Somogyi Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-08 / 237. szám

10 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. október 8., szombat A halhatatlanság paradoxona Szigliget és Bécs között — Az írói lét nem ott kezdő­dik, hogy megszületett az em­ber, hanem ott, hogy mitől vá­lik íróvá — mondta Monoszlóy Dezső, Bécsben élő író. A bu­dai születésű alkotó minden hangjátékát, versét, regényét magyarul írta. — Mitől válik íróvá az em­ber? — Gödöllőn diákoskodtam a premontreieknél, s a Vár alatt lévő Ferenc József Gim­náziumban érettségiztem. A prágai tavasz idején a cseh­szlovákiai magyar írószövet­ség titkára voltam. Aztán orosz fogság, sok évig börtön, internálótábor... Éreztem, hogy rengeteg mondandóm van, amit le kell írni. Ezért in­dultam el egy elég tekervé- nyes úton. 1968-ban Po­zsonyból először Újvidékre menekültem. — Milyen volt a kisebbségi lét akkortájt? — Úgy éreztem, a legtelje­sebb magyar kisebbségi lét Újvidékhez, Szabadkához kö­tődött. A Magyar Szó akkor olyan példányszámban jelent meg, mint a Népszabadság. 24 órás magyar adás volt a rádióban. Rádiószínház, ren­geteg magyar lap, ifjúsági is. A Csehszlovákiában cenzúrá­zott írásaim az ottani irodalmi lapokban kaptak nyomdafes­téket. De szerb-horvátul is megjelentek, közülük többet Danilo Kis fordított. Bár én örökös letelepedést kaptam Újvidéken és intellektuális környezetre találtam, 1969- ben mégis igent mondtam az osztrák Pen klub meghívá­sára. Azóta Bécsben élek. — Magyarország felé is „kacsintat", hiszen a közel­múltban Szigligeten vásárolt házat. — Mindenféle új honfogla­lási tervek nélkül jöttünk haza. Néhány hónap óta megosztva élünk Bécsben és Szigligeten. Odakint egyébként díszsírhely vár... Nem tudni, hogy lesz; egyes magyar elképzelések szerint úgyis kikaparnak és hazahoznak majd. — Hány magyar él Bécs­ben? — Nem vagyok statisztikus, de legalább negyvenezer. Nem is az összlétszám a fon­tos, hanem az, vajon közülük hányán mobilizálhatók a bécsi magyar élet és irodalom szá­mára. Bécs már csak a Duná­val van elválasztva Budapest­től és Pozsonytól... — Mindig írással kereste a kenyerét? — Világéletemben az írás­ból éltem. Abból, hogy magya­rul alkotok, és írásaimat lefor­dítják. Nemrég belekezdtem egy új regénybe; A halálom utáni napon a címe. Ez inkább fintor, mint végrendelet, hi­szen ezt a napot már nem én élem meg, hanem az a társ, aki engem holtan megtalál. — Mit szólt hozzá a fele­sége? — Még nem mutattam meg neki. — A napokban jelent meg A milliomos halála című regé­nyének német kiadása. Köz­ben Pozsonyban kikerült a nyomdából a Menekülés Szo­domába című regénytrilógiá­jának új kiadása. A szerelem öt évszakát pedig egy japán kiadó tervezi megjelentetni. Hisz-e a kétnyelvű irodalom­ban? — Nem. Annak ellenére, hogy tudom: vannak ilyen iro­dalomtörténeti téveszmék. Szerintem az élet megraga­dása a lényeg; írói megközelí­tése, amelyhez rengeteg in- fantilizmus is kell. Megrög- zöttség, hogy az ember újból kitalálja a világot. Ez persze nem mindig sikerül, de ennél kisebb hittel nehéz egy új kö­tet megírásához hozzáfogni. Ha viszont az egész világ kita­lálásához még szótár is kell... Ekkor nem életszavakat, ha­nem szótári szavakat kell ke­resni. Zilahy Lajos amikor kike­rült Amerikába, megpróbált