Somogyi Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-10 / 291. szám

10 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. december 10., szombat Ahitat Drótos Vásárban Keramikus Nagyanyám Gyertyás László képeiből E képösszeállítással — két és fél évtized során Somogybán készített fotóiból válogatva — kegyelet­tel és tisztelettel emlékezünk elhunyt kollégánkra, Gyertyás László fotóriporterre. Elvadult szilvafák A két telek úgy simult egymáshoz, mint ölbe fektetett kéz, amikor megpihen az ember. Nem messze a tó, s a szél onnan fújt, és a magas fák akkor is meggörbülve álltak, amikor nyugalom volt, csak a sás és az örökkön zizegő nád egye­nesedett ki. A vidék, mondhatni, lakatlan volt. Az emberek elkerülték, inkább a város közeli része­ken telepedtek meg. Hajda­nán, nem tudni milyen szán­déktól indítva, valaki kiirtott két házhelynyit a rengetegből. Az egyikre nagy házat épített tor­náccal, istállóval, ahogy az gazdaembernek szükséges. Lehet, hogy a másikkal is ha­sonló terve volt, mert a kutat megásták. Téglával kirakták, de káva már nem jutott rá. Deszkából összeszögeztek egy tetőt, és lefedték. Mos­tanra úgy benőtte a gaz, és kúszott át rajt a folyondár, hogy csak az vette észre, aki tudta, hogy létezik. Annál is inkább, mivel a telek végében volt, bár az is lehet, hogy ele­jének szánták, ellentétben az­zal, ahogy a másik ház állt. Elmúltak a békeévek, há­ború dübörgött végig a tájon. A magasban liberátorok száll­tak, s tankok lánctalpai szag­gatták fel a mezőket. Hová tűnt a gazda, meg nem mond­hatni. A házat kifosztották, el­árvult. Senki nem jelentkezett örökösnek, így az államra szállt. Egyszer arra lettek figyel­mesek az elvadult szilvafákon feleselő verebek, hogy nyitva az ablak, és színét vesztett zsaluja, mint sérült madár szárnya, lóg féloldalra. Egy asszony tárja az ajtót, s lép ki. Megigazítva szemébe hulló, korán őszülő hajtincsét, néz a ragyogó napba és arcán a szarkalábak egy mosolyban kisimulnak. Kopottas barna félkabátja nincs begombolva, s köténye szürke alját takarja. Kezében vásott vesszőseprű, oly féloldalas, mint a fák a szél felőli oldalra. S a pókháló, még ott van a töredezett, meg­feketedett ágak közt, melynek végét, rozsdás dróthurok szo­rította a nyélhez. — Lonci, gyere! — kiáltotta hátra, s hívására egy szöszke kisleány állt meg nyomában. Tanácstalanul nézett körül, s a fejkendős babát még jobban szorította, hogy annak fűrész­porral tömött lába, kiállt, mintha éppen rúgna. — Ne félj, kishutám... Nézd mennyi madár, tele tőlük a fák... S ekkorra a csivitelés elhalt. A madarak felreppentek, és fáról fára, mind messzebbre szálltak. A lányka megvonta vállát. — És én most mit csináljak — mondta, miközben szája sí­rásra görbült. Eszébe jutott a tanya, a biztató fehér falak, a magas jegenyék és malomke­réknyi fészkében a hosszú csőr gólya, amint belekelepel a lenyugvó napba. Az öregas­szony, amint a sajtárba hozza a jó illatú tejet, bögrét merít belé, és nekiadja. A fiúcska, amint a vesszőseprűt lába közé kapva, mezítláb trappol a porban, s kurjongat hozzá, képzeletbeli paripáját biztatva. — Kivel játszak? — pityere­den el halkan, aztán anyjához szaladt, és fejét kötényébe fúrta. — No, eljönnek, tudod, hogy eljönnek, hisz megígér­ték... — vigasztalta. S miköz­ben a selymes szálakat simo­gatta, érezte, hogy neki is me­legség gyűlik szemébe. E rősnek hitte magát, ami­kor útra kelt. Elszántan vágott neki, hogy életét újra kezdje, mert egyedül ma­radt. Férje eltűnt a háborúban, évek óta hírt sem kapott felőle; csak titkon remélte, Ambrus egyszer beállít. Arcán széles mosoly, karját kitárja, s ha fél lábbal is, mankóval... A tanyáról el kellett jönniük. Új gazda költözött oda, s nekik már nem maradt hely. Sokat járt a községházára, s a kö­nyökvédős csillogó szem­üvege fölött ráncolva homlo­kát mutatott ajtót egymás után. Mígnem egyszer odave­tette, hogy menjen ki a Be­rekbe. Költözzön csak be nyugodtan, oda úgysem megy a kutya se más. Majd küld pa­pírt is, csak hagyja már... Itt van hát. Meglesznek