a középbirtokos paraszti család a háború után már semmit sem folytathatott úgy, ahogy szerették volna. Cséplő József végül is hivatásos vadász lett. Első könyvében, az 1988-ban megjelent Vadászpuska és mázas Cséplő József kancsó című kötetben így vallott erről a gyönyörű, ám egyáltalán nem könnyű hivatásról: „Vadászember... A kívülálló számára talán vonzó, néha irigylendő is ez a szakma. Egyenruhában, puskával, távcsővel, patrontáskával, hátizsákkal, vaddisznótöretes díszítéssel a kalapján a kutyáját vezető vadász csakugyan szívet dobogtató látvány lehet. De mennyi figyelmesség, önmegtartóztatás, gond, testi kín, csalódás, gyanakvás! S néha mennyi - megaláztatás!” Cséplő József vadászíró, az erdőnek, a vadnak, a vadásznak minden munkájában kitüntetett szerepe van, de ugyanakkor írói horizontja túl isderjed az erdők, mezők és vadászok világán. Regényei - Kit sirat a lélekharang, Isten veled Pekedli, Aranykard néhány koporsóval -, a népi írók - Kovács Imre, Veres Péter, Szabó Pál - kései utódává teszik. A háború után darabokra tört magyar paraszti világ ízesen mesélő, hűséges és mélységesen humanista krónikása, akinek szőleje és pincéje valóságos kegyhellyé nemesült az elmúlt évtized során. Aki jó emberek közé vágyik, jó bort akar inni - az hívatlanul is bekopoghat az örökké munkálkodó, örökifjú Cséplő Józsefhez. Pedig az idő senkit sem hagy érintetlenül, A Szőlőhegyi kalendáriumban erről is írt Józsi bátyánk. „Az utóbbi években azonban valami riadalomféle is dagad bennem. Mind gyakrabban nézek körül az előadóteremben: hiszen én vagyok itt a legöregebb! S eszembe jut az a régi, falusi kisfiú, aki hulló könnyek között ette az ajándék mézeskalácsot. - Miért sírsz te gyerek? - kérdezték. - Azért, mert minden harapásnál kisebb lesz a mézeskalács...” És ez bizony így van. Ez ellen semmit sem tehetünk. Valami azonban a hatalmunkban áll: figyelni egymásra és szeretni egymást... Ahogy azt Cséplő József is teszi. BÉKÉS SÁNDOR __________________________________Könyvespolc _________________________________ T üskés Tibor: Az exponált idő Tüskés Tibor, az ismert pécsi író, irodalomtörténész, aki 1994 és 2000 között a „Somogy” című folyóirat főszerkesztője volt, 70 éves. E szép jubileum kapcsán a pécsi Pro Pannónia Kiadó Alapítvány ezzel a legújabb kötetével köszönti az alkotót, a sokunk által oly közkedvelt „Pannónia Könyvek” sorozatban. „Az exponált idő” rendkívül találó és kifejező cím. Igen. Mintha valóban megállt volna az idő. Mintha sikerült volna elkapni a legkifejezőbb pillanatokat. Több mint száz (jórészt a szerző felvétele) dokumentumértékű fotó színesíti és gazdagítja ezt a rendkívül olvasmányos kötetet. Egy olyan könyvet, amely egyszerre emlékezés és vallomás a tanító- mesterekről és a pályatársakról, a sokszor több évtizedes barátságokról. De legalább ennyire számadás is. Számadás az életről, az eltelt hét évtizedről. Természetesen az életműről is. Hiszen Tüskés Tibor egyike a legsokoldalúbb irodalomtörténészeinknek. „Az exponált idő” azt is sejteti, hogy ez az életmű még koránt sincs lezárva. Ezt a szenvedélyes érdeklődőt újabb és újabb témák foglalkoztatják. Albert Camussal vallja az író: (mely a jelen kötet mottójában is olvasható) „A múlttal szemben tanúsított legnagyobb hűség, hogy mindent átadunk a jelennek...” „Az exponált idő” legnagyobb varázsa az eleven, lüktető élet. Ahogy a virág kinyílik, úgy válnak élővé ezek a sokszor több évtizedes fényképek. A régi arcok megtelnek fénnyel, élettel. Szinte sugároznak, ahogy elénk varázsolva megszólalnak. Elmondják véleményüket életről, irodalomról, művészetről. Mind arról, ami oly sokunkat foglalkoztat... A szülőföldről, Szántódról, a Balaton soha meg nem unható ragyogásáról számtalan helyen olvashatunk. Hiszen Tüskés Tibor számára Sojnogy legalább annyira a szűkebb hazát jelenti, mint Pécs... Szinte lehetetlen az olyan gazdag kötetből minden tanítómestert, vagy barátot felsorolni. Csak néhány arcképet villanthatunk föl. De bízunk benne, hogy ezek is hűen közvetítik a mű üzenetét... Veres Péter. Akivel oly szenvedélyes vitái voltak Tüskés Tibornak a Balatonról. Ebből a vitából született meg 1967-ben a „Párbeszéd a Balatonról” című kötet. Aki, ha bárhol megszólalt, „szavaival, tudásával, hozzáértésével elkápráztatta környezetét”. Németh László. Akitől sokan féltek. Összeférhetetlennek, sőt hisztérikusnak tartották. Ám Tüskés Tibor számtalanszor tapasztalhatta szívélyes, kedves vendégszeretetét. És e kötetből is kicseng az a tragikum, amely oly sokáig rejtve maradt a világ előtt. Hogy Németh László és Démusz Ella házassága közel sem volt felhőtlen... Minden látszat ellenére. Illyés Gyula. Akiről Tüskés Tibor külön monográfiát írt. És akit 80. születésnapján, 1982 októberében ő is köszönthetett a Fészek Klubban. „A magyar irodalom története: kézfogások története. Testvéri kézfogások kapcsolják össze a magyar írókat...” - mondta többek között Tüskés Tibor nagysikerű köszöntőjében... Takáts Gyuláról ezeket olvashatjuk: „Költészetéből szépséget és filozófiát, emberi habitusából életszeretetet, élni tudást lehet tanulni...” És a barátok? A Tüskés Tiborral szinte egykorú pályatársak? Bertha Bulcsú és Fodor András nincs már közöttünk. Bertha Bulcsú* írói arcképsorozatával a huszadik századi magyar irodalom- történet egyik legárnyaltabb, leggazdagabb fejezetét alkotta meg. A kiváló szépprózaírót azonban az utóbbi években mintha elfelejtettük volna... Fodor András 1997 júniusában bekövetkezett tragikus halálának leírása, a balatoni szívroham a kötet egyik legmegrázóbb része: „A szeretet gyerekkori táj, a versbe emelt túlparti hegyek, az innenső parton álló kettős kúpú fo- nyódi hegy, a kikötő betonkarja, a víz végérvényesen magához ölelte...” DR. SIPOS CSABA