Somogyi Hírlap, 1998. április (9. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-11 / 86. szám

22 SOMOGYI HÍRLAP Színes húsvét 1998. április 11., szombat Nagypénteken szárnyalnak a hangok HÚSVÉTKOR EGYÜTT A CSALÁD Hetek óta készülünk húsvétra. Hogyan ünnepel? Mit csinál húsvétkor — kérdeztük olvasóinktól. Ifjú Bellái Zoltán - ha álma megvalósul - megreformálná a református egyházi zenét fotó: török anett Fölbúg az orgona, a sí­pokból előtörő hangok majd szétvetik a temp­lom boltozatát. Ifjabb Bellái Zoltán a legszíve­sebben egyszerre ját­szik valamennyi regisz­teren. A kaposvári re­formátus gyülekezet tagjai közül a legtöbben már a hangzásból tud­ják, hogy az istentiszte­leten mikor orgonái ő és mikor az édesanyja.- Önfejű gyerek voltam, ezért nemigen hagytam, hogy tanít­sanak, inkább magam próbál­koztam. Egyszer esküvő lett volna, amikor édesanyám nem volt itthon. Be kellett ug- ranom. A szertartás lezajlott, én meg az orgona mellett ma­radtam. Játszottam és észre sem vettem, hogy beestele­dett. Csak úgy kotta nélkül, mert a kötöttségeket nem sze­retem. Alighanem ez készte­tett arra, hogy a zeneszerzés­sel is megpróbálkozzam. A csurgói református gimnázi­umban - ahová jártam és máig is visszajárok - egy remek diákszínjátszó kör működik. Ők mutatták be első színpadi oratóriumomat.- Hogyan születik meg egy dallam?- Nem tudom. A minap pél­dául Shakespeare III. Richárd- ját olvastam és pár oldal után egyszerre csak hallottam ma­gamban egy zenét. Ilyenkor vagy futok a zongorához és rögzítem, vagy elfelejtem az egészet. Most készülő dara­bomból a bővebb hangszere- lésű színpadi változat mellett egy templomban előadható orgona átiratot is komponálok.- Milyen érzelmeket vagy gondolatokat akar közvetíteni?- Zenei jelképek sorával szeretném ábrázolni a - sze­rintem - rossz felé sodródó emberiséget. Külön szólama van például a sötétség és a vi­lágosság erőinek és az Isten­nek is... Ifjabb Bellái Zoltánnak lehe­tőséget kínáltak, hogy tanul­jon tovább a németországi Dettmold zenei akadémiáján, ő azonban nem élt vele.- Én a saját fejem után me­gyek, s úgy gondoltam, ott hamar kicsúsztam volna a sorból. Számomra a zene csak örömforrás és lehetőség arra, hogy másoknak is élményt ad­jak. Viszont nem hivatás. Ne­kem elég az, hogy az istentisz­teletek előtt és után egy trom­bitás barátommal együtt afféle minikoncertet adhatok, vagy hogy a templom fennállásának 90. évfordulóján tartott ünne­pen saját művejet játszhattam.- Az eddigiekből inkább különcnek vélhetik, semmint igazi mai fiatalnak.- Ez csak abból a szem­pontból igaz, hogy sajnos a fiatalok nagy részéhez nem került közel a komoly zene. Más dolgokban - a szüleim ta­núsíthatják -, velem is volt annyi gond, mint más tizen­évesekkel. Szóval nagy hóhá­nyó voltam. Túl sok bulizás, túl kevés tanulás... A Pázmá­nyon elszúrtam egy félévet, igaz, nem is tudtam megba­rátkozni azzal a hellyel. De legalább már tudom mit aka­rok.-Mit?- Egyelőre segédmunkás­ként dolgozom az egyházunk zselickisfaludi konferencia te­lepén. Sokba került a szüleim­nek az az elpuskázott félév. Ezt le kell dolgoznom. Már nem is érzem vezeklésnek, sőt voltaképpen élvezem, hogy valami hasznosat csinálok.- Szóval „beáll a sorba’’...- Csak oda, ahová be is aka­rok állni. Pap szeretnék lenni. •Egy lelkészházaspár fiától ez talán nem szokatlan, szüleim mégis meglepődtek, mikor előálltam vele.- A papi hivatás fegyelmet kíván, egy húszéves fiatal pe­dig rendszerint lázadó.