Somogyi Hírlap, 1997. december (8. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-24 / 300. szám
12 1997. december 24., szerda SOMOGYI HÍRLAP KARÁCSONY —-----------------------------------<4^----------------------------A mobil plébános Jöjj és kövess! Rózsás László és az elmaradhatatlan mobiltelefon fotó: török anett A minisztránsok meghúzzák a falicsengőt, felzúg az orgona, és Rózsás László a kaposvári Nagyboldogasz- szony székesegyház plébánosa, püspöki helynök elindul a virágokkal feldíszített oltár felé. A hívők ajkán felcsendül az ének: „Bemegyek szent templomodba...”. Mindig így van ez. Mintha évszázadok óta semmi sem változott volna körülöttünk. Pedig jól tudjuk: szinte megperdült a világ. Az egyik neves festőnk mondta nemrégen: „Megint reneszánsz korban élünk. A tudomány fejlődésével, a világűr meghódításával az emberiség elvesztett egy ideát, és nincs még helyette új, amiben hihetne. Ezért van olyan mélyponton a morál...” A hívő keresztények sem függetleníthetik magukat a modem világ hatásaitól. A papok is tévét néznek. Rózsás László plébános korszerű autóval járja a parókiákat, zsebéből gyakran ránt elő mobil telefont. Krisztus óta eltelt kétezer év, és mint tudjuk. A jó szónok hírében álló plébánostól azt kérdeztem: hogyan nyeri meg a ma emberét mondandójának, amikor prédikál? — A modem ember tulajdonképpen jót akar. Erején felül hajszolja a meny- nyiségi mutatókat, és közben elfeledkezik a minőségről, érzéketlenné válik a finomabb (a lelki) dolgokra. Ezt nem búja a szíve, a vérnyomása, az ideg- rendszere, és kiborul. Amikor aztán már nem hiszi, hogy alkotó jelleggel van jelen a világban, feladja. Keresi azt ami, aki célt tud adni az életének. Az Isten mindig segít: a természet feletti hitben megelőz bennünket a kegyelem ajándékával. Ha ezzel párosul az akarat, az ember elindul olyan irányba, ami már nem az értelem tárgya. Am meg kell győzni az értelmet arról, hogy fogadja el az isteni igazságot, azt a kinyilatkoztatást, ami a szentírásban olvasható. Ha a nem érthető, de jónak vélt igazság betölti az életet, akkor egyszer csak meggyőzi az értelmet, és az ember máris benne van egy cselekménysorozatban, egy életstílusban, s tulajdonképpen hívő. Ezt az élettípust a keresztény ember Jézus Krisztusban látja meg, aki nemcsak eszményt ad, hanem azt is mondja: Jöjj, és kövess! Rózsás László vasárnap többször is prédikál, hallgatóságát azonban mindig leköti. — Amikor a hívek elé állok, hogy beszéljek az aznapi evangéliumi tanításról, tisztában vagyok vele, hogy a vallásosságot tekintve igen különböző szinten álló emberekhez szólok. Vannak közöttük — főként idősebbek —, akiknek gyakorlatáért nem mindig lelkesedem, de nagyon tisztelem és szeretem őket. Vannak fiatalok, akik mindent a kor színvonalán közelítenek meg, és vallásgyakorlásukat tekintve sok mindenben követendők. Akadnak kishi- tűek, csak ritkán templomba járók, meg olyanok is, akik úgy gondolják, Krisztus azért alapította egyházát, hogy ember az emberrel Isten házában és közelségében találkozzon, és hitben mindig megújuljon. De hogy egyik csoport sem mentes — a hitet gyakran megingató — modem világ hatásaitól, az biztos. Helynöki irodájában rövid ujjú, szürke pulóverben, sötét