Somogyi Hírlap, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-27 / 23. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. január 27., szombat Eperjes Károly színész fotó: török anett Eperjes a jégen Eperjes Károly a budapesti Thália Színház színésze a kaposfüredi galériában elárulta: — Egy soproni tanár- ismerősöm sohasem tudta kiejteni azt, hogy Eperjes, pedig már édesapámat is ismerte. Ebből lett az őrült Szamóca, majd abból a Szamóca; a Szarni és a Szamó. Az Eper és a Szamóca egyébként rokon növények. A név után a pályáról. — Nem igen tanultam, inkább fociztam a Videotonban. Mert ráértem, hát beiratkoztam egy amatőr színjátszó tanfolyamra. Ott találkoztam Mon- tágh Imrével — ő logopédus volt —, és azt javasolta: jelentkezzem a főiskolára. Beadtam a jelentkezési lapomat a Gyógypedagógiai Főiskolára. A futballista agyamból ennyire futotta csak. A második vizsgára mentem már, amikor Montágh megállított: „Na, mi van, nem jöttél, pedig vártalak”. Mondtam, én ott voltam, csak a tanár úr nem. írásbeliztem és szóbeliztem. „Miért, hova mentél?” Hát a gyógypedagógiai főiskolára — feleltem. Felkiáltott: Nem oda küldte- lek! Jelentkeztem aztán a színművészetire is: felvettek. 1980-ban végeztem. Fantasztikus osztályunk volt. Beze- rédi Zoli, Máté Gabi, Básti Juli is oda járt. Mi négyen, a diploma után Kaposvárra szerződtünk. Babarczy László akkor tanársegéd volt a főiskolán. Két évet töltöttem a kaposvári társulatban, ahol a fegyelmezett, komoly munkát tanultam meg. Jó emlékeket őrzök. A rendszertelen furcsa, langyos keresztény lényemnek jót tett az összefogott, koncentrált munka. Akkor a kaposvári volt a legjobb színház Magyarországon. Most is gyakran gondolok egykori kaposvári csibész barátaimra, akikkel ráhajtottunk a Balaton jegére. Csoda, hogy nem szakadt be alattunk. Akkor is megkerestem Latinovits sírját, mint ahogy azóta is mindig megállók előtte, ha arra járok. Elkezdtem imádkozni. Ilyenkor felszabadul belőlem valami. Akkor is kilazultam. Latinovits megszabadított a görcsöktől. A kaposvári indulást nagyon fontosnak tartja. Azt is, hogy tagja volt a Katonának, a Művész Színháznak, s azt is, hogy egy ideig szabadúszóként dolgozott. — Nem érzem elhibázott- nak a lépéseimet. Most a Thá- liában játszom: a Tartuffe-t, ezt az álszent, hazug embert. Lőrincz Sándor 200 éves könyritkaság Krónika a koronáról Igazi könyritkasággal gyarapodott a megyei levéltár. A novemberben Ausztráliában elhunyt saárdi Somssich György végrendeltében So- mogyra hagyta azt az 1792-ben kiadott magyar nyelvű krónikát, amely eredetileg a család birtokában volt, majd 200 évig a Jeszenszky család őrizte, végül Somssich György könyvtárát gyarapította. Az 1792-ben kiadott magyar nyelvű krónika azért is ritkaságnak számít, mert abban az időben elsősorban latinul írták a könyveket. A „Magyar Szent Koronának és az Ahoz tartozó tárgyaknak Históriája Mellyet sok régi és újjább Írásokból ki jegyzett, rendbe szedett, meg világosított, s kedves Hazafiainak hasznokra közönségessé tett Decsy Sámuel a józan és orvosi tudományok doktora, és az óderai Francfurtumi Királyi Tudós Társaságnak tagja ” című munkát Bécsben nyomtatták ki. A korona és a királyi jelképek története mellett felsorolja azokat a megyei bandériumokat is, amelyeket