Somogyi Hírlap, 1995. augusztus (6. évfolyam, 178-205. szám)
1995-08-05 / 182. szám
SOMOGYI HÍRLAP 1995. aug. 5., szombat Új könyvek KISS BENEDEK Szűkülő szemmel A kötet versei - kétkedő hangulatiságukkal, nyugtalanságukkal - a modem ember létérzéseit is sűrítik magukba, a legutóbbi két évtized alkotásaiból válogatva. (F.Magyaro., 190 Ft) ROSAMUNDE PILCHER Tengerparti románc Prue Shackleton élete gyökeresen megváltozik, amikor elfogadja Comwallban élő nagynénj ének meghívását. (Könyvklub - 420 Ft) JAMES JONES A veszély íze A Most és mindörökké című könyv szerzője ezúttal a krimiírásban jeleskedik. Hőse, a híres magándetektív nyaralni megy egy kis görög szigetre; pihenéséből nem lesz semmi. Vad kalandok közepette nyomozni kezd, s színre lép a kábítószer-maffia. (Könyvklub, 620 Ft) KARDOS NAGY IBOLYA A vágymadár A Lőrinciben lakó Kardos Nagy Ibolya tanárnő legszebb 62 versét, balladáját tartalmazza ez a könyv. Ismert témák mai szereplői vallanak szerelemről, önzésről, kegyetlen gyilkosságról s a boldogság pillanatairól. A könyvet Csohány Kálmán legszebb rajzai díszítik. (Művészetbarátok - 380 Ft) Eötvös Gábor nincs másik Hangszer „van másik”, Eötvös Gábor csak egy van. Az Eötvös cirkusz Csurgón most kezdi somogyi turnéját fotó: kun g. tibor Nincs már se harsány smink, se krumpliorr, se felállós paróka; a műfaj klasszikus kellékei elhalványodtak a manézs szikrázó csillogásában. Evek jöttek és mentek, rejtélyekre éhes, nevetésre szomjazó generációk váltották egymást a nézőtéren, de a trombita hangja változatlan melegséggel varázsolta el a szíveket. A japán császári családét, a háremével fölvonuló szaúdi királyt, az inkognitóban járó angol heregnőt, az detroiti pénzmágnást, vagy Lisszabon tombolva ünneplő publikumát. A „van másik” elnyújtott szlogenje bejárta a világot Ausztráliától Monte Carlóig, a siker szárnyain söpört végig Európán és fél Amerikán, hogy a svájci Lousanne-ban a nevet- tetés nagymesterét, Charlie Chaplint is elsimerő kézfogásra késztesse. Eötvös Gábor, érdemes művész, a Magyar Köztársaság Csillagrend kitüntettje itt is, ott is, most is, köszöni szépen — megemeli a kalapját, s a porondra szegeződő szempárok kereszttüzében, aranysúj- tásos kabátja számtalan zsebének egyikéből elénk varázsolja a csodát. A kétszázéves cirkuszi dinasztia nagy öregje — bár életét híres társulatok, idegromboló premierek és pazar fogadások között ingázva töltötte — hetvennégy éves korára sem feledte: a szeretet kortalan kincs, amiből sohasem elég. A zenbohóc kékre festett szemei elől — hiába bújik a sátor puha mélyére — nem marad rejtve egyetlen, az önfeledt boldogság ritka perceire vágyó néző sem. Legyen az klarinét, szaxofon, szájharmonika vagy hegedű, a játék öröme az, ami végigfut a húrokon, megrészegíti a billentyűket, belevág a dob kellős közepébe, s kacagva száguld körbe a porondon. — Hu-hu! - integet cinkosan, s ne telik bele két perc, versengve visong vissza a sebtiben meghódított gyerekhad: — hu- hu... és cakk- cakk... Az Eötvös cirkusz három nemzdekéket fölvonultató műsorával harmadik éve járja a magyar vidéket. A zalai születésű nagyapa kívánsága ez. Bár az élvonalbeli produkciókkal turnézó társulat válogathatna a külföldi meghívások közül a nagyapa tántoríthatatlan. Az a kívánsága, hogy ismerje meg őt és tehetséggel megáldott családját élő egyenesben az az ország, amelynek oly sokat köszönhet. így