Somogyi Hírlap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-18 / 65. szám
16 SOMOGYI HÍRLAP KITÜNTETETT MŰVÉSZEINK 1995. március 18., szombat A kaposvári színház elismerése Babarczy László: A melldöngető hazafiságról kiderült, hogy rossz minőségű utánjátszás A színházi élet, s benne természetesen a Csiky Gergely Színház szerepe gyakran ad módot a színigazgatónak, hogy véleményét mindig szenvedélyesen érvelve kifejtse. A személyes pályakép és az egyéni művészi ambíciók valahogy rendre „zárójelben” maradtak. A Kos- suth-díj viszont ennek szól. S mit szól hozzá a díjazott, Babarczy László? — Az én művészi hitvallásom az teljes mértékben a kaposvári színház. Én legjobban itt szeretek dolgozni. Most egy kitünte- tés-zuhatag zúdul a kaposvári színházra. Mohácsi János. Jászai-díjas, Molnár Piroska szintén Kossuth-dijas. Nem is tudom volt-e rá példa, hogy egy vidéki színházban egyszerre két ember kapjon Kossuth-díjat. Ez nyilvánvalóan a színház egészének szól. Természetesen kiélem én is valahogy a személyes „őrületeimet”, de igazából mindig azt csinálom, amire a színháznak szüksége van. Ha kell egy sikeres, nagy, zenés darab és éppen nincs, aki megcsinálja, én megcsinálom. Ha kell egy gyermekdarab, akkor én megcsinálom. Ha hiányzik egy olyan darab, ami társulatnevelő erejű, akkor nekem kell fölvállalni azt, hogy megcsináljam. Amellett, hogy szórakozom is, mert a Nérót a saját örömömre rendeztem... — Azért a miénkre is... — Jó arra is, de a Néró nem volt ám egy nagy siker. Nem tudtam másképpen megszabadulni ettől a gondolattól, meg a problémától, évek óta birkózom vele, s úgy döntöttem, hogy meg kell csinálni, hadd lássam milyen élőben. — Folytassuk a „kitiinte- tés-zuhataggal”. Ez akkor jött, amikor már néhányon szükségét érezték annak, hogy korszakoljanak. Miszerint volt itt egy aranykor, most talán van ezüstkor, vagy valami más... — Ez a korszakolás akkora marhaság! Aranykornak az az időszak nevezhető, amikor a Ma- rat-t bemutattuk? De amikor a Marat-t bemutattuk, akkor azt az időszakot nevezték aranykornak, amikor az Ivanovot mutattuk be... Szóval, mindig vannak hullámvölgyek, s vannak sikerültebb, és kevésbé sikerültebb előadások, de azért ugyanabban a trendben dolgozunk tovább. Hát nem érdekes, hogy sokkal többet változik a külvilág és az adott Babarczy László Kossuth- dijas színházigazgató KOVÁCS TIBOR FELVÉTELE körülmények? 1989-ben rendezte Ascher az Yvonne a burgundi hercegnőt, ami talán a színháztörténet egyik legjobb legjobb előadáson, amit az is bizonyít hogy ezt azóta megrendezte Helsinkiben, most pedig Brook színházában. Az „Yvonne” egyáltalán nem kavart semmi szenzációt Magyarországon és a kaposvári színház körül. Tehát most egy külső igazolást kap, hogy ugyanazon a színvonalon történik a dolog, mint 89-ben Magyarországon, csak akkor nem figyeltek annyira a kaposvári színházra. — Eszerint a mostani elismerés, bár okkal és joggal személyre szóló, egyúttal egy folyamatnak is szól? — Egész biztos, hogy a folyamatnak szól. Nekem, az utóbbi két évben, elsősorban a zenés rendezéseim „működtek”, tehát ezek nevezhetők sikeresnek. Ez a színház huszonöt éve működik, s huszonöt év elképesztő idő a színháztörténetben. Hazai viszonylatban nincs rá példa, hogy 25 éven keresztül ilyen színvonalon működjön egy társulat. — Az alkalom mégis szüli a „kérdést”. A nemzeti ünnepen átvett elismerésből szinte következik, hogy: Babarczy László milyennek látja a nemzeti