Somogyi Hírlap, 1995. augusztus (6. évfolyam, 178-205. szám)
1995-08-05 / 182. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. augusztus 5., szombat Kígyóbűvölők kobrákat tesznek közszemlére Bombay- ban, a hagyományos kígyófesztivál előestéjén. A rendőrség többet közülük letartóztatott, mert kígyókat befogni kereskedelmi céllal tilos Indiában fotó: feb-reuters A prédikáló bohóc néven ismert Roly Bains tiszteletes az istentisztelet részeként kötéltáncot is lejt a történelmi Sa- lisbury-i katedrálisban. Bains célja, hogy megmutassa: a vallásgyakorlás lehet szórakoztató is 1 fotó: feb-reuters Tengervízben érlelt bort kóstolgat Jean-Louis Saget francia bortermelő (balra) és egy másik búvár. Saget új módszere szerint a bor zamata különleges lesz, ha öt éven át a tengerbe süllyesztve a palackokat fotó: feb-reuters Mosolygó Buddha M egállt a szoba közepén és tanácstalanul körülnézett. Mellette ösz- szedobálva ruhái, használati tárgyai. Mit vigyen magával, ami nélkülözhetetlen, de nem emlékezteti majd arra, amit végre hátrahagy. A szekrény alól előhúzta bőröndjét, felpattintotta tetejét, és aztán mégiscsak válogatás nélkül szórta bele, ami kezeü- gyébe került. Nem mérlegelt, kell-e majd vagy felesleges, hisz úgyis szívében égett Grisel, onnan ki nem törölheti. — Uram Isten, hány éve már... — sóhajtotta, de aztán nem folytatta. A lassan sötétedő szobában opálosan derengett a tükör, s amint közelebb hajolt, látta, arca torz mosolyba törik. — Rég meg kellett volna tenned — suttogta magának, s ekkor megdörrent az ég. A nyári vihar úgy szakadt a világra, mint egy részeg átok. Sivított a szél, s behallatszott, hogy sírnak a fák, roppannak ágaik. Ézsiás az ablakhoz ment. Rátámaszkodott a párkányra és nézte a dühöngő időt. Miként tomboltak az elemek, úgy nyugodott meg. Megfordult. Pillantása a kisbútoron trónoló Buddhára esett. Az elcsattanó villámfényben, mint fényképész va- kujában, felfénylett az arc, a révült, mindent tudó mosoly Elviszi — határozta el. Itt hagy minden mást, képeket és szobrokat, köveket és sóhajokat, még a jókívánságokat is. Megragadta a szobrot és a bőrönd közepére fektette. Ingeivel betakarta, hogy bántó- dása ne essen. Aztán töltött magának még egy konyakot és poharát egy bontatlan pezsgőhöz koccintotta. — Isten veled, nem átkozlak és őt sem, kivel majd kedvenc italod iszod, lehet, hogy ebből az üvegből. Becsapta maga után az ajtót. Bezárt,a aztán tekintete a kulcsra esett. Felrémlett előtte egy másik. Alumínium színe volt és kissé görbe, a közös bejáratot nyitotta. Kapta, hogy mehessen, amikor lehet, s biztosan bejusson... Bizonyára a világ legszebb kulcsa volt, ez itt már semmire se jó. Fogta hát, és oly messzire hajította a szomszéd műveletlen telek dzsungelébe, hogy azt sosem találják meg. Az idő csendesedett, mint garabonciás foldozott kabátját, vonta maga után a szürke fellegeket. Közülük felderengtek a távoli fényüzenetek, az aprócska csillagok. Letörölte homlokát, a maradék eső permetét. Felemelte bőröndjét, és indult a parkon át arra, ahonnan az armatúrák fényei derengtek, s egy B-tenor szaxofon hangja sírta a készülő éjszakába a bánatot. Csepegtek a platánok levelei, s tenyérnyi hámló oldaluk helyenként megbámult, vedlették kéregruhájukat. Aztán ki tudja, mitől sugallva fordult a kavicsos úton, s a néptelen strandra ment. A pavilonok bezárva, és a gyep is üres miként a part, csak a szaladó hullámok loccsantak a betonon, néha kiöntve, mintha nyelvét öltené a Balaton. Zizegett és hajlott a nádas, mint fésületlen torzon- borz. S a szegletnél, hol a partvédelem kanyarodott az öreg fűz alatt, nem téblá- boltak gyerkőcök apró horgaikkal. Ézsiás megállt. Hátát a barázdált fűznek vetette, s a túlpartot nézte. Az aprócska gyémántokat, vöröses lámpásokat. De azt a verőfényes délutánt látta, a fényözönt, a másikat, amint lopva hozzáosont. A fény a hosszú combokon, s