a korona őrzésére állítottak ki a vármegyék 1792-ben. Ezért a nemesi családoknak egyfajta emlékkönyvet is jelentett. Hogy a saárdi Somssichok miért őrizték meg, arra magyarázatot ad, hogy egyik ősük, Somssich József főhadnagyi rangban maga is koronaőr volt. Decsy Sámuel szerint a leg- elegánsabbak a somogyi bandérium tagjai voltak, akik magukkal vitték zászlójukat is, melynek egyik oldalát a Boldogságos Szűz képe, a másikat pedig a megyecímer ékesítette. Más somogyi vonatkozást is találni. Mégpedig a hatalom jelképéről, Szent István kardjáról, melyet „Thuroczi és Bonfinius szerint” a király a „somogyi hertzeg, Kúpa” ellen kötött fel. A kereszténység ellen lázadó pogány vezér felett győzelmet arató német kard a későbbiekben az erő szimbóluma lett. A megye életében meghatározó Somssich család a második világháború után szétszóródott a nagyvilágban. Két éve a Kaposvári Tavaszi Fesztivál idején tért haza először az Ausztráliában élő saárdi Somssich György. Akkor mesélt a könyvritkaságáról, s ígéretet tett dr. Szili Ferencnek, hogy halála után az intézményre hagyja. November 7-én elhunyt. Végakaratának megfelelően felesége a könyvet eljuttatta Somogyba. Nagy Jenő Fiatal írók, költők estje a Megyei és Városi Könyvtárban Fórum ötnegyedre Az egyhetessé szélesedett kaposvári városünnepen tagadhatatlanul a kultúra a főszereplő. Nem mint az események fényét emelő „reprezentáció”, avagy kísérő kelléke valamifajta rongyrázós önmutogatásnak, közszereplési mániának, hanem egyszerűen: a főszereplő'. így volt ez már hétfőn, a ritkán látott tömeget vonzó képtá- ravatón is, és hiába a már farsangoló kedvet szegő zord idő, a makacs tél, a szerzők félkaréjával szemben ülő publikum bizonyította a Megyei és Városi Könyvtárban szerda este: van igény az irodalom iránt is. Még akkor is, ha Tüskés Tibornak a Somogy főszerkesztőjének ösztönző, bátorító, időnként meg redaktorosan dohogó házigazdasága fiatal szerzőket ajánlott figyelemre. Három költőt: Gáspár Boldizsárt, Hodics Attilát, Nyári Lászlót és két írót: Rótt Józsefet és Somogyi Gyulát, no meg „segítőtársukat” Simon Ferenc versmondót. A húszhoz-har- minchoz közeli fiatalokban valóban csak a koruk közös, meg az , hogy kötődnek a Somogy folyóirathoz, a Berzsenyi Társasághoz. És Kaposvárhoz is,— bár van köztük jutái, so- mogyszili és kaposmérői illetőségű is. Van — igaz csak egy — akinek kenyérkereső foglalkozása az irodalom, s van aki vállalkozó, van aki műszaki területen dolgozik vagy az apjától örökölt órásmesterség művelője. Nincs ebben semmi különös, a házigazda okosan mutatott rá: ez így van most rendjén. Természetesen a vállalkozókra nem jellemző, hogy poéta lakozna bennük, ám azon nem kell különösen meglepődni, ha egy poéta vállalkozó is. Hogy mi lesz később, az más kérdés. Az est is bizonyította, a szigorúan öt negyedórára „koreogra- fált” fórumon, hogy tehetségükhöz aligha fér kétség, írá- suk-egyéniségük hangulatot teremtett, karaktert mutatott és a továbbiakra nézve várakozást, érdeklődést keltett a közönségben. Többet aligha lehet várni egy esttől, vállonveregető dé- delgetést a legkevésbé. Mint kiderült: nem valamiféle felfedező-tehetségkutató akció kedvezményezettjei, hanem különböző indíttatásban, más-más módon jutottak el az első publikációkhoz. Nyári