nadrágban, kigombolt ingben kapkodja fel a sűrűn csengő telefonokat. Intézkedik, tanácsot ad, időt egyeztet. Ismeretlenül valamelyik vállalat vagy intézmény osztályvezetőjének is nézhetném. A siker őt is feldobja. Nosztalgiával beszél korábbi beosztásáról, a Szent Margit-Szent József plébánián plébánosként a hívekkel elért —, templom építéssel és felújítással is párosult — eredményeiről. Őt is meggyötrik és megviselik a félreértések, az ok nélküli hántások. Neki is szembe kell nézni a mindennapok sokszor embert próbáló valóságával. De nem tér ki előlük, bármilyen nehéz is kitartani a jónak vélt igazsága mellett. — Szeminarista koromban megtanultam a szónoklattan szabályait, őszintén szólva sokat gyötrődtem. Ma is törekszem a retorika előírásai szerint megszerkeszteni a prédikációmat. Igyekszem a mondanivalót egy fontos dologra összpontosítani. Mindig az a vágyam, hogy a szentbeszéd megkezdésének pillanatától — ahogy szakmailag mondani szokták — a csattanóig rám figyeljenek az emberek. Ha váratlan zörejek vonják el a figyelmemet, nyugtalan leszek, és úgy érzem, nem teremtettem meg a misére érkezettekkel a kellő kontaktust. De a lényeg az, hogy tudok- e a ma emberének cselekvésre ösztönző útravalót adni. Meg tudom-e értetni, hogy nem valamit, hanem valakit kell követnünk. Ha ugyanis a valamit elértem, megkaptam, akkor kész, vége. befejeztem. A valakiben, egy személyben — Jézusban — való hitben a folyamat soha sem zárul le. Hogy a célt elérjem, még vége sincs a vasárnapnak, már megnézem a következő vasárnap mondanivalóját, hogy jól felkészülhessek. Felelevenítem, amit híveimtől hallottam, hogy mindazt, ami őket foglalkoztatja összehozzam a szentúás mondandójával. Ehhez persze kellően el kell mélyülni. Sajnos a ma papjának — a nagy leterhelés miatt — egyre kevesebb ideje jut elmélkedésre, a gondolatok érlelésére. Pedig meg kell tenni, hogy mi lelki pincérek kellő kínálattal szolgálhassunk a „fogyasztóknak”, a híveknek. Én mindig arra törekszem, hogy a prédikációban ne végeredményt, hanem megoldási készséget adjak, amelyet a hallgató szabad akaratával teljesít ki. A plébános szerint a mai emberek nagy része hasonlít a bibliai gazdag ifjúhoz, aki felismeri, hogy Jézus mutatja a tartalmas, és igaz élet útját, és tudja, hogy követnie kellene a Mestert, de képtelen rá. Vasárnaponként azoknak prédikál, akik valamilyen szinten már hívők, Krisztus követése mellett döntöttek, ám sokszor bizonyulnak gyengének és elesettnek. A szentbeszéd — ha utat talál a szívükhöz — olyan mint az erősítő injekció a testnek. Ha befogadják a békességet sugárzó ámen után mindig nagyobb erővel hangzik fel a templomban: „Hiszek egy Istenben...”. Szegedi Nándor Talált madár A hajnal első sugarai úgy lopakodtak elő a sötétség szélénél, mint félénk gyerkőcök, kik az almáskertek megvámolására indulnak, s a bozótos takarásából nyújtogatják elő nyakaikat. Aztán óvatosan surrannak mint beljebb a bátrabbak, s őket követi az egész csapat. Erre gondolt, amint a zsalu hunytszemű lapjai közötti réseken derengést észlelt. Lassan vége ennek az éjszakának is. Megérte, hála legyen Krisztusnak, s fektében a dunna alatt keresztet vetett. Válláról lecsúszott a takaró, érezte a hideget, s tudta, hogy a