Somogyi Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-24 / 300. szám

1996. december 24., kedd SOMOGYI HÍRLAP KARÁCSONY 13 „Most már soha nem leszek egyedül az ünnepeken” Elő hajasbaba a fa alatt Papp Andrea tizenöt éves. A Zita nevelőotthon bárdudvar- noki Napraforgó otthonának lakója. Életében eddig még soha, senkinek nem készített karácsonyi ajándékot. Nem volt kinek... Most három hó­napos kislányának, Nikolett­nek készít apró játékokat, ru­hácskákat. Azt mondja: ez lesz élete legszebb karácsonya. — Másfél éve kerültem a Zita nevelőotthonba. Akkor már ismertem Józsefet, s ami­kor megtudtuk, hogy gyerme­ket várok, mindketten örül­tünk. Az első gondolatom az volt, hogy most már nemcsak magamra, hanem egy másik életre is vigyáznom kell. És hogy nem vagyok egyedül. Az első pillanattól kezdve ragasz­kodtam hozzá... Andrea nem beszél elmúlt karácsonyokról. Nem akar em­lékezni. Csupán egyre: amikor Józseféknél töltötte az ünne­peket. — Akkor éreztem először életemben, hogy valakinek fontos vagyok, valakihez tar­tozom. Több szeretetet kaptam tőlük, mint addig még senki­től, még a saját családomtól sem. Volt karácsonyfa, és vé­gigbeszélgettük az egész estét. Azt mondták, hogy most kará­csonykor is hazamehetünk a kicsivel. Már alig várom... Va­lahogy így képzelem el a kará­csonyt öt vagy tíz év múlva is. Józseffel hamarosan összehá­zasodunk, aztán már mindig együtt leszünk, mi mind: apa, anya, gyerekek... Az otthon másik lakója, Ve­res Rózsa tizennégy éves. Ka­rácsonyra hazahozhatja kisfiát, Ferikét a kórházból. Azt mondja: neki ez lesz a legszebb ajándék. — A nagyszüleim neveltek. Akkor kerültem a nevelőott­honba, amikor a nagymamám beteg lett. Amíg otthon éltem, azért megünnepeltük a kará­csonyt, és a Zitában is volt ka­rácsonyi ünnepély. Szép volt... De most, hogy megszületett a kisfiam, mégis más lesz... Ko­rán született, és még nem en­gedték haza a kórházból. De így is reggeltől estig ott va­gyok vele, és talán a kará­csonyt már otthon tölthetjük, együtt. Már soha nem leszek egyedül az ünnepeken. Szeret­ném, ha egyszer nagy csalá­dom lenne, és velük ünnepel­hetném a karácsonyt. És talán egyszer az anyukámat is látha­tom még. Most nem tudom, hogy hol van... Hiányzik. A Napraforgó otthon abla­kaiban karácsonyi díszek. Ad­venti koszorú és aprósütemény az asztalon. A teraszon már ott áll a hatalmas fenyőfa, várva, hogy szentestén feldíszítsék. A konyhában készülnek a mé­zeskalácsdíszek. — Sok meglepetést terve­zünk Andinak, Rózsának és a kicsiknek — mondja Juhász Erzsébet, az otthon vezetője. — Megpróbáljuk családiassá, széppé tenni a karácsonyt, amennyire csak lehet. Nekik most ez az otthonuk. De talán ha innen elmennek, a saját csa­ládjukba is elvisznek valamit abból, amit itt kaptak, útrava- lóul. A Napraforgó otthonban olyan állami gondozott lányok találnak menedéket, akik vál­lalták, hogy világra hozzák és felnevelik gyermeküket. Andi és Rózsa még szinte maguk is gyerekek.