Somogyi Hírlap, 1998. november (9. évfolyam, 256-280. szám)
1998. november 1. A Republic kaposvári menüje (Folytatás az első oldalról) A 67-es út mindig is Kaposvárhoz köti az együttest, és ezt az egész országban tudják — állította Bódi László (ismertebb nevén: Cipő), az együttes vezetője. — Nagyon fontos dolgok történtek itt velünk, és remélem, azok is így érzik, akik ott voltak a koncertjeinken. Somogyhoz köt minket a Somogy Táncegyüttes, amely már rendszeres szereplője koncertjeinknek.- Az új lemez egy kicsit más...- A stílus nem változott, annyiban tényleg más, hogy az együttes többi tagja is írt dalokat, más oldalukról is bemutatkoznak, s ez hasznára vált a lemeznek.- A közönség mikor láthatja újra Kaposváron - az új lemezzel - az együttest?- Ezzel még várunk egy kicsit. Nem szeretnénk, ha megszokott dologgá válna. A legutóbbi alkalommal például már nem kellett „megduplázni” a koncertet. Két és félezer ember volt most is, és ez nagyon jó - ha más városról volna szó. De Kaposvárral szemben egy kicsit nagyobbak az „elvárásaink”. S hogy ezeknek az elvárásoknak sikerül-e megfelelni a kaposváriaknak, arra még majd másfél évet kell várni. Ábellá Miklós, az együttes menedzsere és Szita Károly polgármester ugyanis abban állapodott meg: a jövő évezredet Kaposváron köszönti a Republic. Jakab Edit Kerékpároshalál Somogytúron Egy — kerékpárját kivilágítatlanul, a menetirány szerinti jobb oldali forgalmi sáv közepén toló — viszi lakost gázolt halálra Somogytúron egy pótkocsis teherautó. A járműszerelvény vezetője nem az út- és látási viszonyoknak megfelelő sebességgel vezetett. Amikor az előtte haladó személygépkocsi előzésébe kezdett, nem győződött meg arról, hogy az előzésre igénybe vett forgalmi sáv szabad-e. A 31 éves kaposvári teherautós elütötte a szemből érkező 54 éves biciklist, aki a helyszínen belehalt sérüléseibe. Formaságoktól mentes együttlét, szigorú szabályokkal fotó: lang Róbert Harci vacsora Taszáron Az elmaradhatatlan pulyka mellet csilis babbal töltött salátalevelek, darált hússal kevert krumpli, desszertként pedig egyebek közt apró amerikai zászlóval díszített fánk szerepelt az étlapon a 16. amerikai légidandár taszári harci vacsoráján. A harci vacsora (Combat Dining-in) hagyományának eredete a római időkig vezethető vissza, amikor a légiósok hasonló összejöveteleken ünnepelték győzelmeiket, s megemlékeztek elesett vagy fogságba esett bajtársaikról. Az amerikai légierő egységeinél a 30-as években alapozták meg ezt a -csapatszellemet erősítő - hagyományt. Alkalmat teremtve így egyben arra is, hogy a parancsnokok és beosztottaik között kötetlenebb baráti és munkakapcsolat alakuljon ki. A taszári amerikai sátorváros ünnepi nagy sátrában tartott jeles eseményre meghívták az amerikai haderő valamennyi, a délszláv misszió kapcsán Európában állomásozó egységének parancsnokait. Jöttek vendégek a tuzlai légibázisról és a zágrábi amerikai parancsnokságról is. A meghívó formaságoktól mentes együttlétet ígért, ezt a kötetlenséget azonban - mint kiderült - tucatnyi szigorú protokollszabály kötötte meg. Persze amúgy amerikai módra, humorral és sok derűs ötlettel. „Szigorú” büntetés várt volna például arra a jelen lévőre, aki pohárköszöntőt mond üres pohárral, aki a munkáról kezd beszélgetni, aki az