Somogyi Hírlap, 1998. november (9. évfolyam, 256-280. szám)
Negyedik oldal Kegytárgyakkal kegyetlenül Éppen a balatonszentgyörgyi képviselőket köszöntötte a helyi plébános a keddi alakuló ülésen, amikor kirabolták a templomot. Később a kegytárgyakat a közelben szétszórva megtalálták. A tetteseket is igen hamar. Jól működött ugyanis a helyi információs csatorna: valakinek feltűnt a két idegen nő a templom környékén és mit ad isten, a körzeti megbízott is hasonló külsejű személyeket igazoltatott aznap. Egyikük tegnapelőtt már be is számolt a történtekről a fonyódi rendőrségen. A barátnője ellen pedig elfogatóparancsot adtak ki. Igen nagy szakértők voltak a jugoszláv származású asszonyok. Megkarcolták a kegytárgyakat, s miután csak aranyozottak voltak, el is hagyták azokat. Hasonló minőségellenőrzést végeztek korábban Balatonberényben, de ott már ki se vitték a templomból az aranyozott holmit. Buktatott a borotva Rendőrségi fogdába került az a két lellei fiú, akiket három héten belül négyszer kaptak el. Csütörtökön aztán végképp elfogyott a rendőrök türelme és letartóztatásukra tettek előterjesztést. Alig egy hónapja már elkapták őket egy éjszakai bolt feltörés után. Egy hét múlva már motort loptak Siófokon, vasárnap éjjel pedig kipakoltak egy lelle-felsői nyári ABC-t. Budapesten igazoltatták őket, s nem tudtak magyarázatot adni a szatyorban lévő borotvára, fésűre, körömcsipeszre, miegymásra. A csövezéshez pakoltak így fel, de feltűnő volt a sok felesleges holmi. Az ezredfordulót valószínűleg börtönben töltik, mert talán egy hete ítélkezett a bíróság korábbi kirándulásaik következményeiről. Az biztosnak látszik, hogy a karácsonyfát a fonyódi fogdában díszíthetik. Ki tudja, talán megnyugvás ez a kényszerpihenő a fiúknak? Gátlástalanságuk ugyanis kétségtelen, de szülői hátterük éppoly kilátástalan. Egyikük el is mondta a rendőröknek: nincs értelme hazamenni, mert amit keres, az úgy is piára megy. G. M. Uvegkoporsóban pihen a műkincskirály Kedden meghalt id. Dörömböző Ferenc. Pénteken a kaposvári nyugati temetőben kísérték utolsó útjára az ország egyik legismertebb műkincskereskedőjét. Üvegkoporsójánál özvegye, gyermekei és a gyászolók sokasága búcsúzott az 57 éves műkincs-királytól. Halálát követően a temetésig minden nap délután öt órától reggelig virrasztónak a kaposvári Dörömböző- portán. A család és több száz ismerős beszélgetett, történetek felelevenítésével tisztelgett emlékének, éjfélkor pedig imát mondtak lelki üdvéért. A római katolikus gyászszertartást követően a ravatalnál cigányzenekar húzta azokat a nótákat, amelyeket az országban ismert és elismert régiségkereskedő kedvelt. A hegedű bánatosan sírta el a dalt: „Búcsúzik az öreg cigány...” S az ország különböző részeiből érkezett romacsaládok végső istenhozzádot mondFOTÓ: UNG RÓBERT tak az üvegkoporsóban, - mert hogy neki ezt hozatott a család - aranyozott szemfedéllel borított halottuktól. A fájdalomtól megtört özvegy a ravatalnál mintha kezével akarta volna életre simogatni párját, beszélt hozzá, szinte nem akart elszakadni az üvegkoporsótól. A temetés időpontjában Kaposvár mindkét nagy temetőjének sírásói Dörömböző Ferenc méltó búcsúztatásáért dolgoztak. Szükség is volt az elegáns, csokornyakkendős fiatalemberekre, hiszen a virágözön, amely id. Dörömböző