Somogyi Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-24 / 300. szám

14 SOMOGYI HÍRLAP KARÁCSONY 1996. december 24., kedd A szép dolgok csendben születnek Szerzetesek a Koppány völgyében Zsolozsma Somogyi József korpusza előtt Tégy minket jellé a világban, amely Feléd mutatja az utat. Használj fel eszközödnek, hogy a gyűlölet helyére szere- tetet vigyünk, a harag helyére megbocsátást, a kétely helyére hitet, a kétségbeesés helyére reményt, a kicsinyesség he­lyére nagyvonalúságodat, a szomorúság helyére örömödet. Ezt a néhány mondatot is min­den reggel elimádkozzák a Szent János Apostolról és Re­mete Szent Pálról Nevezett Közösség tagjai a miklósi szerzetesházuk kápolnájában. Az egyházmegyei jogú, lelki­pásztori célú közösségnek — amelynek szabályzatát a nyá­ron hagyta jóvá Balás Béla ka­posvári megyéspüspök — tíz tagja van. Két felszentelt papja a Koppány völgyében él, a többi világi, külső testvér szerte az országban. Névválasztásuk­ban és címerükben is kifejező­dik céljuk: az apostoli munka, amely a szemlélődő életből táp­lálkozik, s amit a két szent együttes említése is jelez. — Halálra volt ítélve ez a plébánia, s a környéken is nyomorúságban éltek az atyák — mondta Galbavy Jenő prior. — Itteni plébános-elődöm szalmazsákos ágyon aludt, igen szegényes körülmények között élt, pedig mérnöki vég­zettsége is volt. Mi arra törek­szünk: legyen megbecsült a papi élet, s ez fejeződjék ki a rendezett környezetben is. Családi háttérből tizennégy éve elkezdtük átépíteni, s kom­fortosabbá tenni a leromlott épületet, a plébániát. Nem fél­tünk a fizikai munkától, reg­geltől estig dolgoztunk, s a hí­vek értékelték, hogy nem csak prédikálunk, hanem kezünk erejével is bizonyítjuk: tenni akarunk értük. Egyébként ők is sokat segítettek nekünk. Galbavy Jenő Szegeden kezdte el teológiai tanulmá­nyait, de két évre félbeszakí­totta azt a katonaság. — Nagyatádon a seregben, ateista környezetben fogalma­zódott meg bennem a szerze­tesi lelkipásztorkodás gondo­lata — mondta. — Büntetett előéletű katonák közé osztot­tak be bennünket, de a kispap- társakkal végzett közös ima tovább erősítette hitünket. A csönd, az elmélkedés, a zso­lozsma itt, a Koppány-völgyé- ben is hatékony volt. Még a kezdetben is, amikor minden levelünk felbontva érkezett... A prior a restauráláshoz is ért. A berendezés öreg bútorait ő mentette meg az enyészettől. A képzőművészeti főiskolán Somogyi József szobrászmű­vész rektorsága alatt tanult. Ő ajándékozta nekik kápolnájuk korpuszát. A hívekről el­mondta: volt olyan falu, ahol az első misén tizenöten ültek a padokban. Ma már nyolcva- nan-százan is mennek a harang szavára. Több településen ér­ződik: valamikor összetartó nép lakott itt. Most megpróbál­ják újra feléleszteni a közössé­geket, s elűzni az emberek kö­zönyét. — A papságot közösségivé kell tenni — véli Dr. Sipos Imre, akit néhány hete szentel­tek pappá. Biológus-hallgató­ként, egy táborozáskor ismerte meg bakonynánai plébániáján Galbavy atyát, s mellé szegő­dött. Az egyetem után magán­úton elvégezte a Pázmány Péter Hittudományi Egyetemet és itt doktorált dogmatikából. Ha jó az idő, lóháton jár át Somo- gyegresre hittant tamtam. Au­tóval 50 kilométer lenne oda- vissza, Csillaggal csak 10 ki­lométert kell megtenni a dom­bok között. — Hogy lesz valaki bioló- gus-ökológus-hallgatóból pap? — A természetközelség kü­lönösen fogékonnyá teszi az embert a transzcendensre, az Istenre — mondta. — S az is, ha valaki találkozik olyanok­kal, akiknek mély a hitük. Sze­retném értelmesen