Somogyi Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-07 / 262. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — BELPOLITIKA 1994. november 7., hétfő Nemzetközi nyomdász találkozó Az európai régióban az üzemi tanácsok megalakítására a legjelentősebb lépéseket a Nemzetközi Nyomdász Szakszervezeti Szövetség tette — jelentették be a szervezet tegnap Budapesten kezdődött kongresszusán. A résztvevő szakértők szerint 1998-ra vélhetően ki fog alakulni olyan egységes követelményrendszer a nyomdaiparban, amelyet elfogadnak az Európai Gazdasági Térség és az OECD tagországaiban is. Asszonya horvátul noszogatja, de amikor meghallja miről van szó, szaporán mondja: én is magyar vagyok. Hallottak valamit a választásról, de csak a rádióból. — Itt mindenünk megvan — mondja a férfi. — Ehhez meg nem igen tudunk hozzászólni. Tán a fiúnk, ha hazajön... Ő tudná mit kell válaszolni — mondja. Áttelenben a Pécsről betelepült Tar házaspár vigyázza a portát. — Én nem szólok bele a dolgokba — mondja a megtermett, nyugdíjas éveit taposó Tar Balázs. — A legutóbbi választáson fölszólaltam ugyan, de leintettek. Azt mondták most jöttem csak ide, mit beszélek bele az ő dolgukba! Befogadtak. Ennyi... Bunyevácz Gyula polgár- mester nem a hajnali kakaskukorékolásra ébredt. A szomszéd verte föl úgy 11 óra tájban mondván: egész éjjel dolgozott a benzinkútnál. Szeme résnyire szűkül az őszi napfényben, tincseit ujjával igazgatja. A nyárikonyhába kínál hellyel. — Jónak, megfelelőnek tartom, bár én is csak a Somogyi Hírlapból tudtam meg, hogy Tótújfaluban a horvátok megalakítják a kisebbségi önkormányzatot. Hivatalból nem értesítettek. — Azt mondta horvátok. Ezek szerint ön magyar? — Nem. Én is horvát vagyok — mondja nevetve. — A tótújfalusiak 99 százaléka az. — Úgy gondolja, rendjén van az, hogy magának nem szóltak erről? — Szerintem talán szólhattak volna, de nem volt kötelességük. Úgy jártak el, ahogy kellett. Itt eddig is kisebbségi önkormányzat volt. Vagy nem? Egyébként jobb is, hogy nem vontak be, mert úgy sem indulok a választásokon. Belefáradtam már mindenbe. A polgármester szerint Tótújfalut éppen azok a gondok nyomasztják, mint hazánk bármelyik kistelepülését. Sem nem jobb, sem nem rosszabb itt a helyzet. A 17 aranykorona alatti gyönge föld meg a sok öregember miatt hátrányos helyeztűvé nyílvánított faluban nem vethet ki adót. Mindössze 11 millió forintból gazdálkodtak, de ez az összeg az infláció miatt, 1990 óta egyre csökken. Legalább 18 millió forintra lenne szükség. A kevéske pénzből spórolták meg évről-évre azt a 2,5 milliót, amiből a KPM segítségével építettek utat a Szabadság útján. Rendbe tették a török-kori templomot, de telefonra már nem tellett. A kiadások oroszlán részét szociális célokra kellett fordítani. Nyári Pál és Amigya Pál, akár a többi gazda megél a földjén. A kárpótlással is szereztek néhány holdat, meg a téesz ad némi munkát. Ha megalakul a kisebbségi ön- kormányzat, az a falun belül a többséget képviseli majd. A szomszédos falvakban — Szentborbáson, Potonyban, Lakócsán — ugyanez a helyzet. A Dráva menti horvátok- nál ugyanis a „kisebbség” a többség. Ám a többség — úgy tetszik — mégsem kíván élni a kissebbségeknek adandó jogokkal. Várnai Ágnes Látrány, Karád, Somogybabod, Visz összeadta pénzét • • Ot falu összefogott a tisztaságért Látrány, Karád, Somogybabod, Somogytúr és Visz nemrég vette birtokba a közös beruházással épített kazettás szennyvíztisztítót. 