Somogyi Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-10 / 291. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. december 10., szombat Ahitat Drótos Vásárban Keramikus Nagyanyám Gyertyás László képeiből E képösszeállítással — két és fél évtized során Somogybán készített fotóiból válogatva — kegyelettel és tisztelettel emlékezünk elhunyt kollégánkra, Gyertyás László fotóriporterre. Elvadult szilvafák A két telek úgy simult egymáshoz, mint ölbe fektetett kéz, amikor megpihen az ember. Nem messze a tó, s a szél onnan fújt, és a magas fák akkor is meggörbülve álltak, amikor nyugalom volt, csak a sás és az örökkön zizegő nád egyenesedett ki. A vidék, mondhatni, lakatlan volt. Az emberek elkerülték, inkább a város közeli részeken telepedtek meg. Hajdanán, nem tudni milyen szándéktól indítva, valaki kiirtott két házhelynyit a rengetegből. Az egyikre nagy házat épített tornáccal, istállóval, ahogy az gazdaembernek szükséges. Lehet, hogy a másikkal is hasonló terve volt, mert a kutat megásták. Téglával kirakták, de káva már nem jutott rá. Deszkából összeszögeztek egy tetőt, és lefedték. Mostanra úgy benőtte a gaz, és kúszott át rajt a folyondár, hogy csak az vette észre, aki tudta, hogy létezik. Annál is inkább, mivel a telek végében volt, bár az is lehet, hogy elejének szánták, ellentétben azzal, ahogy a másik ház állt. Elmúltak a békeévek, háború dübörgött végig a tájon. A magasban liberátorok szálltak, s tankok lánctalpai szaggatták fel a mezőket. Hová tűnt a gazda, meg nem mondhatni. A házat kifosztották, elárvult. Senki nem jelentkezett örökösnek, így az államra szállt. Egyszer arra lettek figyelmesek az elvadult szilvafákon feleselő verebek, hogy nyitva az ablak, és színét vesztett zsaluja, mint sérült madár szárnya, lóg féloldalra. Egy asszony tárja az ajtót, s lép ki. Megigazítva szemébe hulló, korán őszülő hajtincsét, néz a ragyogó napba és arcán a szarkalábak egy mosolyban kisimulnak. Kopottas barna félkabátja nincs begombolva, s köténye szürke alját takarja. Kezében vásott vesszőseprű, oly féloldalas, mint a fák a szél felőli oldalra. S a pókháló, még ott van a töredezett, megfeketedett ágak közt, melynek végét, rozsdás dróthurok szorította a nyélhez. — Lonci, gyere! — kiáltotta hátra, s hívására egy szöszke kisleány állt meg nyomában. Tanácstalanul nézett körül, s a fejkendős babát még jobban szorította, hogy annak fűrészporral tömött lába, kiállt, mintha éppen rúgna. — Ne félj, kishutám... Nézd mennyi madár, tele tőlük a fák... S ekkorra a csivitelés elhalt. A madarak felreppentek, és fáról fára, mind messzebbre szálltak. A lányka megvonta vállát. — És én most mit csináljak — mondta, miközben szája sírásra görbült. Eszébe jutott a tanya, a biztató fehér falak, a magas jegenyék és malomkeréknyi fészkében a hosszú csőr gólya, amint belekelepel a lenyugvó napba. Az öregasszony, amint a sajtárba hozza a jó illatú tejet, bögrét merít belé, és nekiadja. A fiúcska, amint a vesszőseprűt lába közé kapva, mezítláb trappol a porban, s kurjongat hozzá, képzeletbeli paripáját biztatva. — Kivel játszak? — pityereden el halkan, aztán anyjához szaladt, és fejét kötényébe fúrta. — No, eljönnek, tudod, hogy eljönnek, hisz megígérték... — vigasztalta. S miközben a selymes szálakat simogatta, érezte, hogy neki is melegség gyűlik szemébe. E rősnek hitte magát, amikor útra kelt. Elszántan vágott neki, hogy életét újra kezdje, mert egyedül maradt. Férje eltűnt a háborúban, évek óta hírt sem kapott felőle; csak titkon remélte, Ambrus egyszer beállít. Arcán széles mosoly, karját kitárja, s ha fél lábbal is, mankóval... A tanyáról el kellett jönniük. Új gazda költözött oda, s nekik már nem maradt hely. Sokat járt a községházára, s a könyökvédős csillogó szemüvege fölött ráncolva homlokát mutatott ajtót egymás után. Mígnem egyszer odavetette, hogy menjen ki a Berekbe. Költözzön csak be nyugodtan, oda úgysem megy a kutya se más. Majd küld papírt is, csak hagyja már... Itt van