elnök tenyerének összecsattanása előtt megtapsol egy tósztot, sőt még arra is, aki későn érkezik a koktélhallba vagy netán rossz szögben áll a csokornyakkendője. S bár erre alig volt példa, a szabálysértőt az elnök a grogasztalhoz irányította, ahol egy lendülettel kellett kiürítenie egy koktéllal teli poharat. Hogy a pohár üres, a vétkes csak azzal bizonyíthatta, hogy azt - szájával lefelé - a fejére rakta. Az est felemelően ünnepélyes pillanata volt, amikor Joseph A. May ezredes, a 16. AEW parancsnoka - a hagyomány szerint - bemutatta a hadifoglyok és küldetés közben eltűntek asztalát. Ez az egy személyre terített asztal emlékeztetett azokra a bajtársaikra, akik már nem lehettek itt. Az asztal fehér abrosza szimbolizálta e katonák törekvéseinek tisztaságát, a tányéron levő citromszelet keserű sorsukat, a só a családok könnyeit... A pohárköszöntőket és az asztali áldást követően az elnök - ugyancsak a hagyomány szerint - megkérte az elnökhelyettest, kóstolja meg az ételt, fogyasztható-e. Mikor azután a válasz igenlő volt, a résztvevő katonák és a vendégek - utóbbiak udvariasan leplezett bizalmatlansággal méregették a fogásokat - hozzáláthattak az evéshez. A vacsorához fonyódi víz dukált, ám voltak különféle koktélok is. Sört a büfépultnál kínáltak 1 dollárért poharanként. A hangulat azonban itt nem a szesztől emelkedett, hanem a játékra és évő- désre kész katonák derűjétől. Egy az arcát korommal bemázolt - harcra maszkírozott - őrmester hölgy zsebéből előkerült egy „csőre töltött” vízipisztoly. Nem úszta meg szárazon, aki a tűzvonalba került. Csirke- csont-lövedék válaszolt a támadásra. Az egyik tolmács nyugtatta meg a vendégeket: az efféle jelenetek természetes mozzanatai egy harci vacsorának. A vacsora végére a magyar vendégek már semmin sem csodálkoztak. Azon sem, hogy a bázisról távozva fölnyittatták autójuk csomagtartóját vagy motorházfedelét... Biró Ferenc Közéből Harmadik oldal Ha a rendelőt elprivatizálják A frissen megválasztott polgármesterek kiheverték a választás megpróbáltatásait, ma már a kormány várható döntéseiről szóló híreket böngészik. Neki kell látni a munkának. Riadalmat a háziorvosi körzetek privatizációjáról terjedő elképzelések keltenek. Nem látják még, mi sül ki belőle. A falvakban attól tartanak, hogy a verejtékkel felhúzott rendelőket egy tollvonással elveszítik. Hujder Ferenc viszi polgár- mester például eddig nagyon büszke volt a községházára, amely hivatalnak, rendelőnek egyaránt helyet adott. Most egyszer csak a fele maradna? Bizonyára nem így lesz. Az viszont megyeszerte tény, hogy az ön- kormányzatok bármilyen anyagi nehézségekkel küszködtek is a dokit a tenyerén hordozták. Nem sajnálták a százezreket, néha a milliókat sem a szolgálati lakás felújítására, a rendelő berendezésére, csak ott ne hagyja őket. Komolyan vették törvényes felelősségüket az egészségügyi alapellátásban. Nem is volt más választásuk. Az orvosok bizonyára megsértődnek, de manapság úgy néz ki, hogy a legjövedelmezőbb vállalkozás háziorvosnak lenni. Nincs még egy szakma, ahol a vállalkozó megkapja a helyiséget, az eszközöket, a tb fizeti a kártyák után a pénzt. Hivatalosan minimális feltételek megteremtésének hívják - a képviselő-testületek az elmúlt hónapokban sorra hozták a milliós beruházásokról