Lászlónak már kötete is van, s készül az újabb, Rótt József pedig, akit szívesen közölt a Hitel, szívesen közöl a Kortárs, nem talpal az első kötetért. Gondolja az ember: nem az egy úton járás az egyedüli távlat, csak a különböző utak legyenek járhatóak. Az azért feltétlenül elismerésre méltó, mint erre Tüskés Tibor emlékeztetett, hogy a Vaspróba antológiák hagyományainak van folytatása Somogybán, s ha a vízen járást nem is, az úton járást jelzi, elősegíti, ösztönzi műhelyként egy kulturális folyóirat, egy irodalmi-művészeti társaság. Tegyük hozzá: a maga módján egy város is, amelynek úgy tervezték-szervezték mostani ünnepét, hogy velük és általuk legyen igazibb, tartalmasabb. Valóban nem mindegy ez a továbbiakra nézve, sem nekik, sem a városnak. (Tröszt) Lenin-relikviákat gyűjt a marcali művész tanár Variációk kapcsolatokra Orosz Lajos marcali művész tanár három év óta készíti, alakítgatja azt a kiállítási anyagot, amely Nagykanizsa után nemrég Kaposvárra, majd Barcsra került, de állítja, ez még mindig nem a végeredmény. A képek — ez első pillantásra látszik — közeli rokonai egymásnak. Variációk egy témára. Ez még akkor is nyilvánvaló, ha a marcali művész tanár elfelejtette címekkel útba igazítani képei nézőit. A feledékenység persze szándékos. — Azért nem adok címet a képeimnek, hogy ne szabjon gátat a fantáziának — állítja. — Egy kép több jelentést is hordozhat, és a befogadón múlik, hogy melyik szintig jut el. Nem győzöm eléggé utálni azokat a könyveket, amelyek tele vannak illusztrációval. Le van bennük rajzolva mindaz, amit egyébként el kellene képzelni. Én azt gondolom, hogy Micimackót a képzeletünk hozza létre, ne az illusztrátor. Cím nélkül a képeim szinte minden nézőnek mást jelenthetnek. És ez így jó. — A festő számára miről szólnak a képei? — Az emberi kapcsolatokról. A szülő-gyermek viszonyról, a férfi-nő kapcsolatról. És valahol — mindezeken belül és körül — Isten jelenlétéről. — Ugyanarról fest, mint amiről nemrégiben még novellákat, drámát írt. — Nem olyan nagy a különbség a festés és az írás között. Hiszen valahol a képi megfogalmazás is metafora. És főleg a festés is, az írás is egyaránt kihívás. Azokat pedig szeretem. Kihívás volt az is, amikor ismeretlenül megpályázta a marcali speciális iskola igazgatói tisztét. Nem kis merészség kellett hozzá, hogy fiatalon — alig harminc évesen — belevágjon. De igen meggyőző lehetett, mert most ő a Hétszínvirág általános iskola igazgatója. — Itt a megszokottól eltérő fejlődésű gyerekekkel foglalkozunk — mondja. — Erősen művészeti irányultságú az iskolánk. A gyerekek rajzolnak, festenek, tűzzománcoznak. Falfestéssel is próbálkozunk, van táncoktatás... A gyerekek rendkívül fogékonyak minderre, amióta ezzel foglalkozhatnak, szeretnek idejárni. Azt már nem teszi hozzá, pedig igaz, hogy nemzetközi rangú és alighanem egyedülálló az országban, az a munka, amit ebben az iskolában végeznek. Hobbiból Lenin-képeket, Lenin-relikviákat gyűjt. Megőrzi Orosz Lajos művész tanár azokat a tárgyakat, amelyek egyébként eltűnnének a süllyesztőben! Mintegy tisztelgésül az előtt a kor előtt, amelyben megtanulta, hogyan ne éljen a hatalommal iskolaigazgatóként. — Csakis abban az értelemben szabad élni a hatalommal, hogy előnyt kovácsoljak belőle a diákjaim számára. Ha pedig az ember valami olyasmit akar csinálni, ami valóban jó a közösségnek, akkor ennek érdekében igenis használni kell a hatalmat, ha már megadatott. Nagy László Szirmay Endre 1996. január 1.