színjátszás ügyét? — A lényegi mondanivalóm a 19. századra való visszatekintéssel kezdődik. Ezt nem lehet megúszni! A magyar színház egész különleges helyet foglal el a magyar kultúrában, ami éppen mostanra talán láthatóbb, mint valaha is látható volt. Ahogy elindult a reformkorban! Akkor a polgárosodás és a nemzet ügye ugyanaz volt, legalábbis a színházban. Tehát a színház, amelyik nyelvművelő volt, ellenállt a német kultúra egyre katasztrofá- lisabb előrenyomulásának és közben szervezte azt a közösséget, amelyik színházba járt, tehát egy polgári öntudatot teremtett ezzel, s ez a folyamat egészen a század végéig töretlen ívű volt! Hiába bukott el a szabadságharc. Létrejött egy hatalmas nemzeti színjátszás. Nem véletlen az, hogy a színjátszás bizonyult itt azóta is a politika viharaiban a legrendíthetetlenebb művészeti ágnak. Akár a Majorék időszakában, akár később, mindig kitermelte azt a fajta kulturális pluszt, ami messze túlnyúlt a hatalmi érdekeken, amelyik mindig a nemzetnek valamilyen önbecsülését tartalmazta. Ebben a kaposvári színháznak az utolsó 30 évben óriási szerepe volt... — Most viszont vitáktól hangos a Nemzeti Színház, „környéke”. Valójában miről van szó? — Ez a következőt jelenti: egy nemzeti színháznak a nemzet elit színházának kell lennie. Tehát amelyik mindezeket a törekvéseket felsőfokon képviseli. Ez az intézmény, amit most Nemzeti Színháznak neveznek, sajnos ezt elvesztette. A melldöngető hazafiságról kiderült, hogy rossz minőségű utánjátszása a rég lerágott csontoknak. Semmi újat nem tudtak produkálni az elmúlt öt évben... A művészi színvonalról letettek akkor, amikor a Nemzeti Színház nagy öregjei, szövetségben az Aczél úrral, elűzték Székelyt és Zsámbékit. Tehát akkor valójában az történt, hogy egy — egyébként nagy formátumú, de elkényelmesedett — színészgárda nem akart már többet újítani szakmailag. — Akadémikussá merevítette magát? — Ha még az lenne, akkor föl- dicsémém, de még ilyen akadé- mizmus sincsen... Lényegtelen és semmitmondó színjátszás, amibe elsüllyedtek szépen, lassan. Megakadályozták a saját megújulásukat, elvesztették azt a funkciójukat, hogy tartalmilag, szakmailag, formailag vezetői legyenek a nemzet színjátszásának. — A progresszus egyik „kitapintási” helye a kaposvári színház? — Az egyik, de azért ezt ne túlozzuk el, mert Kaposvár az egy különleges és eleve vállaltan, tudatosan periférikus közelítés. Szoktak olyan hülyeségeket mondani, hogy mi voltunk a „nemzeti” színház. Nálunk ezen túlmenően partikuláris dolgok is vannak...Ebben a színházban nincs egy tisztességes drámai hős, nincs egy igazi bonviván, nincs egy igazi drámai szende satöbbi. Úgy szoktam mondani, kicsit túlozva: ebben a színházban epizodisták játszanak főszerepeket. Tehát ha egy akadémikus nemzeti színházi mércével mérjük a dolgot, akkor a mi társulatunk... — „Könnyűnek” találtatna? — Nem vagyunk mi köny- nyűek, hanem mások vagyunk! Ez nem minősítés akar lenni. Ez azt jelenti, hogy mi furcsábbak vagyunk és különösebbek. — Akkor hol fedezhetők fel az előrevivő hord erők? — Nehéz kérdés, sok a felelet. Nem nevezhető meg egy határozott irány. Mi — s ez ennek a helynek a lényege, s ezt még sosem mondtam, — olyan módon csinálunk színházat, hogy amikor próbálunk, akkor azzal foglalkozunk, hogy mi az, amit meg kell mutatnunk. A normális színház nem ezzel foglalkozik. A normális színház azzal foglalkozik, hogyan találja föl, hogy tessék az, amit ott