- Nekem is megvannak a magam lázadásai, ám ha indít­tatást érzek valami iránt, an­nak mindent alárendelek. Márpedig az, hogy a nyáron felvételizek a pápai teológiai akadémián az ilyen cél. Mos­tanában tisztul csak le ben­nem, hogy apám példája mel­lett a csurgói református gim­názium indított el ezen az úton.- Nem ingerelnék a kötött­ségek és formaságok?- Ezeket megszoktam. Igaz, szeretnék néhány reformot is, ám főként az egyházi zené­ben. Egy kis korszerűsítés a re­formátus egyházi zene új vi­rágkorát hozhatná. A korái könyv szép kíséreteket tartal­maz, ám ráférne egy kis mo­dernizálás.- Melyik egyházi ünnep üze­nete érinti meg a leginkább?- Az ünnepek közt nincs ugyan rangsor, számomra mégis a nagypéntek a legfon­tosabb. Az orgona előtt ilyen­kor tudok a legjobban elmé­lyülni. Ilyenkor nem létezik semmi, csak a hangok szár­nyalása. Bíró Ferenc Vörös Lajosné, kutasi védőnő: - Akárcsak gyerekkoromban, most is nagyon várjuk. Ezúttal a férjem szüleinél töltjük az ünnepet. így a húsvét jó alkalom arra is, hogy találkozzon a család. Húsvétkor csak a gyerekek kapnak ajándékot, egy- másnak.nem szoktunk venni. Legföljebb húsvét hétfőn adok a férjemnek egy piros tojást, ha meglocsol. A családunkban él még a hagyomány. Özv. Csoboz Istvánné, nagybajomi nyugdíjas: - Vallásos vagyok, a húsvét a legfontosabb ünnep számomra. Elmegyek a feltámadási misére, és a hússzentelésre is elviszem a sonkát vasárnap reggel. A húsvét örömhír, Jézus feltámadását ünne­peljük. Férjem meghalt, de szerencsés vagyok, mert három gyermekem és öt unokám van. Rendszeresen meglátogatnak, így húsvétkor sem leszek magányos. Magyar Lajos, csornai telepvezető: — Csendesen ünnepe­lünk, mivel 84 éves édesanyám a napokban halt meg. Megvi­selt, az ünnep így a szokásosnál is nyugodtabban telik el. A húsvét az elmélyülés, a gondolkodás időszaka most. Szabó Tiborné, hetesi nyugdíjas: - Misére megyek. Részt veszek a feltámadási körmenetben, és vasárnapi misén is ott leszek. Ez a legnagyobb ünnep, lélekben is felkészültem. A házi asszonyi teendőkről sem feledkeztem el; várom lányo­mat és az unokámat. Hétfő este pedig a helyi nyugdíjasok összejönnek, ahol közösen ünnepelünk. Dede Attila, kaposvári közterület-felügyelő: — Nagy a ven­dégjárás, rokonok, barátok jönnek hozzánk. A húsvét ezért is kedves ünnep számomra. Időben megvettük a nélkülözhetet­len húsvéti „kelléket”: a sonkát, a tojást, és a vendéglátáshoz szükséges élelmet. Az ünnepi ebéd várhatóan sült csirke lesz, amire hivatalosak a gyerekek is. Tóth Sándor, kaposvári vállalkozó: — Mindenkinek vettem ajándékot húsvétra. Az ünnepi hangulat most is csodálatos élmény számomra. Jó, hogy együtt lehetünk. Az ajándékozást nem viszem túlzásba, használható, praktikus tárgyakat vet­tem. A húsvét arra is jó, hogy meglátogassuk egymást. Húsvét hétfőn a keresztgyerekek családja keres föl minket. Együtt ebédelünk, s a délutánt pihenéssel töltjük. Csapó László, hetesi technikus: — Az ünnepre hetek óta ké­szülünk. Talán 30 ezer forintból megússzuk. Nagy a család, sok ajándékot veszünk. Két gyermeket kerékpárral lepjük meg, ami majdnem tíz ezer forint. A húsvéti sonka saját neve­lésű malacból lesz, így olcsóbb, mint ha boltban vennénk. Kristóf István somodori gépkocsielőadó: — Hagyomány a családi találkozó. Az idén mi utazunk el két komámhoz, s ne­kik viszünk ajándékot. Komatálat is készítünk, ami évtizedes hagyomány. A keresztgyerekek csokinyuszit, pénzt, naran­csot kapnak, s a család együtt fogyasztja el az ebédet. Nálunk ez régi hagyomány. Örülök ennek, mivel jobbára ilyenkor ta­lálkozik a család. Árbogás József né, zselicszentpáli hivatalsegéd: — Anyósom­tól kapjuk a házi sonkát. Ajándékvásárlásra legalább 10 ezer fo­rintot költünk: a