^ Nevetős, szeleburdi csitrik. És mégis felnőttek. Anyák. Míg a hasonló korúak- nak legfeljebb hajasbaba van a karácsonyfa alatt, ők már élő babával babáznak. Hogy mi a legfontosabb a karácsonyban, szinte egyszerre felelik: a sze­retet. Amiből eddig nagyon Ők hárman, karácsonyra már négyen lesznek fotó: török kevés jutott nekik. Ez a kará­csony számukra különleges, megismételhetetlen, csoda. Nem gondolnak arra, ami volt, és a jövő sem létezik. Nem terveznek. Örülnek a váratla­nul jött ajándéknak: annak, hogy van, most már biztosan van, aki őket szereti... Jakab Edit A remény 1376 km-re van A kétéves Cserhalmi Zsanett és fivére, Krisztián FOTÓ;.TÖRÖK ANETT Zsanett a sötét konyhában, hokedlin áll­dogál. Magabiztosan, diadalmasan. Ke­zében filter, azzal bíbelődik. — Teát főz megint — nyugtázza édesanyja —, majd a törékeny testű, apró kislányt magához ölelve véget vet a sokadik aznapi főzőcskézésnek. Cserhalmi Zsanett két éves múlt de­cember másodikén. És ha nem is tökéle­tesen, de lát, köszönhetően a szerencsé­nek, és az orvostudománynak. A kapos­vári kislány retinoblastomával született, daganat volt mindkét szemén, a látóide­gen. A jobb szemét nem, de a látását si­került megmenteni Essenben, a szem- ideghártya kontakt irradiációs besugár­zásával. A Csalogány utca 92.-től a klinika 1376 kilométerre esik. — Talán már csukott szemmel is oda­találnék — mosolyog Cserhalmi János, Zsanett édesapja, aki egy szeptemberi éjszaka ötödször vezette le az utat. Leg­közelebb január 29-én kelnek útra, s az­tán várhatóan félévente kell csak utaz­niuk vizsgálatra, protéziscserére. A legutóbbi altatásos kontrollvizsgá- lat megállapította, nem fejlődött ki újabb daganat, mert, sajnos, erre a gyermek hatéves koráig 50 százalékos az esély. Az ép szem ideghártyáján az első keze­lés óta ott van az elhalt szövet, ami za­varja a kicsi látását. De a gyógyulás re­ménye még így is nagyobb, mint tavaly ilyenkor. A szemklinika besugárzási osztályának főorvosa legutóbb örömtől könnyes szemmel mondta el a család­nak, hogy korábban maga sem hitt volna ilyen mértékű javulásban. Úgy tartották, Zsanett kontúrokat, foltokat fog csak észlelni, s látása legfeljebb 30-40 száza­lékos lehet. Most már remény van akár a 70 százalékos látásra is. — Nem szeretnénk áltatni magunkat, de úgy tűnik, hogy Zsani többet és job­ban lát, mint remélni mertük — mondja az édesapa. — Hogy aztán igazából mi­lyen a látási képessége, azt majd akkor tudjuk meg, ha beszélni tud, s el tudja mondani. Mindenesetre a kisasszony bárhol, még a lépcsőn is egyedül, gond nélkül elközlekedik. — És változatlanul virgonc, jó kedé­lyű... — teszem hozzá, látva Zsanett és fivére, Krisztián önfeledt játékát. — így igaz. És nagyon ügyesen, hősi­esen állja a vizsgálatokat, már az alta­tásból sem ébred olyan nyűgösen, mint rég. Zsanett ma már olyan nagylány, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár csak egy kísérőt ad mellé (vonat, 2. osz­tállyal számolva), ha kontrollra utazik. A térítés így épphogy elég a benzinre, az alkalmankénti 3-4 napos koszt, kvártély már zsebre megy. A tolmácsolásban a Máltai Szeretetszolgálat németországi munkatársai segítenek. Az alapítvány, amely tavaly egy országot, segítőkész embereket, cégeket mozgatott meg, ez év végével megszűnik. Marad a OEP, amely az utazást, és a drága protéziscse­réket fizeti. Minden más költséget