hát. Meglesznek valahogy. A segély, az öregek, tán a bátyja is, hisz megígérték. A kertet műveli, és bejár majd a városba... Isten megsegít. Csak a kisleány. Hova teszi addig, mivel tölti itt napjait? A tanyán nem volt a játékban megállás. A kis Mátéval, mint a testvérek, állandóan együtt voltak. Nem is féltette, még akkor sem, ha elkalandoztak. Mire az est leszállt, megjöttek, és a meséből ki nem fogytak: merre jártak, hogy milyen madarat láttak. S a nagy kazal mögött egy óriás, mint aludta álmát és ők, a hősök megtréfálták. Bajszát ösz- szekötözték és áliára aggatták, ha majd ásít őkelme, megtudja, mi a magyarok istene. Csak mosolygott a csavargó, nagyotmondó hősükön, akik cinikusan összenéztek, és ők is tudták, mindez csak mese. Mert a mesék az égig érnek, mint a fák, amiknek sehol sincs vége, ha alájuk fekszünk és úgy nézzük, valóban a végtelenbe érnek. A kislány hüppögve, tanácstalanul nézett körül. Orrában érezte még az éjszaka áporo- dott, dohos levegőjét, és testén az ágynemű nyirkát. Este érkeztek, a petróleumlámpa fénye kevés volt még arra is, hogy felismerje, mi van körülötte. Ágyba bújt, s hallotta, a nyikorgó kerék mint távolodik. Mintha vinne valamit, ami az övé és most örökre elveszti. A napok lassan teltek. Inkább anyja nyomában jött-ment, aki térült-for- dult, és olyan rendet rakott,mintha mindig itt lakott volna. Az udvart kigazolta, fölsöpörte. Az ágakat össze- hordta, s a tönkön feldarabolta. Bent a házban súrolt, mosott, minden pókhálót eltávolított. Az egérlyukakat betömte, és lassan mindennek meglett a helye. Sor került a kertre; egy darabon felásta, s várta, hogy majd jönnek, a testvére és az öregek hét végére, hogy még egy-két dologban segítsenek. Nálánál Lonci jobban várta, hogy jön Máté, és újra jó lesz majd minden. Körbejárnak, megkeresik a fészkeket. Tán lemennek a vízhez is, hol csak egyszer járt anyjával. Először látta a nagy tavat, partján a sűrű bokrokat és a vízbe lógó fűzágakat. Fölötte fehér madarak szálltak, vijjogva kiáltoztak. — Jó lesz majd a nyárban — mondta anyja; fürdenek nagyokat, és itt lesz náluk Máté, együtt járnak a tóra. Meleg lesz, és fognak halakat ...lám, mégiscsak jó, hogy itt laknak. De egyedül elkószálni nem lehet. Az udvart faoszlopok és dróthuzal kerítés veszi körül, azon túl mennie nem szabad. Eljött a várva várt vasárnap. Távolról hallatszott s mind közelebb kúszott a kocsikerék nyikorgása, aztán a szekér zörgése, lovak patáinak dobogása. Nem kért engedélyt, szaladt eléje, s boldog volt, amikor meglátta, majd elszállt, mint egy madárka. Máté is leugrott a szekérről, szaladt feléje, elkapta kezét, és nevettek, csillogott szemük. — De jó, hogy itt vagy... Szeretlek — mondta Lonci, és arcát a kisfiúéhoz érintette. Aztán megfordultak, s most már együtt futottak be az udvarba. A felnőttek nem törődtek velük. Elfoglalta őket a maguk dolga. Miután mindent alaposan megnéztek, letelepedtek, és meghányták-vetették, hogyan tovább. Dél már elmúlt, amikor feltűnt, hogy a gyerekeket rég nem látták, s bontanák az elemózsiás batyut. — Tán lementek a vízhez — mondta az asszony, és indultak ők is. De hiába kiáltozták nevük, válasz nem érkezett. S hogy az idő estefelé hajlott, lázas keresésbe kezdtek. Az asszony az udvar végében, a kerítésen túli sásban egy csapásra lett figyelmes. Átbújt a drót alatt, és indult. Szíve hevesen dobogott. L áthatatlan állat a sást zörgetve futott tova, felette egy sirály éleset kiáltott, s lába egy tuskóban megbicsaklott. Ekkor vette észre a tátongó rést a földben. Mint egy felszakított varros seb, a korhadt deszkák és a kiálló rozsdás szögek. — Isten! — kiáltotta, és térdre csuklott a beszakadt tetejű kút peremén, és iszonyodva tekintett le a mohás kőágy sötétébe, mely néma volt. Mindent megértett. Fáklyák fényénél merték ki a vizet. A tompa derengésben előbukkant a két kis test, amint a halálos merevségbe ölelték egymást a karok, feladva az utolsó reménységet. Az elvadult szilvafák is sírtak... Ujkéry Csaba