leélni az életemet, s tenni valami szépet Isten ügyéért. Galbavy Jenő szerint ha a papi élet közösségben zajlik, akkor hatékonyabb. Ezért ala­pították közösségüket. Tizen­egy településen látják el a hi­toktatást, s a hívek lelkigondo­zását. A világiakkal való kap­csolatot erősíti a belső, szerze­tesi élet. Azt tartják: az igazán szép dolgok csendben szület­nek. — Hogyan telik egy nap­juk? — Fél hatkor kelünk, utána a papi zsolozsma, majd a reg­geli következik. Nyolc órától pedig az aktuális lelkipásztori feladatok — hitoktatás, a há­zasságra, keresztelésre való felkészítés... vagy a fizikai munka — ismerteti a napiren­det a prior. — Önellátásra tö­rekszünk. Földjeinken sok minden megterem. Még gyógynövényeket is termesz­tünk, hogy a híveinket kikúrál­juk bajaikból. Magunk főzünk, mosunk, takarítunk. Késő dél­után tesszük le a munkát. Utána olvasunk, tervezünk, új­ságot szerkesztünk. Magvetés címmel egy egyházi kulturális lapot adunk ki. Helytörténeti kutatásokat is végzünk; igyek­szünk feldolgozni falvaink tör­ténetét. A két Koppány-völgyi szer­zetes napja esti zsolozsmával zárul a kápolnában. A feszület tövében, gyertyafénynél. Lőrincz Sándor Kisvárosból kis városba „Prózai színész vagyok, aki szeret énekelni” Lux Ádám sokat foglalkoztatott, sokműfajú színész FOTÓ: TÖRÖK Lux Ádám szabadúszó szí­nész, aki Budapesten az El­izabeth és a Padlás című mu­sicalben, a Tartuffe-ben és Kaposváron a Luxemburg grófjában játszik. Hamarosan elkezd próbálni a Franny és Zooey című Salinger-kisre- gényből készült színműben és a Bolond lány című vígjáték­ban. Színházi ember, akit so­kan mégis egy tévéfilm-soro- zat Zolnay főhadnagyaként ismerhetnek. — Hogy érzi magát a Kis­városban? — Felemás érzéseim van­nak. Mi sem vagyunk persze mindig elégedettek, szeret­nénk, ha frappánsabban talál­nák ki a történeteket vagy a párbeszédeket, amiken szok­tunk is alakítani. Egy jól meg­írt jelenetnek örülök, de ha egy kicsit nyögvenyelős, ak­kor már nem annyira. Halljuk is a visszajelzéseket, hogy... „ezt most ti sem gondoltátok komolyan, hogy a kerék­nyomból valaki megállapítja, hogy egy BMW járt arra.” Nagyon jó viszont a stáb, és azért ez is sokat számít. — Manapság egyre több színész érzi át, hogy megbé­lyegzik, mert televíziós szap­panoperákban játszik. — Egy általam sokra tar­tott, nagyon jó színész, a Kulka János példája elgon­dolkoztatott; ő nem is igen forgat máshol, mert a Szom­szédokban játszik. De manap­ság a televízió ismertséget szerez, és itt a szakmára gon­dolok: tudják, hogy létezem. — Ascher Tamás főren­dező sokműfajú színészként jellemezte, amikor az oper- rettről kérdeztem. — Örültem, hogy az As­cher Tamás ezt mondta, külö­nösen azért, mert ő a főiskolá­ról, prózai szerepekből ismer engem. Nem is nagyon tud­hatta, hogy én mennyire tu­dok énekelni. — Képzi is a hangját? — Igen, és a Luxemburg grófja miatt erre még na­gyobb hangsúlyt kellett he­lyeznem, mert az nagyon ne­héz darab. Aztán kaptam egy jó kis torokgyulladást, két nappal a premier előtt semmi hangom nem volt. Még a fő­próbán sem énekeltem. — Kaposvár, a „kisváros” színházáról milyen képe volt, mielőtt idejött? — A szakmai híre Kapos­várnak nagyon jó. Sok pro­dukciót láttam, jópárat Pesten vendégjátékként, de a Marat halálá-t, és a Liliomot például itt. Örültem, amikor nyáron Tamás felhívott, mert vele régóta nagyon szerettem volna dolgozni. Jól éreztem magam a próbákon, mert na­gyon jó csapatban dolgozhat­tam. Balassa Tamás Kisangyal A fenyves felett a felhőgomolyagok oly ala­csonyan szálltak, hogy ha a szél meg nem lebbenti, fennakadtak volna a csúcsokon. Mint egy nagy sehol sincs vége dunna, takarták a világot s dagadtak, s a stepelések között a gom­bok, egy egy csillag. A fák zúzmarásak voltak. Mint a gyertyaöntő kanócán, hízott rajtuk a fehérség. Tövükben az avar fagyottan zörgött, s ha egy szélroham meg­rázta az ágakat, hullott róluk a dara.