csinálni kell. A mi tevékenységünk valamilyen elképzelt valóság kifejezésére irányul elsősorban. Ha az unalmasra sikeredik, akkor az unalmas lesz, ha sikeresre, akkor sikeres lesz. Természetesen azt akarjuk, hogy hatásos legyen, de ez mégsem jellemző színházi magatartás. Általában a színházi magatartás az, hogy bemegy a színész a színpadra és azon töri a fejét, hogy hogyan tessék, hogyan szeressék őt. — Kaposvár színháza tehát erre tart tovább? — Mi azt tartjuk, hogy úgy közelítünk a dolgokhoz, hogy valamit ki akarunk fejezni. És az az elsődleges, ha törik, ha szakad! Természetesen azt is akarjuk, hogy sikeres és hatásos legyen. Ezzel — és itt van az, ami nem múlik el — egyedül maradunk a színházi életben. Tehát ez egy bizonyos mértékig „abnormális” szakmai magatartás. Erre viszont a magyar színháznak óriási szüksége van, hogy egy ilyenfajta műhely folyamatosan, konzekvensen tartson meg egy ilyenfajta megközelítést a szakmához. Tröszt Tibor Két Bors néni között egy Kossuth-díj Molnár Piroska: A magyar színház mindig, mindent túlél Molnár Piroska a Csárdáskirálynőben fotó: kovács tibor Kaposváron Mohácsi János Istenítéletében Rebecca Nurse-t alakítja, a budapesti Kolibri Színházban Bors néni, a Művész Színházban Moliére Tudós nőkjében Philamine. Játszik, forgat, szinkronizál Molnár Piroska, a Csiky Gergely Színház több mint huszonöt éve Kaposváron játszó vezető színésze, aki március tizenötödikén vette át a Kossuth-díjat. — Az ember csak örömet érezhet, amikor díjat kap — mondja. Hogy jókor jött-e? Nem tudom. Ha az életkoromat és a pályán töltött éveket számolom, akkor talán úgy válaszolhatnék: igen. Az utóbbi évadokban különösen sokat dolgoztam — s a díj szerint — jól is. Az kiváltképpen jóleső érzés, hogy nem olyankor vehettem át, amikor előzőleg éppen nem csináltam semmit... — Egy elismeréstől jobb lehet-e a színpadon vagy a filmvásznon egy színész? — Nem. Az, hogy jó, vagy rossz egy színész, nem a díjaktól, hanem az elvégzett munkától függ. Én a Kos- suth-díjtól nem leszek jobb színész. Különben is rohantam az átvételre. Két Bors néni előadás között nyomták a kezembe. Délelőtt és délután is játszottam aznap, este megjött a Tudós nők. — Ez a díj elsősorban a kaposvári alakításoknak szól. — Igen, a kaposvári sikereknek. A Csiky Gergely Színházban töltött éveimnek, szerepeimnek. De nem felejtették el, hogy a kaposvári produkciókon kívül a pesti színházakban és a filmekben, a TV-játékokban is kaptam szerepeket és külföldi színészeknek kölcsönöztem a hangomat. — A díj-átvétel talán egy kicsit arra is alkalmat ad, hogy a szakma jelene-jövóje felett is morfondírozzon. — Én soha nem voltam pesszimista a szakmát illetően. Most sem vagyok az. Nem értem a vészmadarakat, s optimistán vallom: a magyar színház mindig mindent túlél. Erre a kaposvári teátrum is jó példa. — Legközelebb milyen darabban láthatjuk Kaposváron? — Az évad végi musical- ban, az Elvira Madiganben, amelyet a magyar származású svéd rendező-színigazgató, Georg Malvius állít majd színpadra. A főhősnő anyját játszom. Lőrincz Sándor Nyugtató és riasztó Mohácsi János: Jobban örülnék, ha a kritika kritikus lenne Mohácsi János, Jászai-díjas rendező fotó: kovács tibor — Megnyugtatják és megriasztják az embert a díjak. Nem tagadom, jólesik az elismerés, bár az a fontosabb, hogy a színész és a közönség mit szól ahhoz, amit én csinálok — mondta Mohácsi János, a Csiky Gergely Színház Jászai-díjas rendezője. — Miért