konyhában a vödörben megint befagyott a víz. De hát most van ennek az ideje, milyen karácsony lenne az, ha a bokrok aljában ibolya nyílana. A téli hajnalok nem csak azért mások, mert havasak a fák és az ablakokon jégvirágok nyílnak. Mélységesen csendesek, mint lesz egyszer odalent. A fénynyalábokra az énekes madarak nem dalolnak, és nem harciaskodnak a kakasok. Mintha azoknak a torka is befagyott volna. Csak néha egy koppanás, amint egy dermedt madár fordul le a fáról. Még a kutyák se ugatnak... Nem érdemes még felkelnie. Tán jön még egy megváltó hajnali könnyű álom, ami sajkájára veszi s ring vele vissza, amikor még élt az urat és körbe vették a gyerekek. Mert akkor volt ez a nap igazán Isten ajándéka minden percével, ahogy készülődtek az estére. Tejeskávé volt reggelire s hozzá kalács. Mindegy az, hogy böjti eledel illett volna, ők már reggel kezdték ünnepelni a Megváltó születését. Szent annak minden perce, nem csak, hogy a Bethlehemi csillag az ég aljára kúszott. Hiába várta, hogy szempillái elnehezedjenek, s az édes szédülés messze vigye, csak a gondolatok kergették egymást fejében, miközben kint egyre jobban derengett. Ilyenkor szokta végig gondolni, hogy s miként lesz a nap, a tengernyi semmittevés. Amint délelőtt a szalmafonatú széken ül a konyhaasztal előtt, s délután a virágos mintájú, zöldtámlás díványon. Végeiben a henger alakú kartámlák rézoroszlánjai, szájukban karikák, néznek vele egy irányba, miközben eres kezei egymáson, szinte összenőnek mozdulatlanságukban. Ilyenkor se akad sokkal több dolga, mint nyáron. Akkor is a reggelt azzal kezdte, hogy begyújtott a sparheltbe. így megy ez már lassan hatvan éve, hogy a maga ura lett. A tűzhelyben legalább parázsnak kellett lennie, mert sosem lehet tudni, mikor kell azt fellob- bantani. Megjöhet az ember, a gyerekek s meleg víz kell, főtt étel... vagy ha másért nem, hogy ott égjen, lobogjon a láng vagy izzón a parázs. Amikor ritkán meglátogatták gyerekei, mondták, hogy minek az, csak emészti a sok fűtőanyagot. De hiszen megterem itt a közeli erdőben, annyi a száraz gally, ha minden nap egy nagy tüzet rakna, amin disznót is lehetne pörkölni, akkor se fogyna. Egyszer beállított fia, arcán titokzatos derű, amikor kiszállt a kocsiból s hátra ment a rakodójával a platóhoz.- Na mostan majd meglátja édesanyám, hogy mit hoztam - nevetett, miközben az égő csikket eltaposta.- Ej te gyerek, minek kötsz rám... - de aztán nem folytatta, mert a teherautóról lekerülő fehér zománcozott tűzhely, s utána a palack, szavát elállította.- Mostan nem kell majd bajmolódnia a fával. Csak egy gyufa, aztán lobban a láng, és egykettőre forr a víz! Azóta is ott van ahova a fia állította, a konyhába az ablak mellé. S még kitart az első palack, pedig ennek van már vagy öt éve. Mert ő bizony egyszer se főzött rajta. Először még el is kerülte, mint valami gyanús dolgot. Aztán csak annyira barátkozott meg vele, hogy alkalmasint letörölte. Ezen csak akkor melegítettek, ha a lánya erre járt s kézbe vette. Ebből is látszik, mennyi dolguk van a városiaknak, hogy az a palack még kitart... Azért lassan fel kéne kelni. Behallatszott a fali óra ketyegése. Mintha lassulna, s majd egyszer csak megáll, ha időbe nem húzza meg a láncot. De az már nagy baj lenne, mert ez a háznak a szívverése. A nagy csendben ezt szokta hallgatni. S ha már nagyon elunta magát, akkor kapcsolta be rádióját. Kicsi volt és fehér, akár a zománcozott gáztűzhely, azzal a különbséggel, hogy ezt használta is. Unokája lepte meg vele, hogy elűzze körűié ezt a nagy süketséget. Buzgón mutatta, hogy mennyi mindent tud ez, hány állomást lehet hallgatni, még külföldet is.