Somogyi Hírlap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-21 / 18. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1995. január 21., szombat Siófoki színházcirkusz hercegnő nélkül Takács Sándor: A színházi lobbinak nem kellenek az újak - Bor József: Kiütöttek, mint egy ökölvívót - Pongor Tamás jegyző: Jár a kártérítés, de... Üres a programtábla: nincs műsora a következő hetekre a siófoki Dél-balatoni Kulturális Központnak. Az új képviselő-testület december végén úgy határozott, hogy nem támogatja a Kálmán Imre Színház január 1-jei indítását, mivel a központi költségvetés mindössze kétmillió forintos támogatást adna Siófoknak. (Eredetileg 30 millióval számoltak!) Kötetnyi tervet is készítettek már a színház működésére vonatkozóan, sőt megkezdődtek a produkciók színpadra állításának előkészületei is. Álom, álom... — írta Kálmán Imre a századelőn. A siófoki színház ügyében gyors és váratlan volt az ébredés. Vajon felkészültek-e az új helyzetre az intézmény vezetői? Takács Sándor — akit a Dél-balatoni Kulturális Központ igazgatói tisztségében a siófoki képviselő-testület újabb egy évre megerősített — azzal kezdte: a bérletesek alig fogják észrevenni a változást. Most dolgozunk az új műsorrend kialakításán. A Kálmán Imre színházra tervezett . előadásokat természetesen töröltük, így ezeket (Légy jó mindhalálig, Cirkuszhercegnő stb.) nem láthatja a közönség. Kálmán Imre Mont- martre-i ibolya című operettjével kezdődik a bérletsorozat, februárban. Januárt eleve próbahónapnak szántuk. — Önt, a kijelölt színházigazgatót hogyan érintette a testület döntése? — Nem várhattam el a képviselőktől, hogy felelőtlenül döntsenek. Amikor véglegessé vált, hogy nem kaphatunk többet 2 millió forintnál, tudtam: így nem lehet színházat csinálni. Én a fővárosi színházi lobbinak tulajdonítom, hogy megtorpedózták a támogatásunkat. Mivel az elosztható pénz pedig mind kevesebb, nem érdekük, hogy újak kerüljenek közéjük. — Időközben színházi stúdiót is szerveztek siófoki és környékbeli fiatalokból. Velük mi lesz? — Csak addig jutottunk, hogy nem kaphatnak lehetőséget. Le kell mondanunk a nyári színházról is. Úgy vélem, szinte egyedüli vonzerő lehetett volna a színvonalas zenés programokkal... Kénytelenek vagyunk tudomásul venni ezt a diszkriminációt. Intézményünk a jövőben is piaci alapon tevékenykedik tovább... A színházi körökben közismert Bor József lett volna a főrendező Siófokon. — Úgy vagyok, mint az a bokszoló, akire már nyolcat számoltak — mondta Bor József. — Csaknem egyévi munkám ment veszendőbe. Ötven színészt foglaltam le a tervbe vett produkciókra. Székesfehérváron már megkezdtük a Légy jó mindhalálig című előadás közös próbáit; félbe kellett hagyni. — Ki fog fizetni a színészeknek? — Mivel közös produkcióról volt szó, a költségek ötven százaléka hárul Siófokra, az önkormányzatra. Valahogy majd megegyezünk. — Milyen szerződést kötött Önnel Siófok? —• Szeptember elsejével megbíztak a főrendezői teendők ellátásával; erről képviselő-testületi határozat született. Úgy állapodtam meg, szóban, a polgármesterrel, hogy 1995. január 1-jei hatály- lyal kérnek ki a korábbi munkahelyemről, a kecskeméti Katona József Színháztól, így addig ott is lerendezek néhány ügyet. — Becsapottnak