1995-re a szervezett szemétszállítást szeretnék ugyancsak közösen megoldani. A szemétlerakót, amely előreláthatóan 5 millió forintból készül el, a szennyvíztisztító mellé telepítik. Nagy Gábor, Látrány jegyzője több kistelepülés elöljáróival ellentétben állítja: a társulás és az összefogás oldja meg a nehéz gazdasági helyzetben levő települések fejlesztési gondjait. Ehhez azonban — akárcsak a látrányi körjegyzőségben — tárgyalások révén kell megtalálni a közös nevezőt. A pénz ugyanis nem lesz több, Sőt. Régóta szeretnének például egy tornacsarnokot. A mintegy 260 helybeli és több környéki iskolásgyerek sportolási lehetőségét, versenyek megrendezését is biztosítaná, ha megépítenék. Egyelőre azonban nem tudni, hogy miként alakulnak a céltámogatások. Annyi bizonyos, hogy ma már egy iskolás gyermek után fejenként 69 forinttal egészítik ki a 41 forintos központi fejkvótát és ez is csak szűkösen elég. A 300, hatvan év fölötti látrányi lakos ellátása ugyancsak egyre többet emészt föl. Nevelési segélyre 500 ezer forintot, rendszeres szociális segélyre mintegy 150 ezret költöttek. (Várnai) Tótuj falun a kisebbség a többség Amigya Pál és Nyári Pál a kisebbségi önkormányzatról beszélgetnek — Nekünk nem szoroz, nem oszt. Mi horvátok vagyunk és mégis magyarok. Én még a nevemet is magyarosítottam Jankovicsról, Nyárira. Most Nyári Pálnak hívnak — mutatkozik be Tótújfalu egyik gazdája. A vegyesbolt környékén ereszkedett szóba a falubeli Amigya Pállal, amikor megzavartam beszélgetésüket. Mint akit a tűz éget meg, úgy rebbentek szét, hogy meghallották: a kisebbségi önkormányzat megalakulásáról faggatnám őket. — Nem akarunk mi itt horvátok lenni, bolygatni a dolgokat. Akik ezt csinálják, rosszul teszik. Ha egyszer Magyarországon élünk, akkor legyünk magyarok! Tanuljuk meg a magyar szokásokat, a magyar életformát — bukkan ki mégis Nyári Pálból a szó. — Valamikor biklát hordtak itt az asszonyok, meg ápolták a szokásokat, hagyományokat, de ezek már mind elhaltak. Képet még talán tudnék mutatni róla. — Mégis úgy döntöttek, hogy megalakítják a kisebbségi önkormányzatot... — Mi nem döntöttünk úgy, mert meg sem kérdeztek bennünket — villámlik a tekintete. — Néhány okos ember arra gondolt, hogy egy kis előnyt kovácsol ebből magának. — Egy kis pénzt... — fűzi hozzá halkan Ámigya Pál. — Kár volt ezt a kormánynak hangoztatni, mert ezzel csak a nacionalizmust élesztik újjá — kapja vissza a szót a másik gazda. — Nem kell vele foglalkozni. Ha magyarok vagyunk, akkor legyünk magyarok. Ha horvátoknak valljuk magunkat, akkor meg menjünk Horvátországba aztán ott verekedhetünk a szerbekkel. Amigya Pál szerint amióta az eszét tudja, magyarul tanítottak a faluban. Most már az öregek is megszokták ezt, a fiatalok pedig nem is beszélnek horvátul, csak otthon. A gyerekek meg úgy ahogy hallják a nagymamától, nagypapától. — Nekünk soha sem volt gond — még a katonaságnál sem — az, hogy horvátok vagyunk — mondja. — Attól félnek, hogy ez a lépés megosztja az embereket? — Biztos így lenne. De nem is hiszem, hogy létjogosultsága volna, mert akik szervezték...— harapja el a mondatot, s legyint lemondóan. — A Bunyevácz Jóska, a volt igazgató, állítólag a pécsi színházban előadást tartott a nyugdíjasoknak, hogy kell a kisebbségi önkormányzat. Kell, kell... — dünnyőg. — Rangot akar szerezni. Neki fogalma sincs arról, hogy mi a kisebbség. A 300 lakosú Tótujfaluban sem annyira egyértelmű, hogy ki is valójában a kisebbség. Az ottlakók 99 százaléka ugyanis horvát. Egyetlen cigánycsalád él közöttük, meg egy pár szezonálisan betelepült magyar városlakó. A származása szerinti magyar — ha akad is egy-kettő —, már beházasodott valamelyik horvát családba. A mondat egyik felét magyarul, a másikat horvátul formálja. Mint Szilágyi János, aki éppen árkot ás, hogy a házi vízvezetékét megjavítsa. (Fizetett politikai hirdetés)