aztán a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalattól nyugdíjba vonult Eötvös-há- zaspár az igényesség, a fegyelem, a szigorú erkölcsi normák és a közönség iránti mindenkori tisztelet jegyében segíti az igazgató-fiú, Tibor munkáját. A csak nevében könnyű műfaj szekerét nem könnyű áttolni a magyar mindennpok valóságán, ám a férjével egyidős Mária néni, a nagynevű Piacard artista család leszármazottja, a szívósabb fajtából való. — Az én férjemet soha nem érdekelte más, csak az előadás. Hogy ott minden rendben menjen. A bevétel, a gázsi, a gazdasági ügyek-bajok nem értek fel hozzá. A mai napig nem tudja, mennyi a fizetése, s még a családi káeftébe sem lépett be. Apropó, pénz. Angliában a BBC fellépésre hívta a Gábort — 2850 fontért, alkalmankét. Ebből már egy jobb családi házat is vehettünk volna, ha nem csak 6 font ötvenes napidíjat kaptunk — volna. A többi a magyar államkasszát gyarapította — akkoriban még így finanszírozták a kultúrát... Szóval, jön vissza a tévéfelvételről az én párom, s a hatfontos fizetéséből ötöt az elképedt sofőr markába nyom... — Vissza is hőköltem kicsit, mert azt hittem, kevesli — nevet a sokat emlegette eseten a férj, Eötvös Gábor. — Volt néhány ilyen, utólag már komikus sztori, ami most humor, de akkor véresen komolyra ment. Nincs nagy nyelvérzékem, így japánul egyszerűen nem ment a fejemebe az, hogy köszönöm szépen. A többi összekötő-szöveget még úgy, ahogy megtanultam, de azt, hogy „dóm ali- gátó”, egyszerűen képtelen voltam megjegyezni. Az egész társulat ott szorongott a függöny mögött, nekem a tenyerem izzadt, a szám kiszáradt: jaj, csak eszembe jusson! Ráadásul óriási felhajtás volt:, vagy hatezren ültek a nézőtéren Tokió szívében, szünet előtti zárószám volt az enyém. Azt mondja a feleségem: gondolj valami hasonló szóra, például az aligátorra, akkor biztos nem felejted el! Jön a poén, emelem a kalapom, s harsogom a mikrofonba teli szájjal: „Domm krokodil!...” Udvarias nép a japán: megtapsoltak, tisztességgel... Akkor is azt gondoltam, amit most: nekem érdemes volt élnem. Csíky K. Erika Felvételi fiaskó és a világvége „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem...” A középiskolai és egyetemi felvételik után tizenévesek ezreinek kell szembenézniük a szomorú ténnyel, hogy az utóbbi táborba tartoznak. A 14-18 éveseknek egyaránt komoly tehertétel megemészteni, feldolgozni az első nagyobb próbán elszenvedett kudarcot, s ilyenkor pótolhatatlan a szülői segítség. A „lelki gyorssegély” legcélravezetőbb módja a józanság: a szemrehányás, büntetés vagy sopánkodás ugyanis csak elmélyíti a „bukott ember” lehangoltságát vagy pánikhangulatát. Minden vigasztalásnál többet ér, ha a szülő viselkedése tükrözi: nincs itt a világvége, a fiaskó nem jelent helyrehozhatatlan hibát. Legszerencsésebb, ha a szülő józan, praktikus gondolkodással a „hogyan tovább” kérdésére irányítja csemetéje figyelmét. Mind az általános, mind a középiskolát végzettek számára fontos tudnivaló, hogy az érettségi csak az általános műveltségről ad bizonyítványt, amelyet ma már szinte lehetetlen készpénzre váltani. Csak annak a 14 évesnek érdemes tehát a — még oly jónevű — gimnáziumhoz ragaszkodnia, akinek képessége, szorgalma szinte biztos sikert ígér a majdani egyetemi, főiskolai felvételin. Az érettségizetteknek is számot kell vetniük azzal a ténnyel, hogy frissen szerzett végzettségük