érzi magát? — Igaz, hogy kinevezési okmány nem készült, de én úgy fogtam fel: megkezdtem működésemet Siófokon, s a megbízatásom öt évre szól. Ha már az átejtésről van szó, sok mindenki áldozat itt: én, a nézőközönség, a színészek... — Azt beszélik Siófokon, hogy többmillió forintos kártérítési igénnyel lépett fel az önkormányzattal szemben. — Talán én vagyok a legnagyobb vesztese ennek a cirkusznak. Egy pillanatig sem hibáztatom a siófoki képviselőket, hiszen megtették, amit lehetett. Egyenesen felháborítónak tartom a központi támogatás újfajta elosztási módját. Képtelenség, hogy egy pénzügyi tisztviselő beír egy számot, s azt már senki nem bírálja felül. Két éve még úgy szólt a törvény: 60 százalékos dotáció jár minden kőszínháznak. Újabban ebből a mondatból valahogy kihagyták a 60 százalékot. így két forintot is adhatnának támogatás címén. Egyébként nem nagy különbség, hogy 2 forint vagy 2 millió, hiszen színházat egyikből sem lehet csinálni... De hogy a kérdésre is válaszoljak: ami a törvény szerint jár, azt meg kívánom kapni. Nem akarom én nehéz helyzetbe hozni a hozzám hasonlóan vétlen siófoki önkormányzatot, de kimutatható anyagi veszteségeim vannak... (Időközben Bor Józsefnek a kecskeméti színház igazgatói posztjára benyújtott pályázatát is elutasították.) Elképzelhető tehát, hogy Siófok csak súlyos milliók „kidobása” után feledheti el végleg a színházát? Dr. Pongor Tamás jegyző azt mondta: Bor Józseftől kaptak egy levelet, s abban szerepelt egy bizonyos összeg. — A főrendezővel megbízási szerződést kötöttünk — mondta a jegyző. — így vég- kielégítés jellegű követelései eleve nem lehetnek, hiszen nem történt meg a kinevezése. Megállapodtunk, hogy igényeit részletesen leírja, aztán leülünk tárgyalni. A szerződés pontjaiból fakadóan valóban támaszthat bizonyos követeléseket, ám csak vagyoni káráról vagyunk hajlandók tárgyalni, hiszen mi sem tehetünk arról, hogy így alakultak a dolgok... Elképzelhető, hogy a siófoki képviselők megpróbálják elérni: a költségvetés által beígért kétmilliót akkor is kapja meg a város, ha színházat nem létesít. Ez az összeg jól jönne a színház-ügy végleges lezárásához. Ellenkező esetben ha Cirkuszhercegnő nem is, „cirkusz” még lehet Siófokon. Fónai Imre Muskátlik Egy kiállítás képei elé A világjáró fotós Elcserélném meghitt öregségemet pimasz fiatalságra — fogalmazza képzeletbeli apróhirdetését Szentiványi Árpád kaposvári fotós. E néhány sort — tudja — úgysem adja fel, hiszen hetvenöt évesen is tevékeny az élete. Azt mondja: nyugdíjasként nem élhet bezárva, nem tengetheti tétlenül a napjait. Ahová megy, mindig magával viszi a fényképezőgépét. Lett légyen szó Szennáról vagy Los Angelesről, ahol decemberben járt. Októberban meg Rio de Janeiróban kattogott sűrűn az apparátja. Tájkép, portré vagy zsánerfotó — mindegy neki, csak a szépségről szóljon! Szentiványi Árpádnak ugyanis ez a művészi ars poeticája. A humor is gyakori vendég képein. Beutazta a világot, nemzetközi tárlatokra küldi képeit — ahonnan gyakran érkeznek díjjal haza a képei —, irányítja a Somogyi Fotóklubot, s már tavaly elkezdte szervezni társaival a Barátság Hídja nemzetközi fotókiállítást. — Ez lesz a tizennyolcadik, s ha nem szerveznénk meg, szegényebb lenne Kaposvár és az ország is — véli. — Egyébként már megérkezett az első alkotás Hollandiából. Képei láttán örömmel állapítható meg: a kollekcióból — amelyre olyan büszke — nem hiányoznak a Somogybán készült fejvételek sem. Az Újvidék melletti Bulke- sziből került Gyékényesre, s édesapja, aki gyakran fotózott, volt a példa. 