Cser­halmi Jánosnak kell előteremteni, aki — bár a sok utazás miatt kevés időt tölthet családjával — üzletkötőként megtalálta számítását az Agroszív Kft-nél. Ma másodszor van a szeretetnek ün­nepe Zsanett életében, akit koránál fogva igazából még nem foglalkoztat a téma, játszik tovább bátyjával. Azért halkan elmondom, beszéltem a Jézuská­val, s ő elmondta: Zsani jó kislány volt, és kap egy szép babakocsit. Kisjézus megígérte azt is, hogy ők, odafönn, szo­rítanak a kicsinek, és megtesznek min­den tőlük telhető csodát. A többi az orvostudományon, és talán a szereteten múlik. Balassa Tamás ÜNNEPI SZOKÁSOK Franciaországban „Petit Papa Noel” december 24- éről 25-ére virradóra keresi fel a családokat, hogy aján­dékot osszon a gyerekek­nek. Szenteste a franciák nem családi, hanem baráti körben vacsoráznak, még­hozzá vendéglőben. Az Egyesült Államokban huszonötödikén szabad csak kibontani az ajándékokat. Ekkor nem hiányozhat az ünnepi asztalról a pulyka. Svédországban már de­cember 13-ától, Szent Luca napjától kezdve folyik az ünneplés. Éjjel „Glögg”-öt vagy „Julbier”-t, tipikus északi karácsonyi puncsot isznak. A svédek tipikus karácsonyi egytálétele a „Jansson megkísérlése”, amely szardíniával és hagymával lerakott, tej­színnel leöntött krumplit takar. Kedves szokás a Té­lapó számára készülő, az ajtó elé kitett cukros-fahé­jas tejberizs. Dániában karácsonykor büféasztalt nyitnak, ame­lyen a tenger szinte minden kincse szerepel, de beefste- aket, apró húsgombóckákat, májpástétomot is fogyaszta­nak. Spanyolországban a leg­hosszabb az ünnepi dínom- dánom. A karácsony az év legfontosabb ünnepe és ha­gyományosan tizenkét na­pig tart. Mór tradíciókat elevenít fel a mandula- vagy dióleves, az édes töltött tész­tatáska, vagy a mandulanu­gát. Németországban átalaku­lóban vannak a szokások: a meghitt, bensőséges családi ünneplést több helyütt fel­váltotta a vidám szórakozás barátokkal, ismerősökkel. A német háziasszony a zsí­ros tésztájú, nehéz bejgli helyett kelt tésztából süt mákkal, mandulával, ma­zsolával töltött Christstol- lent. Oroszországban csak ja­nuár 7-én érkezik el a pra­voszláv karácsony. Az ün­nep két fő figurája Fagy Apó és Hóhercegnő. Tipi­kus orosz karácsonyi étel a vargánya-leves, a kaviár, a makrélahússal töltött tojás és a mazsolás túrótortácska. Közép-Európában - így nálunk is - a libának jutott az a szerep, mint Ameriká­ban a pulykának, szenteste pedig sok helyütt pontyot esznek. Hiába keresik Ünnepekkor nem illik a gondok­ról beszélni. Ám egyre többen tesznek az illendőségre, miként az a három családanya, akik ad­vent idején hívtak meg. A negyven négyzetméteres albérletet átjárja a várakozás örömének hiánya. A házigazda Edit ölében a két és fél éves kis­fia: Gáborka ránézésre erős, bá­jos arcú. Nem mondanám meg róla, hogy asztmás. Két testvére is az, tudom meg a kezdődő be­szélgetés során. Editék elváltak, de kényszerűségből együtt lak­nak, a férje alkalmi feketemun­kákból egészíti ki a gyesből és a családi pótlékból álló, havi 27 ezer forintos családi jövedelmet. Ebből 16 ezer az albérlet, amit az utolsó napon találtak, mert az előző lakás tulajdonosa közölte velük: két hetet ad a költözésre, kiadja a lakást az amerikaiaknak. Edit hiába futott hivatalba, csa­ládsegítőbe, mindenhová, végül ismerőseitől kuncsorogta össze a hiányzó 5 ezer forintot a jelen­legi albérletre. — Havi négyezer forintba ke­rülnek a gyerekek gyógyszerei, pedig kettőnek közgyógyellátási igazolványa is van — mondja az ölében lassan elalvó kisfiú haját simogatva. — Most 1200 forin­tom van. Ha januárban megka­pom a gyest, veszünk valami ajándékot. A gyerekek itt-ott a városban kaptak néhány szem szaloncukrot a Mikulástól, azt el­tettük, ha lesz valahonnan egy fa, rátesszük. Régebben már az ün­nep előtti hetekben leküldték a boltba, hogy majd ők vigyáznak a kicsire, aztán felforgatták az egész lakást, keresték az ajándé­kokat. Most mondtam nekik, hi­ába keresitek. Elcsukló hangú barátnője he­lyett a gyesen lévő Margit foly­tatja. Szintén három gyerek, ha lehet, még rosszabb anyagi kö­rülmények. Öngúnnyal mondja: szerencse, hogy megegyezik a fejméretem a sógornőmével, a lábméretem pedig a barátnőmé­vel. — Mi lesz a fa alatt? — Fa se lesz. Egy illatos gyer­tyát vettem 160 forintért, azt fog­juk szagolgatni. A kicsit elvittem az óvodába, bár beteg, de leg­alább ott láthatott karácsonyi ün­nepélyt. Mikulás még jött: a vál­lalatomtól kaptam egy csomagot, az volt az ablakban. De most itt a karácsony. A nagyobbak már nem várják az ajándékot, de mit mondok a kicsinek? Éva jobb helyzetben van, a férje dolgozik, a nagyszülők ru­hát vesznek a gyerekeknek. Ám a hatéves kislánya gyakran jön haza sírva az óvodából: nem ját­szanak vele a többiek, mert nin­csenek szép ruhái. A nagyobbik lány jó tanuló, a Táncsicsba sze­retne menni mindenáron, de az előkészítő tanfolyamot nem tud­ják fizetni. — Az volt a legszebb kará­csonyunk, amikor a kicsi meg­gyógyult és hazajött a kórházból, a testvérei nagyon örültek neki. Mézeskalácsot sütöttünk... Lezáratlan mondatok mögött sejlenek a múlt ünnepei. Éjsza­kákon át forgolódó kérdések. Vajon hány anya kényszerül mondani 1996 karácsonyán, hogy hiába keresitek? Katona József Kedves somogyi barátok és ismerősök! Távozásomat Magyarországról két nappal előbbre tették és nem volt alkalmam sok embertől elbúcsúzni. Sok kedves emlékkel tértem vissza Amerikába. Teljes szívből köszönöm a sok kedvességet, barátságot és szeretetet, amit irántam ta­núsítottak a somogyiak. Lelkem tele van hálával. Egyetlen egy rosszindulatú emberrel nem találkoztam. Önök meg­könnyítették munkámat és a családomtól való távollétet. Még három hónap távlatából is sokszor visszaidézem a ked­ves emlékeket és arcokat, s hálát adok az Istennek, hogy ott lehettem. Szent karácsony alkalmából kérem a kisded Jézust, hogy áldja meg önöket minden jóval és, hogy hozzon „minden sebre orvosságot”. Kérem a jó Istent, hogy gyarapítsa szeretetüket és ily sze­retettel éljenek egymás fele, mint amilyenben engem részesí­tettek! A kicsi magyar nép csak így fog erős lenni! Áldott szent karácsonyt és boldog Új Évet kívánok So­mogy népének, minden magyar testvérnek és szülőföldem­nek. A családom szeretetét is tolmácsolom. „ . Szeretettel: (x) Luka Iván Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom