Somogyi Hírlap, 2000. szeptember (11. évfolyam, 205-230. szám)
2000-09-09 / 212. szám
Somogyi Hírlap 2000. Szeptember 9., Szombat Hétvége 11. OLDAL A kerékpáron túrázók a bicikliutakon görkorcsolyásokkal... ...és koalamackókkal is találkozhatnak Magyar lecsóból mexikói szósz Gyanítom, hogy nincs olyan ember, aki meg tudná mondani, hogy Ausztráliában pontosan hány magyar él, az azonban bizonyos, hogy nincs olyan téma, amelyet pillanatok alatt ne lehetne kapcsolatba hozni a magyarokkal. Az Egyenlítő magasságában - útban Szingapúrból Darwinba - azt kérdezi az ausztrál légitársaság utaskísérője, hogy csirkét vagy halat kínálhat-e? Halat rántva, törtburgonyával. Bár nem rajongok érte, valószínűleg már csak nemzeti büszkeségből is ezt rendelek, ha előbb ismerem a történetét ennek az ételnek. A Quantas járatain ugyanis Rózsi néni honosította meg a rántott halat. A kedves nagymamára emlékeztető Rózsi néni, vagyis Sóvári Józsefné, 1972-ben jött ki Ausztráliába. A sors úgy hozta, hogy Darwinban ő lett a repülőtér főszakácsa, főztjét kínálták a nemzeü légitársaság gépein. így történhetett meg, hogy a magyaros ízeket becsempészte a Quantashoz.- Kitaláltam én mást is! Rátettem az étlapra a lecsót kolbász- szál. Kérdezték, mi ez? Azt mégsem mondhattam, hogy lecsó, hát elneveztem mexikói szósznak. Szóval, ha véletlenül Ausztrália felé repülnének a Quantas valamelyik járatával, s mexikói szószt kérve magyar lecsót kapnak, ne lepődjenek meg. Azon se lepődjön meg senki, ha azt hallja, hogy szeptember elején a tél végéről beszélnek Ausztrália legészakibb nagyvárosában, ahol a tengerben ilyenkor csak a turisták fürödnek, mert kellemesen langyos ugyan a víz, de mégiscsak tél van. Ahogy itt mondják: a száraz évszak. Április vége óta egy csepp eső sem esett. Ahol nem locsolják a füvet, ott kiégett az aljnövényzet, ám a pálmák hűset adóak, zöldellnek, s ha valaki kókuszlével akarja oltani a szomját, hát lever magának egy diót és... Itt kezdődnek a bajok! Mert a dió túlságosan is magasan van, s ha mindenféle rudakkal le is imádjuk a fáról, félnapos bűvész- mutatványba telik, mire feltörjük. A legjobb, ha az egész műveletet az őslakosokra bízzuk. Egyébiránt se baj, ha az európai idegen mindenben az aussikra hagyatkozik. Házigazdám is aussi. Joggal mondhatja magáról, mert több, mint negyven éve él itt. ' Ördögh Józsefet Darwinban mindenki csak Öcsinek nevezi, noha kora miatt megilletné az Öcsi bácsi. A pálmafák alatt a legfrissebb híreket taglaljuk: egy hä gyomrának felnyitásakor rábukkantak a halászok egyik, a hajóból kiesett társuk fejére. A darwini kaszinóból kitiltottak egy 26 éves férfit és egy 24 éves nőt, mert 15 hónapos csemetéjüket benthagyták az autóban, miközben bementek kacérkodni Fortuna istenasszonyával. A helyi lap öles címmel tudatja, hogy tessék kitakarítani az udvarokat, szeptember 23-án ingyen elviszik a kacatokat, mert jön a ciklonok évadja. Hogy ez mit jelent, azt a darwiniak nagyon jól tudják: 1974. december 25-én a Tracy nevezetű ciklon a várost a szó szoros értelmében a földdel tette egyenlővé. Öcsi átélte azt az éjszakát.