szóló döntéseket, hogy megfeleljenek az új törvényi elvárásoknak a rendelők. Hogy fognak majd elszámolni az orvosokkal? Kinek melyik EKG a tulajdona? Lesz vita bőven. A doktorok így is ádáz küzdelmet folytatnak a kártyákért. Nem kell messzire menni, csak Lellétől Bogláron át Fonyódig. Az önkormányzatok csaknem naiv módon kialakítgatták a harmadik orvosi körzeteket, hogy kevesebb beteg mellett több idejük jusson a háziorvosoknak a betegségek megelőzésére. Fonyódon mertek szembenézni a város lakóinak egészségi állapotával. Siralmas a kórkép. A történet egyre láthatóbban nem erről szól. Néhány egyeztetés jegyzőkönyve szerint a kollégák megfojtanák egymást egy kanál vízben. Az egyik bogiári adminisztrátor mondta elképedve, sosem gondolta volna, hogy az orvosok így beszélnek egymással. Hiába tehát az új orvosi körzet, ha nem adják át neki az ott lakók betegkártyáit. Személyiségi jogokra hivatkoznak, meg szabad orvosválasztásra. Ahogy Szűcs László leilei polgármester fogalmazott, ezekkel a szép szavakkal vissza lehet élni a betegek lelki állapotával. Ki meri azt mondani a rendelésen, amikor segítségért megy, hogy nem írja alá az orra elé rakott papírt a szabad választásról... Dúl a pozícióharc. Minden megszerzett előny jól jön majd a privatizációnál. Amivel persze nem lenne semmi baj, ha nem a köz pénzén hozták volna létre az alapellátást az önkormányzatok. Ha nem lennének átlátha- tatlanul kuszák a viszonyok. Szűcs László a kistérségi társulás elnökeként nemrég Belgiumban járt, ott tapasztalta, hogy egy Lelle méretű kisvárosban 12 orvos praktizál. Hogy miből élnek még, ahhoz az ottani önkormányzatnak semmi köze. Gondja sincs miatta, mert egyértelmű a helyzet: akivel elégedett a beteg, ahhoz megy. Szabadon választhat. Nekünk még nagyon messzire van Belgium. Bármilyen nehéz manapság annak a nagyon kevés valódi egészség- ügyi vállalkozásnak, csak abban bízhatunk, hogy a privatizáció beköszöntével ők jutnak előnyös helyzetbe. Ők ugyanis a saját pénztárcájukból teremtették meg a színvonalas ellátást, nekik már most is alapvető érdekük, hogy elégedett legyen a beteg. G. M. VIHAR-IDŐK: A VÖRÖS CSEPELTŐL A MAR1A-ENEKEKIG Fizettek, hogy énekeljenek • • • Olaszországból hazafelé jövet a buszon harsányan énekelték a Vörös Csepelt. Ha kedvük támadt megtoldották a „nótacsokrot” egy Sződd a selymet elvtárssal... Pedig nem kisebb sikert mondhattak magukénak, mint az olaszországi Frascati városka Mária Énekek versenyének első díját. A Zákányi Zsolt Liszt-díjas karnagy vezette kaposvári Vikár Béla Kórus nemrégiben Karai József Rhytmus e Mariale című csodálatos egyházi művét vitte sikerre a Róma melletti kisváros ősi templomában. A zsűri egyöntetűen szavazta meg a legjobbnak járó elismerést. Az 11 Messaggero és az Awenire című olasz lapok felsőfokon méltatták a kortárs zeneszerző művét és az előadást. — A kórus sikere az áldozatra kész emberek munkájának gyümölcse - mondta Zákányi Zsolt karnagy, aki a verseny óta a Budakeszin élő családtól hetente utazik a kaposvári próbákra. Azoké, akiknek zöme az elmúlt negyven évben tőlünk tanulta a mozgalmi énekeket éppúgy, mint a népdalokat és az egyházi műveket. Nem csoda, hogy a felszabadultság érzése felidézte bennük a múlt emlékeit, a fiatalságukat. — A kórus egy része már akkor