1956-ban Ausztráliába ment, ám 1980-ban hazahúzta a szíve, így életének több mint a felét Somogybán töltötte. A megyén kívül azonban — fotósszemmel is — a legtöbbet a „kenguruk földjén”, valamint Tajvanban látott. Meg Rio de Janeiróban, ahol meztelen néger szépségekkel — ahogyan ő mondta: csokoládélányokkal — van lefotózva, Zabot! virágfüzérrel a nyakában. így várták a messziről jött vendéget, és itallal kínálták. Ezek közül mi a kedvence a kaposvári AFIAP-fotósnak? A könnyű, édeskés borokat kedveli, a virágok közül a szegfűt szereti, a hölgyekben pedig az erotikát tartja nagyra. Szentiványi Árpád fotókiállítását — amelyen a nemzetközi tárlatok díjazott képei is megtekinthetők — az Égyüd Árpád Városi Művelődési Központban hétfőn délután 5 órakor dr. Gyenesei István nyitja meg. Lőrincz Sándor Tatay Sándor az öröklétben Teleink nélküle telnek A Meglepetéseim könyvét 1975. június 1-jén dedikálta Győrött, egy könyvünnepély után. Ott Volt Féja Géza is — beszédében Bornemissza Pétert idézte —, eljött Pozsonyból Duba Gyula és Csanda Sándor, s a „Vadvirágos katona”, Gion Nándor Újvidékről. Tatay Sándor később jóidéig állta a Kinizsivel, Puskák és galambokkal fölszerelkezett gyerekek rohamát, akiket aláírásán kívül egy-egy nagy- bácsis mosollyal is megajándékozott. Ki hinné, hogy élete első emléke a rémületé, gondoltam, amikor letettem eléje a Meglepetéseim könyvét. Engem egyébként Ferenc nagybátyámra emlékeztetett (négy anyai nagybátyám közül születés szerint ő volt a második), aki gyerekkorom nyarain a legtöbb csukát fogta a Rábcán, s horgászkacatai között néhány jóhírű egyetem diplomája is hevert. Vele történt valamikor az ötvenes évek elején, hogy egy napon megállt a falunk főutcáján, s rémülten látta, hogy a házak inogva megindulnak feléje, s az árok fölcsavarodik a villanypóznára. Valószínű, tériszonyom van, futott át rajta, majd üggyel-bajjal, nagy félelemmel hazabotorkált. Bebújt a házába, a könyvei és a há- zinyula közé, s csak olyankor érezte igazán jól magát, ha eső dobolt az ablakán... Szóval: rá gondoltam (orvos öcs- csétől kapott zakóban feküdt a koporsójában), amikor Tatay a Megelepetéseim könyvét dedikálta. Bár tudtam, hogy ő a házat együtt látta a fundamentumával. A szépen meszelt fal nem rejthette el szeme elől a rossz minőségű téglákat, s a friss piros cserép a tető megbízhatatlan alkotóelemeit... Tudtam, amit tudtam... Nemcsak az írásaiból, hanem tördemici sógorom elbeszéléseiből is, aki gyerekkorában nem egyszer látta Tatay Sándort, amint bort, elemózsiát szolgált fel a Rodostó turistaház vendégeinek. Ő mondta azt is, hogy a hegy legszebb lányát vette feleségül, s ez nagy merészség volt, hiszen a hegyi férfiak a gyilkosságtól sem riadtak vissza, ha vetély- társ akadt útjukba. Éppen a felesége, pontosabban az anyósa révén került a „Rodostóba”, ahol tíz évig gondoskodott a vendégekről. Miután átvészelte Budapest ostromát, miután