- Kiakadt minden műszer, nincs, aki megmondja, hogy mekkora szél pusztított. Stoks kapitány ha tudta volna 1839-ben, amikor először kötött ki Darwin partjainál, hogy miféle időjárás uralkodik itt, akkor aligha a hajóján utazó természetbúvárról nevezi el ezt a helyet. Utódai keservesen megtapasztalták ezt, mégis újra építették a kikötőt, mert stratégiai fontossággal bír. A második világháború idején a japánok hatvanöt hullámban bombázták, a hidegháború éveiben innen indultak járőrözni a B-52-es légierődök, nemrégiben pedig itt hajóztak be a Kelet- Timorban rendet teremteni induló csapatok. Darwin egy kicsit hasonlít Kaposvárra, ugyanis innen indítják útra a békefenntartók utánpótlását. Kaposvárnak hírlapi kacsának beillő krokodüja volt, Darwinban viszont véresen komoly a krokodilveszélyről szóló figyelmeztetés. Öcsi, aki egyszer maga is megpróbálkozott a jó jövedelmet ígérő krokodilvadászattal, azt mondja, hogy az édesvízi krokótól nem kell tartani, de a sósvízivel való találkozást jobb elkerülni. Tévedés ne essék: a sósvízi krokodil nem csak a tengerparton él, felúszik a folyókon is. Négy-öt méteresre és 400 kilósra is megnő. Házigazdám elkísért egy krokodilfarmra, ahol azt is megtudhattuk, hogy 1992. május 21-én egy olyan, csaknem hatméteres példányt terítettek le, amely a bennszülöttek szerint 13 embert pusztított el. A krokodilra manapság tilos vadászni. (Védett, mint sok minden más állat, mégis felfedezhettük a kenguruhús mellett a krokodil sztéket egy kínai vendéglős étlapján.) A vendéget a farmon különleges kegyben részesítik: dajkálhat egy krokodilt. Persze csak negyven centis kölyök példányt, s annak is széles tapasszal ragasztották le a száját, mert biztos, ami biztos. A kengurukkal viszont hiába is akarna barátkozni az ember. A tengerpart East Point-nak nevezett részén, ahol csapatostól élnek szabadon, csodálkozó szemekkel vizslatják az embert, de ha hatvan méterre megközelítjük őket, akkor pillanatok alatt mesz- szire elugrálnak. Talán tudják, hogy manapság ismét kelendő a kengurubőrből varrt kalap. Egyébként, ha a kontinens különleges élővilágára kíváncsi valaki, aldcor azt a búsba küldik, vagyis a vadonba. Persze előbb ellátják mindenféle „jó tanáccsal”, mint tették velünk is a darwini magyar közösség tagjai, miután az Északi Tartomány etnikai minisztere, Peter Adamson valóságos népünnepély kíséretében elbúcsúztatta kicsiny csapatunkat, amelyben Balázs Sándor ezredes, a nemzeti lobogó mellett Somogy zászlaját is keresztül viszi Ausztrálián, hogy közel ötezer kilométert kerékpározva ott lehessen a paralimpia megnyitóján. Szóval a jó tanácsok szerint számoljunk kígyókkal, dingókkal, buffalókkal (magyarul bivalyokkal), de leginkább hatalmas kamionokkal, mert a sivatagban is, az őserdőben is a legnagyobb veszélyt a technikai fejlődés rejti magában. A magyar lecsót mexikói szósznak elkeresztelő Rózsi néni tanácsa sokkal praktikusabb: búcsúzóul kóstoljuk meg túrós rétesét, mert ilyent biztosan nem kapunk az ausztrál vadonban. Hogy milyen is volt az a rétes? Komolyan mondom: a mesztegnyői rétessütő verseny zsűrije is elégedetten csettintett volna a nyelvé- vel, ha megkóstolja. nagyjenő ...a vadonban kengurukkal... A Komáromi Komáromi Ferencnek szép bora van. Ülünk a szőlősgyöröki Szent Anna Borház teraszán, nézzük az őszbe forduló tájat. Távolban a templomtorony, esténként kivilágítva, s a sziluettet csak egy közvüá- gítás lámpa zavarja meg. A falu tiszta csöndje egészen idáig feljön. A kaptatón nem nyikordul kocsikerék, vendég sem érkezik.- Jó ez a bor - dicsérem Komáromi italát. Chardonnay csillog a pohárban. Fölemeli a sajátját, a gyertyafény felé fordítja, forgatja, szagolja, ízleli. Aztán el- mélázák.