- Ugyan mán leánykám, hisz nem értem én...- De hát a Petőfit! Nézze, csak ide kell a mutató ezzel a gombbal csavarni.- Jól van. Csak tedd oda azt a cágert ahova gondolod, jó lesz az nekem. Azóta is ott van a Kossuthon. Ezt már jól tudja, hisz annyit hallotta, amint a bemondók kezdik a mindig egyforma muzsika után a mondókájukat, s hogy hány óra van. El nem csavarná onnan, mert biztosan soha nem találna vissza. Hát, hogy is lehetne. Azokat az aprócska betűket még szemüveggel is alig látja, nem is érti. Meg aztán, rég elszokott az olvasástól... mikor volt ő iskolás... A nevét is megszokásból úja, ha a postás hozza a nyugdíját vagy valami mást és elé tolja az irkát, s mutatja hova. Ő mindig a vonal alá úja, mert hisz azt mondják, úja alá. Hát akkor miért fölé kéne, hisz ez aláírás - bosszankodott nem egyszer, amikor kijavították. L assan felcihelődött. Lehelete fehér pamacsokban szája előtt. Évekkel ezelőtt ilyenkor jól esett egy nyelet szilvórium, ami mindig volt a fehér négyszögletes üvegben a kre- dencben. Éppen hogy csak a torkát leöblíteni, s tagját mindjárt átjárta a melegség. Aztán egész nap hozzá se nyúlt. De sajnos, ezt is el kellett hagynia, amióta a vérnyomása rendetlenkedik. Helyette azt a kis fehér pirulát kell lenyelni. S az évek múltával jöttek hozzá mások is, mindenféle színekben. Egy darabig még tudta, hogy mi mire való, aztán elfelejtette, s csak úgy gondolatformán szedegette színre. Ha az ízületei fájtak, arra zöldet, s ha a feje akkor sárgát, mert arra pirosat biztosan nem lehet. Fehér haját, ami egyre kevesebb, látja ő, mint ritkul, hisz az öreg csontfésűben is alig marad, kontyba tekerte. Szájába fogva a hullámcsatot nézegette, arcát a ráncok pókhálója mint bontja. A homályos tükör széle a fakeretnél, az is minta ráncosodna, s ezüst pikkelyek hasadoz- tak le róla. Felrémlett előtte egy nagyon régi arc, amint vissza nézett e keretből. Szeme kék volt s haja, mint ősszel a burkából kipattant gesztenyének fényes színe. A félre hajtott fej nyakának ívére, mint simult egy másik arc s bajszának selyme simogatta. Vékony ágakat tört. A tűztérbe gyűrt papírra rakta, s rájuk vastagabbakat, melyeket a csomóból vett, mit már előző este odakészített. Csak ezután húzta ki a hamuzót, megkotorta, s látta, fér abba még. Aztán lobbant a láng az aprócska gyufafejen. Mintha szíve lenne, közepe kékes. Ez is Isten csodája - gondolta -, hogy egy alig mozdulatra fellobbanjon, amivel egy várost el lehetne égetni, tán a világot, de legalábbis a nyárban, amikor a nagy szárazság van ezt az egész erdőt, ami innen a nagy vízig húzódik. S amint közelítette a papú széléhez, belekapott, és egyre jobban elterjedt fényt árasztva a tűztérben, ropogni kezdett a gally, sírt a fa... ez annak elmúlása. A platni karikák résein füstcsík pöf- fent. Az a kevés füst, ha