lehet riasztó egy díj? — Azért mert most elkezdtek jönni, s ez nem feltétlenül jó. Mintha kezdenék kommer- cializálódni. — A kommersz nem lehet jó? — Dehogynem, de az nem jelenti azt, hogy én olyan szeretnék lenni. — Milyen szeretne lenni? — Jó előadásokat szeretnék csinálni. S hogy a mostani díjak azt jelentik-e, hogy jó az', amit csinálok... a fene tudja! — Mindenkinek más jelenti a jót. Jó előadás... Eléggé szubjektív kategória... — Hihetetlen objektív mércéi vannak a jó előadásnak. Az is az, hogy sokan ülnek a nézőtéren, s az is, ha a szünetben egy csomóan eltávoznak. — A Mohácsi-féle rendezéseknek többnyire pozitív visszhangja volt. A tavaly ősszel kapott kritikusok díja is ezt igazolja. — Jobban örülnék, ha a kritika kritikus lenne, keményebb, mint amilyeneket kapok, s nem olyan, mint egy adag fagylalt. Rámutatnának konkrét hibákra, amire oda tudok figyelni. — És ha valóban nincsenek ■hiányosságai a darabnak? — Nincs olyan produkció, amelyet ne lehetne tovább csiszolni. Zavar, amikor túl nagy a himnusz. Amikor beszélgetek a színészekkel, kevesebbet dicsérek, mint amennyit ócsárolok. Tudják: amit nem érintek, az nagyjából jó. — A Csárdáskirálynő televíziós bemutatója alatt égtek a telefonvonalak a színházban, s nem mindig a gratulációktól. Sőt, a színházhoz érkező levelek egy része is szidott színészt és rendezőt. Orvosi rendelők várótermében, fodrásznál, s a legkülönb helyeken a Csárdáskirálynőről és rendezőjéről folyt a vita. Szócsatáztak a konzervatívak és a szabadabb gondolkodásúak. — Az nem célom, hogy mindenütt téma legyek. Ez nem is jó. A Csárdáskirálynő egyébként nekem nagyon tetszett. — Nekem is. — Szóval akkor legyek nyugodt? Gyaluljuk itt a színházban egymást rendesen! Fogalmam sincs arról, hogy ki kaszál többet! Ha én nem itt kezdek, akkor egyáltalán nem biztos, hogy rendező leszek. Az sem, hogy megmaradok a pályán. Amikor idekerültem, akkor megcsináltuk a Bánk bánt. Még egy évig voltam statiszta, aztán segédrendező lettem. Két-há- rom évenként sikerült egyet rendeznem, aztán csak azt vettem észre, hogy rendezőként szerződtettek. — Egy rendező hány produkcióval bír el évadonként? — Ebben az évadban három volt, s ez nagyon sok. Ennyi soha nem lesz. Egynél többet nem szabadna csinálni, de úgyis kettő lesz belőle. Nekem ez a maximum. Van, aki máshogy csinálja. Én szeretek sok mindent belepakolni egy darabba. Akkor van baj, ha az egyiktől a másikig nem jön össze elég ötlet, s akkor nekiál- lok ismételgetni. Ez már valóban veszélyes ... — Lehet-e összehasonlítani különböző társulatokat? Mondjuk a nyíregyházit, ahol szintén rendezett, s a kaposvárit? — Igen. Mindenhol nagyon tehetséges emberek vannak. Öröm ilyen helyeken dolgozni. Amikor megvolt a főpróbánk, akkor döbbenten jöttek hozzám pesti emberek, hogy életükben még annyi kaposvári színészt nem láttak egy színpadon, mint amennyit akkor. Azt gondolom, hogy dolgozni akaró színészek vannak a színházakban. — Kaposvárról néhányon azért mentek el, mert nyomasztó volt számukra a vidéki lét. Nem tudták elviselni, hogy itt nincs szinkron, film, önálló est. ,,Csak”a színház— — Nekem is van hiányérzetem, de az nem Kaposvár vidé- kiségéből fakad. Tényleg nem egy nagyváros, de én — ha tehetném —, még kisebb helyre költöznék. Nekem már ez is túl sok. A hiányérzetet az okozza, hogy — a gyerekek miatt — egyszercsak elmaradtak a mozik, s riadtan vettem észre, hogy egyre kevesebbet olvasok. Lőrincz Sándor