- Tényleg szép ez a bor - feleli, aztán tovább ízlelgeti. Később feláll, bemegy a pincébe, kihoz egy másik palackot. Szertartásosan kinyitja, tölt magának is, nekem is. A számhoz emelem a poharam, Komáromi pedig érdeklődéssel figyeli: mit szólok hozzá. Tramini van benne, a millennium somogyi bora. Az a bor, amelyet augusztus 20-án a budapesti bazilika oltárára tettek, s amelyet maga Paskai bíboros választott ki. Mondanám a véleményemet, de nem merem. A borról ugyanis csak jelzőkkel lehet igazán szépen beszélni. Jelzőim pedig nekem nincsenek, mert nem ismerem igazán a borászok jelző- rendszerét. Komáromi oldja meg a szituációt.- Telt ez a bor, benne sokféle ízzel. Igazi tramini, amely megőrizte a gyümölcsök illatát, mégis ha a szádba veszed, megtelik ízekkel. Kortyol egyet belőle, és folytatja.- Úgy testes ez a bor, hogy megtartotta üdeségét is. Egészségünkre! Koccintunk. Közben az arcát figyelem. Öröm sugárzik róla. Örül a borának, örül a sikerének, örül a munkája gyümölcsének. Komáromi Ferenc nem szakképzett borász abban az értelemben, hogy nincs papírja a bor kezeléséről. Agrármérnök a végzettsége, és szövetkezeti elnök volt itt, Szőlősgyörökön. A bor - mesélte egyszer - szinte gyerekkorától végig kísérte. Ott volt a családban, az őszödi bakter- házban, s amikor saját lábára állt, akkor is mindig a közelében. Rabja a szőlőnek és a bornak. Ez a rabság azonban nem függőség, hanem a hétköznapok értelme. Tragédiák őt is érték, sorscsapások is. Az évente megújuló remény, amelyet a fakadó szőlőtáblák tápláltak benne, azonban mindig túllendítette sorsa nehézségein. Szőlőt magának először 1977- ben telepített. Három évvel később királyleánykája már nagydíjat kapott. A díjak aztán sorakoztak. Több mint száz érmet őriz már, amelyeket a borok hoztak. Járjuk a pincét. Tisztaság, rend, egyenletes hűvös levegő. Az idén először már hűtve - vagy ahogy ő mondja, irányított erjesztéssel - érik borrá a must. Az ízeket védi ezzel, vagyis a bor szépségét. Lent a pincében acéltartályok. Azt mondja: 800-1000 hektoliter nedű számára van itt hely. Az új pince, amelyet 1980-ban kezdett el építeni, magába foglalja a régit is. Ott tölgyfa hordókban tárolja a bort. Kint, a feldolgozóban mindig azok a gépek vannak elől, amelyekre szükség van. így, szüret tájon a daráló és a vele egybe épített prés. Aztán amikor kint már ködös, hideg télelő van, a fejtőgépek kerülnek elő. S a tavasz közeledtével a töltő berendezéseken a sor. Szent Anna kincsét ugyanis palackba zárva, fölcímkézve kínálja a gazda, Komáromi Ferenc. Komáromi, miközben építette borbirodalmát, fogalommá vált itt, a Balaton háta mögött, a tóra néző dombokon, ott, ahol a balatoni bor is terem. Tanácsait kérik a szőlőtermelők, és hallgatnak a szavára akkor is, amikor nehéz döntések előtt állnak. Fültanúja voltam, amikor az egyik szőlősgazda méltatlankodott: rossz terKomáromi Ferenc fotói kovács tibor mést hozott valamelyik táblája. „Kivágom” - dohogta. „Dehogy vágod - felelte rá Komáromi - jövője majd jobban sikerül.” Neki lett igaza. A következő évben - ez volt az idei - szép termést, jó minőséget takarított be a szőlősgazda. A szép bor alapját. Komáromi az idén megkapta az Év somogyi borásza címet. Az ünnepségen, ahol ezt a címet ráruházták, idézték egy korábbi mondását: 1989 óta tagja vagyok a Bonus Bonorum Borrendnek, ismereteimet felkészültségemet és minden energiámat arra fordítom, hogy a dél-balatoni borvidék elnyerje méltó helyét a történelmi borvidékek táborában. Ebben is jó úton jár Komáromi Ferenc. _____________________________________________KERCZA IMRE j Kö nyvespolc ... i---------------------------Ú I ............................