reggel nem szabadulna, tán már hiányozna is a szaga, ami a melegséget idézi. A karikák közepét a piszkálóval kivette, s ráhúzta a teásfazekat, amiben tegnapról mér maradt, csak melegíteni kell. Elhatározta, estére tepsibe darabolt csirkét süt ropogósra, mint egyszer... Hogy dicsérte a fiatal úr. Azt mondta, ilyen jót rég nem evett. Nem is lehet azt másutt így elkészíteni, csak a sparhelten, amit fával tüzelnek. Ezt az estét is egyedül tölti. Hisz megszokta már, Isten a megmondhatója, hány éve él egyedül. Talán sose volt másként, csak az ő emlékezete hi- bádzik. Meg van ő magányában. Csak amikor nagy néha meglátogatják, ne kéne búcsúzni. Mert amikor a ház előtt beszállnak az autóba és integetnek a lehúzott ablakon, míg az utca végén el nem kanyarodik az út, majd a szíve szakad. Sose látja őket újra... Ahogy ebéd után elmosogatott, ünnepi térítőt tett az asztalra. A sparheltot jó megrakta s kinyitotta a szoba felöli ajtót, befuti az a két helyiséget is. A benti asztalra is tett egy damasztot. A csirkét, ami már a spájzban félig készen a tepsiben pihen, a reniben estére megsüti. S van egy üveg bor is a stelázsin, amit még névnapjára kapott. Ha a dugóját ki tudja húzni, estére megbontja, s bekapcsolja a rádiót. Bezárta maga után az ajtót. Kétszer is megpróbálta a kilincset, mert sosem lehet tudni, sok rossz ember él e világban. A szomszéddal sincs valami nagy barátságban, elég régóta. Mert az ember gyerekét meg lehet sérteni kis szóval is, akinek lelke van. E lindult. A közeli erdőszélben akart metszeni pár fenyőgallyat. Azokat teszi majd a vázába, mert hát karácsony van. Nem fogja ő már azt felcicomázni, csak egy szál gyertyát gyújt alatta, s annak lángjánál mond el egy fohászt. Egyébként is mi dolog megölni a fát, aztán feldíszíteni, s úgy várni míg lassan elsenyved, lekopaszodnak ágai, kidobni, jobb esetben tűzre vetni... így dohogott magában, ahogy rótta a havas ösvényt, amerre a fenyőfák voltak. Érezte, szemébe könny gyűlik, s hitte, hogy csak a hideg csalta ki őket. Elővette fekete szegélyű kendőjét, megtörölte, szipogott párat. A lucfenyők között taposási nyomok, s elszórt ágak hevertek a havon. A friss szilánkos csonkok, mint levágott végtagok, s a nagyobbak derékból hiányoznak. így megy ez minden évben... Nem vette elő az ollót, hogy lemet- szen ágakat. Összeszedte az elszóltakat. Csokorba fogta, s indult visszafelé. Amint elhaladt egy galagonyabokor mellett, észrevette, hogy egy galamb csapkod szárnyával, belesüppedve a hóba, nem tud felemelkedni.- Mi lelt te szegény? - lépett hozzá, s hogy az riadtan verdesett, óvatosan megfogta s kötényébe rejtette. A madár, hogy érezte a meleget, megnyugodott, ő pedig gyorsan igyekezett haza, mint ha kincset lelt volna, s tudta, az ünnepre nem marad maga. Az asztalon a kalács és a bor. A félig sült szárnyas maradt a kamrában. A vázában fenyőágak, s a gyertya mellett a Biblia. A talált madár, kibélelt kenyereskosárban. Tolla fénylett, gyűrűs nyakát nyújtogatta, s fejét féloldalra fordítva, rá pislogott. A rádióból karácsonyi dal szólt, gyerekek énekelték, s közben harangocskák csilingeltek, ő a zöld díványon ült. Kezei egymáson, s hallotta, kint a sötét csillagos éjben angyalszárnyak suhognak... Ujkéry Csaba