a pihék a fürdőruha szélén az ágyék hajlatában megcsillantak a napsugárban. Akkor megállt az idő. Csak a másik vont a fontos, az épp hogy érintés, a szemnek villanása... Ekkor egy alak állt meg előtte. Haja őszes, miként szakálla, keze könyékig zsebben, szája szegletében egy szivarka füstölgőn. — Tán elvesztett az úr valamit — mondta borízű hangján, és Ézsiás látta, hogy szemével hamiskásan csippentett. — Úgy van, ismeretlen, mit tagadjam. És az is lehet, hogy már régen, csak most vettem észre... A szakállas résztvevőn mosolygott, s intett, hogy menjenek. Ézsiás engedelmesen követte. Nem kérdezte, hová és minek. Az öreg verandának oszlopaira repkény futott, s felkúszott a csatorna alatt a tető peremére, s mint bozontos szemöldök keretezte. A bebólintó diófa lombja kesernyésen illatozott, és egy zöld megpattant burok látni engedte a barna héj csúcsosodó szegletét. — Én egy mániákus búcsúzkodó vagyok — mondta halkan Ézsiás. A szakállas az asztalra könyökölt, s a pecsétes, kockás terítő összegyűrődött, s megfeszült a demizson töredezett talpa alatt. Nézte poharában a pirosas bort, aztán meglö- työgtetve a másikra köszöntötte. — Szeretted? Láthatod, mivé tett... Ézsiás bólintott, de miközben poharát emelte, szemébe ötlött a lombok között a hold sarlója. Látni vélte, hogy lassan úszik elő a csónakos. Sajkája billegett a narancs és bíbor színeken. — Igaz, de lehet, hogy megérte — felelte. — Másként hogy juthattam volna fel az égbe... Úgy vagyok, mint az egyszeri remete, aki dugdozta kincsét a kóbor lovag elől, és az végül, mégiscsak meglelte, s elvette. De addig, barátom .... a remete ölelte... — Ugyan — legyintett a másik —, tele van a világ mind a hét szeglete remetékkel, kincsekkel és kóbor lovagokkal. S hovatovább nem tudni, kié melyik szerep. — Hányszor megkínzott, el se mondhatom — folytatta Ézsiás, mint aki nem hallotta a másik szavát. — Utoljára már csak akkor ölelt, ha előtte a lelkem összetörte. Aztán, mint megtért adakozó, ontotta rám bőkezűen az alamizsnát... E lhallgattak. A távolban egy éjjeli madár kiáltott, s az éjszaka bársonya óvón betakarta a két magányost. Csak az asztali talpas petróleum- lámpa rebbenő fénye vetített árnyképeket, a fehérfalú verandára, mint hajdani régi mozi, az ámyfigurákat. Ézsiás az emlékezetében kutatott, mikor élt meg hasonlót. S ekkor elébe tárult a tábor képe. A kiásott romok a lenyugvó napsugárban megszépültek. S odább a sátor, s köröttük csend mindent átható némasága. Miként örültek, végre távol a világtól. S mindez mivé vált. A mindég és ugyan ott taszító monotóniája megölte a magány és a csend varázsát. — Hanem, mondanék én neked valamit, barátom — kezdte a szakállas, látva, hogy a társa mind mélyebbre süllyed. — A bölcsek követ zsebében senki sem hordja. Honnan tudhattad, hogy egyszer az fordul ellenedre, amiért küszködtél, s megteremtetted. Ki a megmondhatója, mutass egyet, aki a földi nyavalyákon felülemelkedne... Ekkor Ézsiás a bőröndhöz lépett. Felkattintotta tetejét és beletúrt a ruhák közé. Érezte a szobor merev térdét. S mint varázsló a kalapból, felemelte a mosolygó Buddhát. A lámpa fénye, mint tétova pillangó szállta körbe. Odatette a szakadozott fonatú demizson mellé. S erre, mintha a csónakos terelte volna a kései fényeket, a felszakadozó felhőfoszlányok között, a hold ezüst sugára rátűzött egyenesen a Buddhára. Ki ült évszázadok óta ugyanazzal a mosollyal, nyugalommal, legyen az templom vagy kocsmaasztal, hisz nem a hely a fontos... — Igazad van — ismerte be a szakállas. — Igyunk hát arra, hogy gondjainkra írt magunk nem találunk, ha gyengék vagyunk: S ahogy kihörpintették poharaikat, csodálkozva látták, megmozdul a kerámia. Mintha láthatatlan kéz rázná meg az asztalt, billegni kezdett a szobor. Ézsiás már azt is látni vélte, hogy fülében az arany karika szórja szét a világra a sugarakat, s mellette elhalványul a hold. Lehunyta