- Ilyen világot már ki látott - szólta el magát a Kisangyal, kikönyökölve egy felhő fodorra.- Jer csak, ne bámészkodj. Állj be a sorba - szólt rá Gábriel, kinek szárnya végén a fény vö­rösen lobbant.- Karácsony este közeleg, s fekete a föld, fáz­nak az emberek - próbálkozott a Kisangyal, mi­közben köntösének szélét felfogva, utolsónak állt a csapatba. Egymás után sorjáztak, mint az orgonasípok. Elöl a nagyok, hátul az aprók, s a pufókok, kiket Murilló mester álmodott vásznaira. És állt a hal- eluja. A szőke göndör fürtök csillantak. Csatto­gott az arany olló, s hullottak a zafír kosárba. Gyűltek halomba, hogy lent majd a zöld ágakat díszítsék. Arrább a göncöl rúdjánál fehér ruhás lények álltak. Volt közöttük öreg és kisded,a fiatalabbak voltak kevesebben. Álltak és nézték az angyalok hadát. Arcuk színe, mint a ruháké, egyikén se mosoly. Aztán egy a csapatból kilépett. Kezében gyertya, lángja áttetszőn lobogott. Letette a fel­hőcsúcsra, s intett a többieknek. Lassan kört alkottak. Középütt a láng. Ahogy sóhajtottak, a közép kitárult, s a fénysugár a földre szállt. Nyomát követve, mindegyik haza talált. Ezüst hárfák zengték a dicséretet. Szállt az an­gyalok karának himnusza. A csendes éjben bé­kességet kívánva, a jóakaraté embereknek. De volt ahol torkolattüzek lobbantak és robbanások hallatszottak, még ekkor is. És volt, ahol zokog­tak, hiába énekeltek az angyalok.- Tenni kéne valamit, Gábriel - mondta szo­morúan a Kisangyal.- Isten a tudója - szólt pallosát megemelve a kerub. Ézsiás a könyvet becsukta. Kinézett az abla­kon. Az ereszkedő felhők alatt varjak hada ka­vargóit. Károgásuk úgy hatott, mintha átkozód- nának. A szembeni templomtorony teteje, az al- konyi fényben opálosan derengett. A galambok a párkányon fázósan, tollúkat borzolva topogtak. Isten madarai - gondolta, - mégsem élnek száz éveket, mint a vatjak. A nagy óra elütötte a négyet. Lassan készülőd­het. így volt ez már évek óta, hogy egyedül élt. De ez este úgy tett, mintha mindenki meglenne. A fát már délelőtt feldíszítette. Bezárta a kisszo- bát, hogy a gyerek meg ne leshesse. Aztán ami­kor kész lett, a nagyot. Míg a csengő szilánkok ki nem pattannak a kis bronz harangból, be ne té­vedjenek. Elindult, hogy megterítsen. A szekrényből ki­vette a fehér damasztot, ami egy évben csak ek­kor került az asztalra. Fenyőágak és rajtuk gyer­tyák voltak beleszőve, alattuk gömbbel. Amikor kiterítette, a fényes felületen az ellenkező szállal szőtt díszek szinte megelevenedtek. Keze lehanyatlott. Mindennek semmi értelme. A falon a bekeretezett fényképek az igazság. A lencsékbe feledkezett félszeg mosolyok, vagy komolykodó arcok. Itt maradt utolsónak, ez a va­lóság. Kiment a konyhába s kihúzta az üvegből a du­gót. A bor bugyogva ömlött a metszett kristály pohárba. S ő, mint a régi pogányok, egy kicsit be­lőle kilöttyintett azok emlékére, kikért egy-egy gyertya égjen. Aztán ivott, s vette kabátját. Amint kilépett a kapun, lassan hullani kezdett a hó. Zizegve beterítette a környéket. A csöpögő, fagyszakállas lámpa ostorok fényében kavarog­tak a pihék, mint nyári éjszakán megbűvölt rova­rok. Áz útszéli fán, elhagyott galambfészek