- este nyolc órakor Pillog az anyanyelv a gyertyalángon korma átkígyózik hét határon zenéje lükteti a megcsúfolt jogot éltet, biztat koldus, boldogot mert a tiszta szó mértéke az ember ocsmány bűnökkel, lázas szerelemmel hinni, megnevezni a jót, az igazat csak anyanyelveden érvényes a szavad. 1996. január Ujkéry Csaba új kötete Tárcanovellák Ezsiásról „Ezek nem vidám történetek, inkább vágyakozások a szerelem, a megértés, az emberség után, miknek híján szenved századunk”— írja ajánlásképpen Ujkéry Csaba kis kötetében, amely az Örökség sorozatban a Kaposi Kiskönyvtár legújabb kiadványa. A címe: Ézsiás, feltehetően lapunk olvasói körében is ismerősen hangzik, hiszen a róla szóló, vagy inkább őt megidéző tárcanovellákkal e hasábokon is találkozhattak. Megismerhették annyira, már amennyire feltárta a különös, mai fogantatású „széphistóriákban” a titkait, hogy elmúlt időkre, a ködbevesző és a ködből kilépő eseményekre, hangulatokra, kihűltnek tetsző, de mégis felparázsló érzésekre emlékeztessen. Ujkéry Csaba már jóideje nem csupán hivatali tiszte, a megyei bíróság elnökeként ismert, hanem szépíróként is, aki másfél évtizede publikálja műveit, igen emlékezetesen a szigetvári, somogy- vári históriát megidéző regényeket. ( Szigeth pajzsai, Handzsár a tükörben, Harangszó a vizek felett). Ezek arról tanúskodnak, hogy a históriát faggató, oknyomozó szándék és az eleven élettel feltöltő írói fantázia emlékezetes regényekké kerekedik. Ám a tárcanovella, a mostani, idővel s egymással párbajozó iramú sajtóvilágban még mindig polgárjogát bizonyító műfaj, lehetőséget adott a szerzőnek másra is: személyesebb, bensőségesebb, igen lírai tónusban megszólaló vallomástételekre is. Arra, hogy a mai eseményvillanásokból, élethelyzetekből elénk lépjen Ézsiás. Meghökkentően, tit- kozatosan és melankóliával, kitöltve - rendszerint szomorú - szerelemmel, hangulattal, rezignált emlékezettel a ma szikár kontúrjait. Elharapott párbeszédekkel, monológfoszlányokkal is karaktert teremtve. Igen, ez egyfajta „magánmitológia” közszemlére téve, mégis tapintatos írói szeméremmel, amelyben nem az az izgalmas igazából, hogy Ézsiás maszkját belülről miként viseli a szerző, hanem amire rátekint. Arra például, hogy volt egyszer egy Grisel is. Nem alkalmi példaként, hanem talán megbocsátható kiválasztással utalnék a huszonöt tárcanovella közül egyre csupán, amely Az Öreg címet viseli. Viselhetné akár a laposabb hangzású erdei jelenet címet is, mert különös életkép ez egy eltévedt kisfiúról, akit megtalál Ézsiás. Vagy az a kisfiú leli meg Ézsiást? Az Öreg hazavezérlő szomorkás jósága előtt azonban lepereg egy másik hajdanvolt história is, amikor a fiáért aggódó anya Grisel, még ifjú asszony volt, és amikor: „ Álltak kéz a kézben. A magasban kiterjesztett szárnnyal egy nagy madár keringett. Fejük fölé írta a glóriát...” Valahogy így pereg igazából Ujkéry Csaba tollán a mai fogantatású széphistória, hogy rövidségében is örömöt hozzon írójának-ol- vasójának azzal, amit - ismét őt idézve - a görcseinktől szabaduló mély sóhajtás megtehet. (Tröszt)