megkezdte a munkát, amikor én még nem tudtam jönni — idézi föl az eseményeket. — Jerszli Juditnak, az alt szólam vezetőjének irányításával naponta gyakoroltak. Nagyszerű munkát végeztek. Megérkezésemet követően, az első ösz- szeéneklés után már csak zeneileg kellett összerakni a művet, s elrendezni a hangsúlyokat. — A Mária-énekek versenyén elért első helyezés világsiker. A karnagy kórus- produkcióinak tárházában milyen hely illeti meg Karai művét? — Kórusunkat 1989-ben hívták meg először a Róma közelébe, ahol egy Leonardo nevű lelkész olyasmit álmodott, hogy Máriáról hirdet énekversenyt szólóénekeseknek és kórusoknak. Nagyon szép sikert arattunk, mindkét alkalommal elsők lettünk. Bár az elhelyezésünk nagyon „romantikus” volt — fél éjszakát bolyongtunk mire nyugalomra leltünk — ma már ezek a kellemetlenségek is csak kedves emlékek. A mostani siker záloga Karai József karnagy és zeneszerző csodálatos kompozíciója volt. A kiírás szerint csak olyan mű hangozhatott el, amelyet eddig még soha, sehol sem mutattak be. Karai József nagyon megilletődött a felkéréstől. Azonnal nekilátott a komponálásnak. Egy Bemardi nevű olasz szerzetes a XII. században papírra vetett verse ihlette meg. A kiírás szerint, latin nyelven szólaltattuk meg, de Szentpáli Istvánnak, a kórus elnökének fordításában magyarul is megismerhettük a művet. A versenyen egy reneszánsz Ave Mariát is be kellett mutatni. Palesztrina művét talán még nehezebb volt előadni, mint a modern mesterét. A hasonló művekkel fellépő 10 kar közül egyik sem ért el ilyen szép eredményt. A művet kitűnőnek találták. — Mitől vált magyarrá az előadás? — Az előadás módjától, hangzásától. Az olaszokat világszerte kiváló énekesként ismerik. Valóban nagyszerű a hangjuk, de azt a stílust éneklik, amit a szlávok. — Az utóbbi években mintha kissé megfakult volna a hazai kórusélet. A Vikár sikere azonban töretlen. Zákányi Zsolt karnagy 30 éve viszi sikerre a Vikár kórust — Az én vezetésemmel harminc éve van együtt a társaság. Egyetlen magyarázata van ennek: megpróbáltunk mindig az erőnkhöz, tehetségünkhöz mérten többet adni. Úgy vélem, akik ide jártak, munkájuk révén sokat kaptak is. Sikereink nagy részét elsősorban nagy- jainknak, Kodálynak és növendékeinek, Bárdosnak, Farkasnak, Halmosnak és a több mint hetvenéves Karai Józsefnek köszönhetjük. A siker és az ahhoz vezető küzdelmes út lelkileg is megerősíti ezeket a kis közösségeket. — A fönnmaradáshoz nem elég a lelkesedés. — Szerencsére vannak még önzetlen támogatóink, mint a megyei és á városi önkormányzat. Ennek ellenére, kórustagjainknak személyenként 10 ezer forinttal kellett hozzájárulni az olaszországi úthoz. Fizettünk, hogy énekelhessünk és learassuk a sikert. Óriási segítséget kaptunk Zimre Sándor közvetítésével az Irodagép gmk-tól. Már egy könyvtárnyit, köztük a Karai mű kottáját is lemásolták, sokszorosították. — Itt hagyta városunkat... — Fél éve mentem el. Sokszor három kórussal is próbáltam. Három gyermeket neveltünk, de a család gondja a feleségemre szakadt, én élhettem a passziómnak. Amikor másfél éve befejeztem az iskolai munkámat igazat adtam a feleségemnek, hogy most ő következik. A gyermekeinkhez közel, Budakeszire költöztünk. Jutalmunk, hogy a kilenc unokánkból hatot szinte hetente látunk. Várnai Ágnes