Ferenc ravatalát körül ölelte, páratlan volt. Az özvegy és a gyerekek négy virágoszlopában egyenként 600-800 szál rózsa, illetve gerbera pompázott, tetejükön korona alakba rendezve. A csillag formájú koszorúk is ezernél több virággal kiáltották a késő őszi napfénybe a gyászolók fájdalmát. A síremlékhez vezető utat pedig elborította a hozzátartozók, ismerősök virágözöne. A kriptában két koporsóhelyet alakítottak ki, középre szőnyeget borítottak, a falat szentkép díszíti, előtte egy fogasra id. Dörömböző Ferenc kedves ruháját akasztották, alá cipőjét, papucsát tették, s nem feledkeztek meg arról sem, hogy kedvenc cigarettája és hamuzója is vele legyen. Ezeket már a márványfalak rejtik, mert hogy az impozáns síremlékhez Svájcból hozatták a vörös gránitot, Olaszországból pedig a fehérmárványt. Az öt gyermek közül a legidősebb fiú, ifj. Dörömböző Ferenc azt mondta: a temetés után nem volt halotti tor, csak a szűk család, a gyerekek, az unokák jöttek össze. Azt is, hogy a temetés a kedden kezdődött virrasztástól az üvegkoporsóig, a koszorúktól a síremlékig 7-8 millió forintba került. Bár - tette hozzá lakonikus egyszerűséggel -, lehet, hogy 4-500 ezer forintot téved az összeg meghatározásánál. A 32 éves fiatalember azt mondta az apjáról: — Soha senkit nem bántott meg, tisztelték, jó nevű üzletemberként ismerték. Csodálatos férj és még csodálatosabb apa volt. A hegedű pénteken id. Dörömböző Ferencért sírt... Tamási Rita A SOMOGYI HÍRLAP VASARNAP REGGEL TARCANOVELLAIA Őszi történet Keresztül Vágjunk rögtön a dolgok közepébe, keressük azt a pontot, ahol az események új fordulatot vettek, amikor rákerültem arra az útra, amely idáig vezet, ahol most vagyok, (és még mindig vagyok) ez a történet a cross-roadnál az útelágazásnál kezdődik, amelyen most már tovább kell mennem, mert az ilyen útkereszteződések lényege éppen az, hogy még egyszer nem lehet visszamenni az útelágazáshoz, csak azért, hogy megpróbáljuk a másik irányt is, hátha az jobban sikerül, de nem lehet, mert a determináció miatt ezen kell tovább mennünk... Ne menjünk már tovább... Szóval egy szép őszi reggelen elindultam a Fővárosba egy fontos szakmai rendezvényre, autóval és már az út kezdetén csaknem baj történt. A szokottnál is szórakozottabban vezethettem (vagy az éjszakai műtét miatt voltam kissé fáradt, ki tudja?), amikor az előttem balra kanyarodó, de ezt a szándékát velem nem közlő (index vagy ilyesmi) autó mögött pár centiméterrel sikerült lefékeznem, s miután konstatáltam, hogy ezt is megúsztam, a homlokomról a hideg verítéket gondosan letörölve a lefulladt motort újra indítottam és most már további izgalom nélkül folytattam utamat, mely ahogy már azt a korábbiakban említettem, determinált volt... Amúgy elég kényelmes... Miután az értekezlet véget ért - a baleseti jegyzőkönyvben is rögzítettem -, délután két óra körül elindultam a XIII. kerületben lévő Szabolcs utcából és (úti célul az tűztem ki magam elé, hogy baj nélkül haza autózzak Kaposvárra. Tudvalevő, hogy az ember nem éri el mindig kitűzött célját, így történt ez velem is azon a napon... Azaz elértem, csak nem a kitűzöttet, hanem valami mást... A dolgok akkor kezdtek „elmurphysödni”, amikor az Erzsébet hídra nem tudtam rákanyarodni - hogy az M7-est elérjem -, mert időszakos forgalomelterelés volt, a