sap­kát kapott, s a földön heverő szemét, s minden mocsok átváltozott. Lám a Kisangyal meggyőzte a pallosost - gondolta Ézsiás, - s a fagyos föld takarót kap. Szentkarácsony éjre minden fehér lesz. Tán megbocsájtatnak a bűnök, s legalább ezen az es­tén mindenki jó lesz. Lépegetett. Jobboldalon a park, másikon az út­test, s azon, mint hosszú ráncok, a villamossínek fekete vasa felett már csak egy enyhe mélyedés. Megfiatalodott a sokat taposott út, eltűntek sebei. S lába nyomán nedves folt maradt. Oly kihalt volt a nagyváros máskor forgalmas része, mint egy fantasztikus filmben, a kataszt­rófa után. Mintha nem is laknák. Nem csilingelt villamos, nem bőgtek a motorok, embert se látni. Csak havazik, egyre sűrűbb pelyhekben hull. A Kisangyal nem hagyta nyugodni Ézsiást. Amint lépést, lépésre váltott, egyre ezen gondolkodott. Oly ismerős volt az arca, a mozdu­latai. Ahogy múlt az idő, szinte hitte, hogy na­gyon közelről ismeri. Már a nevét is tudta, csak nem merte kiejteni. Ahogy a kisember elment, ezt nem volt szabad, csak a szívében égett az öt betű. Gondolataiból hogy felriadt, látta, hogy kutya caplat szembe a járdán. Egy tarka keverék, nya­kán biléta. Egyedül volt. Ahogy odaért Ézsiáshoz megállt, s nadrágja szárát végig szaglászta.- Hát te? A kutya feleletként megcsóválta farkát. Aztán indult tovább, de pár lépés után megfordult, és Ézsiás nyomába szegődött.- Hol a gazdád? - Lehajolt és megveregette nyakát. Ekkor vette észre, mintha a kutya sírna. Könnyes volt szeme, s orrán a cseppek legördül­tek.- Gyere - mondta Ézsiás, s együtt indultak to­vább. A kutya hol előre szaladt, hol lemaradt, ta­lálva fontos fa s lámpatövet. De szem elől sosem tévesztette, és beérte. Megcsóválta farkát, és egy óvatlan pillanatban végignyalta lelógó kézfejét. Érezte az érdes meleg érintést, csak a másodperc tört részén. Amint felemelte fejét, látta, hogy az út menti pádon egy gyerek ül. Avitt kabátja pár számmal nagyobb, lábain ormótlan bakancsok harangoz­nak az ülőke alatt. Régi módú siltes sapka hom­lokába húzva, keze konyákig nagy zsebekben. Megállt mellette. A gyerek ránézett. Orra piros volt, szipogott, aztán kabát ujjával megtörölte. A pádhoz támasztva egy kis fenyőfa, akkora mint a fiúcska. A kutya leült melléje.- Megveszi? - kérdezte a gyerek, a fára mu­tatva.- Hát eladó?- Ócsón - mondta a fiúcska.- Nem bánom... csakhogy mit kezdjek vele - gondolkodott hangosan Ézsiás.- Díszítse fel.- Ugyan kinek? A gyerek felállt. Vállára tette a fát, s mondta:- Indulhatunk. Elöl lépegetett a kutya, utána a fiúcska, majd Ézsiás zárta a sort. Egyre azon gondolkodott, hol láthatta ezt az arcot. Megmert esküdni volna, hogy a fiúcska éppen olyan mint a Kisangyal. A semmibe vesző felhők fölött, Gábriel előtt állt az angyalok kara. Lassan visszaérkeztek, lent hagyva terhüket. S mindegyiknek rövid a haja. Eltelik újra sok idő, mire kinő, és az arany olló munkába kezd. T ávolban egy üstökös. Csóvája hosszú szekér, küllői szikrákat vetve forogtak. A bakján torzonborz kis fuvaros, szapo­rán biztatta a csillag homlokú táltosokat, egyene­sen arra tartottak. A főangyal újra számolta a sorokat. Még min­dig hibádzott. Nem látta sehol a Kisangyalt. De tovább már nem várhattak. Odaért az égi szekér. Először a göncöl mellett megállt. A sápadt fe­hérruhás lények lassan felszálltak. Utánuk az an­gyalok, és egy híján éppen megtelt. Gábriel a bakra ült. Pallosát térdére fektetve, megadta a je­let. Kerékvágta nyomukból a földre csillagok hulltak. Ujkéry Csaba

Next

/
Oldalképek
Tartalom