Füst Milánt, atyai barátját föltámogatta a Rádió épületének emeleti termébe, ahol a Magyar írók Szövetsége tartotta (nélküle) alakuló ülését, vissza — immár haza — utazott Badacsonyba. „Jó lesz nekem meghúzódni ott a sziklák tövén, mondtam, mert akkor már látszottak a Badacsony bazalt orgonái”, írja a Lyuk a tetőn című művében. „Bent jártunk a kúp alakú hegyek meseországában. Némelyiken szakadozott várrom, megint mások olyan csúcsosak, hogy úgy vélnéd, a gólya is csak fél lábon állhat rajtuk.” Ettől kezdve nap-nap után meg- mászta a hegyet. Jókora csomagokat cipelt föl a turistaházhoz, hogy Marikának legyen miből főznie a vendégeknek. Meg kellett tanulnia — nem esett nehezére —, hogy hol lehet borért kukoricát kapni, s kukoriért deszkát, deszkáért borjút; jártasságot szerzett a fekete-vágásban, tudta, kitől lehet halat vásárolni Fonyódon, s hogy Szentpáli Jani bácsi csónakjával lehetőleg holdtalan éjjel kell átúsztatni a Balatonon a Somogybán beszerzett nyersanyagokat. „Már az is törvénytelen — emlékezik ezekre az időkre a már idézett könyvében —, hogy az ember a borospincében nyúzza meg a borjút, sőt még az is törvényellenes, ha sárgarépát tárolunk a homokban, az ászokfák között. Nem akarta senki, mégis olyanok lettek a törvények, a rendeletek, hogy azok szerint nem lehetett élni. Minden ember örökös bűnben élt.” Eközben, gondolom, sokszor és fájó szívvel gondolt szülőfalujára, Bakonyta- mási szorgalmas népére, a hajdani disznófalkákra, hízott ökrökre: „Huszonöt mázsás hízott ökör, párban, nem volt ritkaság az istállókban.” Talán lelki szemei előtt föl-föltárultak az üres, hideg istállók, kamrák, pajták... Az akkori Tatayról a Mester is sokat mesélhetne — állok meg Egry József szobra mellett, a badacsonyi hajóállomáson. A magas, szikár alak fázékonyan, összehúzott vállal, mezítláb áll a parton, s evilági dolgokkal már mit sem törődve fürkészi a végtelent. Nekem azért eszembe jut az az átmeneti kabát — egy nemszeretem-ruhadarabja — amiért a felesége (a Vízkeletiek révén rokona volt a Kisfa- ludyaknak) többféle élelmiszert szeretett volna kapni. Kihez fordulhatott segítségért az üzlet lebonyolításában?! Tatay Sándor kenyérlisztet vásárolt a kabátért, a lisztet pedig kolbászra, sonkára, krumplira cserélte, s mindezt saját tákolmányé szánján csúsztatta le a hegyről. 1945 december... „Szép, napos, de hideg időben indultunk. A hó már jól összeállt és kifényesedett. A Kisfaludy úton olyan jó szánkópálya kínálkozott, hogy fogtam magam, felültem a krumpliszsákra. Félútig mentem, ott kicsit túlságosan megindult, aztán egy zökkenő, a szánkóm darabjaira hullott, csúszott jobbra, balra a rakomány. Az pedig sokféléből állt, mert ha már ilyen jó szállítóeszközünk volt, feltettünk ezt-azt, fazékban savanyúkáposztát, szilvalekvárt köcsögben, ecetes uborkát, szárított zöldbabot.” Most úgy tetszik, emlékszem arra a decemberre. Talán életem leghosszabb decembere volt, eltartott vagy három-négy hónapig. Hatéves korom tele, az első apa-nélküli telem, tele volt szántalpnyommal, csigaszeggel, ezüstpatkóval... Néma Badacsony, dermedt kikötő, „lássátok feleim”... Teleink most már nélküle telnek, pincéjét bezárta, borából nem iszunk többé. Tatay Sándor az öröklétben. Szapudi András