— —. A mi a Naplóból kimaradt Ez a Napló természetesen szerves folytatása az 1948-asnak, de hangja még keserűbb, még kiábrándultabb. Nem véletlenül. 1949 volt az első év, amelyet az író teljes egészében emigrációban töltött. És egyre inkább érezte (éreztették vele!), hogy többé már nem térhet vissza szeretett hazájába. A Napló tulajdonképpen kettős szálon fut. Az egyik fonala az állandó belső önmar- cangolás, a válaszadás lehetőségei az újra és újra felmerülő kétségre: helyesen cselekedtem-e, amikor az emigrációt választottam? A másik az 1949-es év nemzetközi és hazai eseményeinek hű krónikája, az író bámulatos tájékozottságának fő bizonyítéka. Igen, ez az önmarcangolás soha nem vezetett Márainál belső tespedésbe. Az író állandó nyitottságban élte napjait az emigráció emberpróbáló körülményei között is, mindig és mindig keresve a választ a kihívásokra. A kihívásokra az író egyedüli válasza csak az írás, alkotás lehet. Még akkor is, ha ez az adott körülmények között sokszor szinte lehetetlenné válik... Ezt a Naplót, csakúgy, mint az előzőt, beragyogja a dél-itáliai táj ezernyi színe. Az olvasót is megigézi a nápolyi öböl kéksége, s mellette a hatalmas metropolis, állandóan lüktető, megállíthatatlan zsivajával... Most, amikor felidézzük a Napló néhány gondolatát, elsősorban az nyűgöz le bennünket, hogy több mint 50 év távlatából is mennyire élnek, mennyire igazak ezek a megállapítások. „Nem arról kell írnom, ami történt, hanem ami közbül és igazában történt...” „A nagy, az igazi művészetet nem lehet „félreérteni” - az kiált, sikong, hív, önmagát felfedi...” (Vallomás a nápolyi templomok festményeiről.) ,A homályban állok és a tengert nézem. Szép haza ez és nagyon régi - de nyersen és nagy erővel hiányzik a régi...” „Magyar nyelv, magyar könyvkiadás, magyar olvasók nélkül nem vagyok senki és semmi...” „Otthon nincs számomra többé semmi, csak az a véres porsivatag, amelybe bele- vész minden magyar gondolat...” „Milyen nyomorultak vagyunk e világban, magyar írók és magyar irodalom. Bezárva nyelvünkbe, süketen, bénán, elmerülünk ebben a bestseller-áradásban...” (Ez ma legalább akkora veszély, mint 50 évvel ezelőtt.) „A szovjet nem olyan erős, mint mutatja, s egy napon talán enged.” (Molotov leváltásának kommentálása.) „Ebben az eltömegesedett és elállatiaso- dott világban nincs már irodalom.” Döbbenetes tudósítást olvashatunk a Rajk-perről is, amelynek konklúziója eny- nyi évtized után is mellbe vág bennünket: „Rajk úgy beszél, mint aki megállapodott valamiben és most szállítja az árut. Minden más erőszakos rendszer beérte eddig azzal, hogy megkínozta és kiirtotta áldozatait. Moszkva már mást is tud. Kivégzés előtt himnuszt énekeltet az áldozattal, amely a hóhért dicséri...” Most következő megállapítása félelmetesen ráillik mai korunkra is: „Nem az érték determinálja a sikert, hanem a siker dönti el az értéket...” Vannak, talán nem is kevesen, akik azt gondolják, hogy napjainkban talán túl sok Mária-mű jelenik meg. Ám nem feledkezhetünk meg arról, hogy századunk egyik legnagyobb alkotójának életművét itthon évtizedekig némaságba burkolták, s a nevét is alig emlegették. A mai olvasónak is meg kell ismernie ezt a zseniális stílusművészt, akinek talán Naplói ragyognak legtisztább fénnyel. Egyszerre nyújtva át igazi irodalmi élményt és ma is megszívlelendő erkölcsi hozzáállást. Embertársainkhoz, élethez, művészethez... dr. sípos csaba