nem az út vége, hanem csupán kezdete. Mindkét korosztály számára az a legtanácsosabb, ha mihamarabb számba veszi, hogy milyen továbbtanulási lehetőségek állnak rendelkezésre a sikertelen felvételi vizsga után. Az általános iskolából kikerülő diákok tizenhat éves korukig tankötelesek, ezért számukra szinte kötelező a továbbtanulás, akkor is, ha a kiválasztott iskolatípusban visszautasították jelentkezésüket. Egy évre kompromisz- szumot kell tehát kötni, és beérni egy kevésbé tetsző megoldással. Ha tudjuk, hogy nem maradhatunk a felkínált lehetőségnél, akkor a következő évben, — a végzős nyolcadikosokkal egy- időben — 1996. február tóén kell beadni a volt általános iskolától igényelt jelentkezési lapot a kívánt középiskolába. Az érettségizettek számára ma már számtalan lehetőség kínálkozik a két-három éves szakmai képzésre. E lehetőségekről részben a területileg illetékes munkaügyi központok, részben a középiskolák tudnak felvilágosítást adni. Egyre szaporodnak az olyan vállalkozások is, amelyek tandíj ellenében képzik az érettségizetteket, ám mielőtt ezek mellett döntenénk, feltétlenül tájékozódjunk arról, hogy a tanfolyam, iskola, kurzus, milyen képesítést, minősítést nyújt a végzettek számára. A hangzatos reklámszlogenek ugyanis nemegyszer túlzott reményeket ébresztenek, míg a megszerzett ismeretek nem mindig kamatoztathatók a munkaerőpiacon. Pszichológusok és pedagógusok egybehangzó tanácsa, hogy a nyár mindig legyen a pihenésé, amelyet sem a sikertelen felvételi felett érzett „gyásszal”, sem a túl korán elkezdett felkészüléssel, tanulással nem érdemes elrontani. A józan, előrelátó tájékozódás azonban feltétlenül szükséges — a roppant fogékony, életerős tizenévesek számára ugyanis semmi sem kártékonyabb, mint a céltalanság, a feleslegesség érzése. Dr. Kercsmár Ilona Barátságok indulatok nélkül IDENTITÁS ÉS TÜRELEM „A múltból tanulni kell, de nem szabad örökké a múlton merengeni.” A jövőkutató tudós gondolatait a bala- tonfenyvesi történésztábort juttatta eszembe, ahol az előadások témáját a múlt adta, ám a beszélgetések iránya a jelen és a jövő volt. Varga Gyula a nagyenyedi Bethlen Kollégium történelem tanára 1992 óta vesz részt a dél-dunántúli történészek táborán, sőt annak ikertestvérét Erdélyben is megszervezte.-— Sok élményt, barátot kaptam itt, s úgy éreztem, adnom is kell valamit. Ezért a feleségem buzdítására otthon is meghirdettünk egy hasonló találkozót, már az elsőre 110-en jöttek el. Az évek során bejártuk a magyar kollégákkal Erdély egy részét, a Tordai hasadékot, Magyarigent, Gyulafehérvárt, Kolozsvárt, Gyergyószentmiklóst, s ehhez a Soros Alapítványtól és erdélyi szponzoroktól igyekeztünk pénzt szerezni. Számomra fontosak e találkozások, mert pótolni tudom, amit az egyetemen nem tanítottak meg. Az előadások után eldiskurálga- tunk, s adogatunk egymásnak az ismereteinkből a magyar kollégákkal. Hiszem, hogy mindannyian gazdagodunk. — Milyen eséllyel indulnak tanítványai a főiskolai, egyetemi felvételiken? — Eddig magyarul felvételizhettek, és sikeresen vették az akadályokat. Az 1989-es változások egyik jó hatása, hogy megindultak a vetélkedők az oktatásban, s mi igyekszünk mindegyiken részt venni. Tavaly például nálunk szintén megszervezték az Emese álma elnevezésű versenyt, melynek magyarországi döntőjére az én tanítványaim is eljutottak. — Milyen tankönyvekből tanulnak? — A román