szemét és látta a februári téli tájat, mint gomolyog a pára a hegyek felett, és ők kapaszkodnak egyre feljebb, számtalan lépcsőfokon, a kis ház felé. Köröttük csend, ember sehol... — Te is láttad? — tért magához a másik kérdésére. S hogy kinyitotta a szemét, a Buddhának hűlt helye, csak a bejárat melletti nagy bukszus zizegett, mintha elment volna mellette valaki. — Bizonyára sokat ittunk — felelte. Aztán felállt. — Köszönöm a vendéglátást — s indult ő is amerre a bölcs távozhatott. A másik nem marasztalta. Ő úgy érezte, hogy lábnyomában jár, s nem kellett gondolnia merre, addig nem hallott belső hang vezérelte. Megtalálni a mosolygó Buddhát. Újra a platánok alatt járt, hallotta a szaxofon hangját, bár nem fogta fel a melódiát és nem érezte azt sem, hogy a levelekről az esőcseppek a nyakába folynak. Csak ment ösztönösen előre, s egyszerre csak azt vette észre, ott áll a bejáratnál, ahonnan elindult. Későre járt, de az ablakban fény élt... lehet, hogy várják. Megdörzsölte borostás arcát és zsebében kulcs után kotorászott. S hogy elővonta a karikát, ötlött eszébe, hogy e helyen milyen messzire vetette. Meg kell keresnie, sikerülnie kell. Babonásan hitte csak akkor érdemes... Miközben a térdig érő fűben nedves ágak között matatott, a verandán kigyulladt a villany. — Mit keresel te ott — hallotta az asz- szony hangját, aki ott állt a világító búra alatt, magára gyűjtve a fényt, s körötte remegő aurája viliódzott. — A kulcsot... ennek az egésznek a megoldását... — Ugyan, hagyd már. Csurom víz vagy, gyere be! B őröndjét a hallban hagyta, mellette sáros cipőjét. Amint belépett a szobába, csodálkozva látta, hogy a meleg fényben ott trónol a Buddha, szokott helyén, s keze térdén, miközben hamiskásan mosolyog. Ujkéry Csaba Fazekaslány Szentgyörgyön ükapái nyomdokain Jolán csodát formáz Életművét alkotja a balatonszentgyörgyi Farkas Jolán Körülbelül a 99. ajándéknál járt már Bitsburg, a Luxem- burg-szomszéd német (sör)város polgármestere, amikor a balatonszentgyörgyi Kisbalaton néptáncegyüttes ifjú párja átadta ajándékát. — Fogadja szeretettel — mondták —, egy falunkbeli leány, Farkas Jolán készítette agyagból. A polgármester — akinek fején akkor már spanyol sombrero volt egy pillantást vetett a szép darabra, s azt mondta (persze, németül): „Köszönöm. Ez a korsó maga a csoda”. A 23. évét csak most betöltött Farkas Jolánról többen írtak már, tévéfilmet is készítettek róla. Balatonszentgyörgyi műhelyében kérdezem:- Jó érzés híresnek lenni?- Dehogy vagyok én híres. Folytatom, amit őseim: kézműves ükapáim, -anyáim műveltek. Csak a nyomukba kellett lépjek. Hogy fazekas lettem, legfőbb gondom: miattam ne élje szegény őseimet szégyen. Farkas Jolánnak ettől nemigen kell tartania. Olyan szép munkái vannak, kézbe is alig meri venni egyikét-másikát az ember, ő csak nevet ezen, miközben edzett, agyagos uj- jai alatt új korsó alakul. Azt mondja: - Szeretem ezt a munkát. Kislány koromtól. Szeretek szőttest csinálni, és méginkább agyagból használati cikkeket: tejesköcsögöt, boroskancsót, kávéskészletet. Mindent. De művésznek egyáltalán nem hiszem magam. Örülök, ha egyszer elérem majd a „mester” címet; de az még messze van. — A munkái megkapóan szépek. — Köszönöm — mondja Jolán, s egy maga alkotta amforát vesz a vállára. Göndör fürtjei cirógatják a gyönyörű, karcsú kerámiát, amely mintha üvegből lenne, olyan szép és törékeny. A következő pillanatban már félre is teszi, s másikat mutat: — Ez a vizsgamunkám. Vittek tőlem már Amerikába, Ausztráliába és Szibériába is. Ezt az áttört kulacsot azonban nem adom. Sok mesternél lestem el a fazekasmesterség fogásait a Balaton déli partján. Szét kellene töijem ezt a szerintem legszebbet, s minden mesteremnek adni belőle egy cserepet, hogy köszönetét mondjak. Azért, amit ma még nem is tudok, de holnap... Szóval, amit a drága agyagból majd még megformálok. Kun G. Tibor