keresztgyerekek mellett fiamnak és lányomnak is vettem játékot és cipőt. Örülök, ha kedveskedni tudunk. Amikor a harangok Rómába mentek C sípős hideg szél fújt, bebújt a gallérok mögé, felborzolta a ha­jakat és belekapott a kabát­szárnyakba, s lebegtette őket. A sok feketefelöltős komoly ember, ahogy fejüket leszegve előre igyekez­tek,mint megannyi reppenésre kész varjú, kik éppen szárnyaikat próbál­gatják, hogy szelekre telepedve itt hagyják ezt a cudar világot. Kopogtak a cipősarkak a kockaköveken, s fénylő üzletek pompás kirakataiból a gazdagság üzent. De hiába, mert a márciusi tél rosszkedvet hozott. Elege volt már mindenkinek s még azoknak is, akik jól fűtött szobákból, csak az ablakokon szemlélték a di­dergő rügyeket. A hóvirágok a bok­rok alján elrejtették fejecskéiket, a nagy házak udvarainak kertjeiben. S a barkák sárgás bolyhái fázósan bor- zolódtak, mint tojásból bújt kiscsibék háta, amikor az ágak egymásba ka­paszkodtak. Ézsiás összébb húzta a kabátját, s még egy pillantást vetett a parkoló­ban hagyott autójára, mint aki tán utoljára látja, hisz nem tudhatni, hogy a tolvajok figyelmét elkerüli-e. Megszólalt a fő téren a Bazilika óra­harangja, s amint kiütötte a bongó négyet, galambok raja reppent a rozsdabarna párkányokról, fel a ma­gas ég felé. Zengett a tér és ők nem lelvén Jákob lajtorjáját, egy szép ívű körrel telepedtek vissza a helyükre. Topogva tollászkodtak, egy-két pely- het veszítve, melyek mint kései bagó­fejű havak hintáztak alá, az utca for­gatagára. Felette a kastély csipkézett gótikus homlokzata, s csapott tetején a lán- dzsás torony, mintha az egész kör­nyéket vigyázná. A kavargó szürke fellegek hasukat eresztették, viselő­sen hordták terhüket, mintha attól félnének, hogy a magas villámhárító beléjük hasítva, kidönti éretlen mag­zataikat. Újra megrohanta az a külön­leges érzés, amit nem tudott mihez hasonlítani, mint amikor először el­határozta, felkeresi azt a helyet, ahol századokkal előtte laktak. Mindez már csak mese, tán igaz se volt, hi­szen oly régen bezárultak a cinter­mek színes ablakai, s fordították a pajzsot visszájára, hogy mindezek már csak a könyvekben fellelhetők, és a megsárgult családi iratok közt, s lehet, hogy csak neki számít. Annál is inkább, mert ez egy másik ország nyelvében és lélekben is. A kaput kőoroszlánok őrizték, úgy trónoltak az oszlopok tetején, mint a piramisok előtt a híresek. S a repkény a megzöldült csatorna szélén megka­paszkodva, miként egy különleges háló szőtte be a falakat, csak épp az ablakoknak hagyva helyet. Mint kö­zépkori lőrések tekintettek a világra, mondhatni egykedvűen, hisz annyi­féle utcát és ember láttak már, hogy újat mi hozhatna. S a nap vörös korongja csúszott lassan a torony mögé, miként fös­vény rejti pénzét, arany dukátját setét zsebe felé. Szemből egy szerzetes jött, barna csuhája szegélye a ned­vességtől feketére vált, s mint egy alul hordott sötét glória, himbálózott lábainál. Kezét a ruha ujjába rejtette, s derekán az elszürkült kötél boga térdét verdeste. Tonzúráján, mint kristályok,megcsillantak a cseppek.- Laudétur...-In eternum - felelte, s haladt to­vább fejét fel sem emelve, s saruja nyomán, jégvirág-tövis rajzolatok maradtak. Ézsiás megragadta a koppantó réz­gyűrűjét, s megrántotta miként a sí­pét szokás a lokomotívban elől, ha túl nagy a rohanás, miközben a monstrum dübörögve robog tovább. Csak, hogy itt az időt állítaná meg, s forgatná vissza kerekét, előhíva az árnyakat, a fóliások közül. A hangra nemsokára csoszogó lé­pések közeledtek. Aztán a kis kém­lelő ablakban megjelent egy ráncos arc, s a dús fehér szemöldök közül ki­fakult szem vizsgálta, miközben szenvtelenül kérdezte.