táblán még az is szerepelt, hogy ne rutinból vezessen, én szót fogadtam és nem rutinból vezetve ezután az ösz- szes budapesti Duna-hidat sikeresen elmulasztottam, s megindultam a Nagy Magyar Alföld felé, pedig esküszöm nem oda akartam... Hála földrajztudásomnak (általános iskolától kezdve ötös, olykor csillagos...) nem estem kétségbe, hanem az 51-es úton megcéloztam Dunaföldvárt, ahol már állítólag Árpád apánknak is sikerült átkelni, miért lennék én kevesebb nála, én velem sokkal több lóerő van... Időm bőven van, benzinem van... Azaz nézzük csak- , pillantottam a műszerfalra, nos, jó, majd később tankolok, erősebbre csavartam a rádióban a zenét és a szembe sütő nap miatt kissé hunyorogva az órára pillantottam, még csak háromnegyed három, balra indexeltem és megkezdtem a Lada, majd a segédmotor előzését. A motoros minden előzetes jelzés nélkül balra kanyarodott, a szél csapkodta vörös, hosszú haját és arca egyre közelebb jött a szélvédőmhöz... Fékcsikorgás... Csattanás, az autó pörögni kezdett alattam, a fához csapódott, ezután kínos csend következett, a lassan oszló porfelhőből Vivaldi zenéje hallatszott ki a kocsi ablakán... A Négy Évszak... Az Ősz... Itt van az ősz itt van újra... A lovakat lelövik ugye? A baleset a pálya vége felé egy akadálynál történt, a ló csak annyit érzett, hogy a lába valamiben megakadt. Miután teste földet ért, a lendület még tovább repítette, néhányat perdült és a közeli fának csapódott, fejéből lassan kezdett szivárogni a vér. Percek alatt csoportosulás támadt. Az emberek fejcsóválva nézték az élettelennek tűnő testet. A kisfiú a felnőttek lába között előrefurakodott.- Mi lesz vele? - rángatta meg a mellette álló férfi nadrágját.- A lovakat ilyenkor lelövik... Igen azt hiszem le kell lőni. Kissé tanácstalanul körbefordult, kérdően nézve a többiekre, majd miután többen helyeslőén bólintottak, zsebéből kivette a revoh ért, kibiztosította, nagyot nyelt és lassan fölemel te... A megilletődött csendet egy sziréna \iuo- gása hasította széjjel. A mentőautó hirtelen fékezett, a fehérköpenyesek gyakorlott mozdulatokkal, de még sem kapkodva tették a | dolgukat, az orvos megtapintotta a nyaki verőeret, intett, hogy köthetik be az infúziót, az oxigénmaszkot a fejre erősítették és az er nyedt testet a mentőautóba emelték... Ajtó- csapódás... A motor felbőg, a kerekek kipörögnek és már csak a porfelhő látszik... A fiú kissé tanácstalanul néz föl a férfira.- Hová vitték el... Miért? - kérdi félénken.- Azt hittem le kell lőni.- Én is - mormolja az bizonytalanul. - Lehet, hogy tényleg nem is kellett volna? - A mondat végét elharapja, bizonytalanságot | érez, nem is meri kimondani, hogy mire gondolt... Mit nem kellett volna... Közben nyár lett, ősz, majd tél, többször | egymás után. A fiú szeretett a sűrű avarban sétálni. A léckerítéshez érve farönkökkel dobálni kezdte a léceket, majd egy hosszút füt- tyentett. A ló a kerítéshez bicegett, fejhét átdugva fölötte a fiúhoz hajolt, az megpaskolta a nyakát, aztán megbeszélték a fontos dolgokat... Búcsúzóul még egyszer megpaskolta a | nyakát, majd hazaindult. Lassan lépdelt a zörgő avarban és hallgatta a szél mormolását: a § lovakat lelövik ugye?... A lovakat lelövik | ugye?... (Kaposvár 1998. október 3-án, 1995. október 3-a évfordulóján) Prievara Ferenc Tibor