va­lahogy. A segély, az öregek, tán a bátyja is, hisz megígér­ték. A kertet műveli, és bejár majd a városba... Isten meg­segít. Csak a kisleány. Hova teszi addig, mivel tölti itt nap­jait? A tanyán nem volt a játék­ban megállás. A kis Mátéval, mint a testvérek, állandóan együtt voltak. Nem is féltette, még akkor sem, ha elkalan­doztak. Mire az est leszállt, megjöttek, és a meséből ki nem fogytak: merre jártak, hogy milyen madarat láttak. S a nagy kazal mögött egy óriás, mint aludta álmát és ők, a hő­sök megtréfálták. Bajszát ösz- szekötözték és áliára aggat­ták, ha majd ásít őkelme, meg­tudja, mi a magyarok istene. Csak mosolygott a csa­vargó, nagyotmondó hősükön, akik cinikusan összenéztek, és ők is tudták, mindez csak mese. Mert a mesék az égig érnek, mint a fák, amiknek se­hol sincs vége, ha alájuk fek­szünk és úgy nézzük, valóban a végtelenbe érnek. A kislány hüppögve, tanács­talanul nézett körül. Orrában érezte még az éjszaka áporo- dott, dohos levegőjét, és tes­tén az ágynemű nyirkát. Este érkeztek, a petróleumlámpa fénye kevés volt még arra is, hogy felismerje, mi van körü­lötte. Ágyba bújt, s hallotta, a nyikorgó kerék mint távolodik. Mintha vinne valamit, ami az övé és most örökre elveszti. A napok lassan teltek. In­kább anyja nyomában jött-ment, aki térült-for- dult, és olyan rendet ra­kott,mintha mindig itt lakott volna. Az udvart kigazolta, föl­söpörte. Az ágakat össze- hordta, s a tönkön feldara­bolta. Bent a házban súrolt, mosott, minden pókhálót eltá­volított. Az egérlyukakat be­tömte, és lassan mindennek meglett a helye. Sor került a kertre; egy darabon felásta, s várta, hogy majd jönnek, a testvére és az öregek hét vé­gére, hogy még egy-két do­logban segítsenek. Nálánál Lonci jobban várta, hogy jön Máté, és újra jó lesz majd minden. Körbejárnak, megkeresik a fészkeket. Tán lemennek a vízhez is, hol csak egyszer járt anyjával. Először látta a nagy tavat, partján a sűrű bokrokat és a vízbe lógó fűzágakat. Fölötte fehér ma­darak szálltak, vijjogva kiáltoz­tak. — Jó lesz majd a nyárban — mondta anyja; fürdenek nagyokat, és itt lesz náluk Máté, együtt járnak a tóra. Me­leg lesz, és fognak halakat ...lám, mégiscsak jó, hogy itt laknak. De egyedül elkószálni nem lehet. Az udvart faoszlo­pok és dróthuzal kerítés veszi körül, azon túl mennie nem szabad. Eljött a várva várt vasárnap. Távolról hallatszott s mind kö­zelebb kúszott a kocsikerék nyikorgása, aztán a szekér zörgése, lovak patáinak do­bogása. Nem kért engedélyt, szaladt eléje, s boldog volt, amikor meglátta, majd elszállt, mint egy madárka. Máté is le­ugrott a szekérről, szaladt fel­éje, elkapta kezét, és nevet­tek, csillogott szemük. — De jó, hogy itt vagy... Szeretlek — mondta Lonci, és arcát a kisfiúéhoz érintette. Aztán megfordultak, s most már együtt futottak be az ud­varba. A felnőttek nem törődtek ve­lük. Elfoglalta őket a maguk dolga. Miután mindent alapo­san megnéztek, letelepedtek, és meghányták-vetették, ho­gyan tovább. Dél már elmúlt, amikor feltűnt, hogy a gyere­keket rég nem látták, s bonta­nák az elemózsiás batyut. — Tán lementek a vízhez — mondta az asszony, és indul­tak ők is. De hiába kiáltozták nevük, válasz nem érkezett. S hogy az idő estefelé hajlott, lázas keresésbe kezdtek. Az asszony az udvar végé­ben, a kerítésen túli sásban egy csapásra lett figyelmes. Átbújt a drót alatt, és indult. Szíve hevesen dobogott. L áthatatlan állat a sást zörgetve futott tova, fel­ette egy sirály éleset ki­áltott, s lába egy tuskóban megbicsaklott. Ekkor vette észre a tátongó rést a földben. Mint egy felszakított varros seb, a korhadt deszkák és a kiálló rozsdás szögek. — Isten! — kiáltotta, és térdre csuklott a beszakadt te­tejű kút peremén, és iszo­nyodva tekintett le a mohás kőágy sötétébe, mely néma volt. Mindent megértett. Fáklyák fényénél merték ki a vizet. A tompa derengésben előbukkant a két kis test, amint a halálos merevségbe ölelték egymást a karok, fel­adva az utolsó reménységet. Az elvadult szilvafák is sírtak... Ujkéry Csaba

Next

/
Oldalképek
Tartalom