- Bitte...- Entschuldigung, ich möchte... hogy magyarázzam meg...- Lehet magyarul is - jött a felelet, s ő elképedt, hogy itt a messzeségben ez az aggastyán... de aztán megem­berelve magát eldadogta, hogy a kas­télyt szeretné megnézni, ha nem túl alkalmatlan az idő. Habár tudja, ez nem a vizitek órája. Különösen így csütörtökön, a Nagyhét közepén, amikor minden ember, ha nem is jó keresztyén, de egy pillanatra magába száll. S nem vétkezik, nem mulat, csak fohászkodik. De sokat utazott, s ideje kevés és jó oka van rá, hogy egyszer végigmenjen a termeken, s a hűvös folyosókon. Egy pillantást ves­sen a kápolna tabernákulumára, s ta­lán még a könyvtárszobában... A nyugvó nap sugarai megcsillan­tak a kilincsek gombjain, s a falakat borító intarziák kacskaringóin. Az ónkeretes ablakszemek, mint a meg­világított díszlet, valószínűtlenül li- lás-sárgás fényben derengtek. S az egyik tárva. A párkányára hajolva ki­látott az épülettömbökkel határolt udvarra, amelynek közepén a hat­szögletű kútkáva felett, feketén ölel­keztek a kovácsolt vasak, formázva girlandokat és virágokat. Mellette ült egy foltos dándog, visszavágott fülét hegyezve ß fejét félrefordítva figyelt felfele. S ő tudta, hogy szólítsa.- Bobó! - kiáltotta. A kutya felállt, csonkolt farkát szaporán csóválva kettőt vakkantott, melyet mint ágyú­lövést visszhangoztak a. falak. Az öreg, ki mögötte állt, fogatlan ínyét mutatja - tán mosolygott - s bólintott.- Még a Nagyságost ösmerte... - s mutatta az utat tovább. Át a terme­ken, ahol a vörös, kék s zöld selyem­tapétákon embernyi festmények mu­tatták az éltes urakat és matrónákat, kik nagy komolyan néztek vissza rá. Hiába kutatta, hogy tán valamelyik cinkosan csippent szemével. Behal­latszott a nagy órának ütése, a hang­szilánkok ezüstösen koccantak a blonden keretekhez. S ekkor érezte a jácint illatát, amit egy hűs fuvallat be­csempészett az ódon falak közé. A Kapellében, egy szál gyertya égett az oltár előtt, s felette a csipké­zett tartóban a bíborszínű örökmé­cses lángja vibrált, hirdetve, hogy van, ami sose múlik el. Beült az első padba, kezét össze­kulcsolta, s nézte a képet, a Megvál­tót miként vették le a keresztről. Már a pacibulumtól megszabadultak a fe­hér kézfejek, s vajon hova tűntek az ormótlan vasszegek, s a félre csuklott fej tövisek marta homloka fölül az aranyszínű glória.- Uram, tán érettem is meghaltál a kereszten - sóhajtotta. S amint ol­dalra tekintett, meglepődve, látta, hogy fekete ruhában s szőke haján csipke kendő, egy asszony ül. Kezé­ben csont borítású imakönyve. Sze­mükből a sugarak fókuszba gyűltek, s összefonódtak.- Istenem... melyik ősanyám? Ily szépek voltatok, de kár, hogy nem élhettem köztetek. - A felelet nagyon távolról érkezett.- Mi mindannyian ott vagyunk ve­led, most és mindörökkön, ha hall­gatsz a szívedre. Amint feléje nyúlt, hogy meg­érintse, mint a napsugarait magába gyűjtő színes szappanbuborék, a kép szertefoszlott. Csak egy villanásra látta, az örökmécses lilás táncában, mint távolodik a jázminok felé. Megszólalt a harang, immáron ezen a napon másodszor hallja, de azt is tudta, hogy most egy darabig nem konganak. Rómába szállnak, s majd ha feltámadt az Úr... glóriakor szombaton. Alleluját bonganak. Bár a látomás eltűnt, de most erősen hitte, nem volt hiába. Amint becsukódott utána a kastély kapuja, s gyulladoztak az esti fények a hideg tavaszban, alább hagyott a forgalom. Nyugalom szállta meg, s magával vitte az égő viasz illatát, re­mélve a feltámadást. Ujkéry Csaba

Next

/
Oldalképek
Tartalom