történelem könyveket fordítjuk le, az egyetemes történelmet ugyanis magyarul tanítjuk, míg a román nyelv története és a földrajz oktatása románul folyik. A változások után kicsit bővült a mozgásterünk: a gyerekek kérhetnek olyan tantárgyakat, mint például a kultúrtörténet, melyben lehetőség van a magyar történelem bővebb ismertetésére. A mi iskolánkban a gimnázium mellett óvónő- és tanítóképző is működik, mintegy 1200 diákunk van. A nagyenyedinél szebb tomakertet, iskolaudvart sehol nem talál. Remus Campeanu a kolozsvári Történeti Intézet magyar nyelvet is kiválóan beszélő akadémikusa. Gyerekkorában — mint meséli —, magyar játszótársai voltak, tőlük tanulta meg nyelvünket. Jó hasznát vette ennek történészként, mostani munkahelyét éppen a magyar dokumentumok avatott kutatójaként nyerte el. — Az erdélyi dokumentumok magyar, német vagy latin nyelvűek, ez utóbbi kettőt még könnyű megtanulni, de a magyar nagyon nehéz nyelv. Természetesen előnyben van, aki beszéli. Én gyakran kutatok Pesten, cikkeim, tanulmányaim is jelentek itt meg, Debrecenben pedig egy kurzust tartottam. A mostani tábort összekötöttem a baráti látogatással, az önök egykori nagy focistájának, Bozsiknak a fia hívott meg magukhoz családostul. — Elismert szakma hazájában a történészeké? — Sajnos a társadalmi elismertségünk gyenge. Egy történész kutató kevesebbet keres mint a tanító. Én a sepsiszentgyörgyi magyar magánegyetemen román középkori történelemből tartott órákkal egészítem ki a fizetést. Mostani utamat szerencsére támogatta a Soros Alapítvány, egyébként nagyon nehéz külföldre eljutni. — Ön magyar iskolában is tanít. Milyen a kapcsolat a mindennapi életben az erdélyi magyarok és románok között? — Az emberek között nincsenek viták, sok a vegyes család, a barát, én nem érzek gyűlölködést. Az indulatok nem a személyes kapcsolatokban gerjednek, inkább a politika szintjén. Kulcsár Mónika a Pozsonyi Magyar Tannyelvű Gimnázium magyar-történelem szakos tanára. Mióta elvégezte az egyetemet, rendszeresen részt vesz a nyári egyetemeken, továbbképzéseken. — Milyen a tankönyvek választéka Szlovákiában? — Még a régi korszak könyveit használjuk, melyben a 20. századi részt egy kicsit meghúzták. A felkészüléshez a magyarországi könyveket is fel kell használnunk segédanyagként. Nálünk csak most írták ki a pályázatot az újakra. — Hozzánk is eljutott a híre a szlovákiai magyar iskolákban tervezett változtatásoknak. Mi is ez valójában? — Sajnos nekünk sincsenek pontos információink, olyan elképzelésekről hallunk, hogy egyes tantárgyakat csak szlovákul és szlovák pedagógusok taníthatnak. Több kiváló szakembert leváltottak, a mi iskolánkban - talán mert az egyetlen magyar iskola vagyunk Pozsonyban — nem merültek fel ilyen gondok. — Mennyire tanulnak meg a magyar gyerekek szlovákul? — A felsőoktatásban probléma nélkül veszik az akadályokat, én az öt egyetemi évem alatt nem találkoztam olyannal, aki azért hagyta volna ott az egyetemet, mert nem volt ura a szlovák nyelvnek. Számomra természetes, hogy kétnyelvű közegben nőttünk fel, s a nyelvismeretre nem csak az érvényesülés miatt van szükség, hanem azért is, hogy megismerjük a kultúrát. Nem tudom, miért mondják, hogy mi, szlovákiai magyarok elutasítjuk a nemzet nyelvét, ahol élünk? A hétköznapi életben nincsenek nagy ellentétek, a nacionalista érzések csak akkor lobbannak fel, ha felpiszkálják őket. (Izményi)