angolul írni. Hihetetlenül el­szegényítette irodalmi ou- ervre-jét, ugyanis szavakat keresett élet helyett. De ami­Fotó: Király J. Béla kor Bécsben bemutatták első rádiójátékomat, a dramaturg azt mondta: megtanulsz úgy németül, hogy így is írsz majd. Én meg példaként felhoztam Kosztolányi esetét. Valaki egyszer az eszperantó nyelvet dicsérte. Kosztolányi figyel­mesen hallgatta, majd meg­kérdezte, hogyan kell mon­dani eszperantóul, hogy be­teg. Persze, hçgy tudta az eszperantista. És azt, hogy breteg? Azt nem lehet eszpe­rantóul mondani. Erre Koszto­lányi: akkor ez nem is nyelv. Én ugyan tudom, hogy néme­tül lehet azt mondani, hogy breteg, csak nem találom meg a szótárban. — Nincs műve, amelyben ne lenne legelább egy új ma­gyar szó. — Ilyenre sohasem mernék vetemedni egy más nyelvvel, csak a magyarral. — Számos kitüntetést ka­pott. Az osztrák professzori címnek is birtokosa. Ezt a szabadfoglalkozásúak élet­művéért adják. Van-e magyar kitünetése? — Még nincs. De lassan­ként semmit nem jelentenek a kitüntetések, mert elkésve ér­keznek. Fiatal koromban nemcsak kitüntetésekre vágy­tam, hanem a halhatatlan­ságra is. Ma már egyre inkább tudom: a halhatatlanságnak egy nagy baja van: bele kell halni. Lőrincz Sándor Egy „új módi” szolgálat, szelíd szorgalommal Vannak emberek, akikkel nehéz vitatkozni. Zömében azért, mert az érvek csukott fü­lekre találnak. Ám vannak olyanok is, akik figyelmesen meghallgatják a másikat, sőt igazat is adnak, mosolyogva, türelmesen bólintanak, de ál­láspontjuktól tántoríthatatla­nok. Bihariné Asbóth Emőke Csurgón ilyen. Törékenységé­ben éppúgy megáldott türe­lemmel, mint kitartással. Évekig vezette, rózsásnak aligha mondható körülmények között, a művelődési közpon­tot. Aztán megvált az igazgatói poszttól. Aligha hihető, hogy kecsegtetőbb jövedelem miatt, avagy közművelődési (sokak­nál nem is olyan meglepő) ku­darcérzés miatt. A régi isme­retség okán azt is állíthatom, hogy nem valamiféle hirtelen fellobbanó szakmai kaland­vágyból. Sőt! Abban látott fan­táziát, hogy a népműve­lés-közművelődés immár hosszú évek óta lovagolt vesszőparipájára tegyen fel mindent: ő most ugyanis hiva­tásos közösségfejlesztő. Ép­pen a régi ismeretség „jogosí­tott” arra, hogy vállalásáról ne a rácsodálkozás naiv mohó­ságával, hanem vitázó okvetet- lenkedéssel kérdezzem. Az előzmények: a Magyar Művelődési Intézet, illetve a Közösségfejlesztők Egyesü­lete alapítványi háttérrel kö­zösségszolgálati mesteriskolát indított, amelyet elvégzett, hu­szonöt társával együtt. Utána ugyancsak az alapítvány égi­sze alatt (a Postabank jelentős támogatásával) tíz végzett mesteriskolás meghívásos alapon az ország különböző régióiban állást kapott. Biha­riné Asbóth Emőke 1993 szep­tember 1-jétől Somogy, Zala és Szigetvár körzetében (kon­centráltan Csurgó környékére) közösséget fejleszt. Talán így kimondva is érezhette a zene­iskola épületében kialakított pöttömnyi irodában, a „főhadi­szálláson”, a megállapítás iró­niáját. Emőke elmosolyodott, s hosszú teoretikus okfejtés, magyarázat helyett a kezembe nyomott egy kiadványt. A „Javaslatok a települések humán fejlesztése érdekében” című s a Közösségszoigálat Alapítvány által jegyzett do­kumentum egyszerre elméleti és gyakorlati foglalata, ha úgy tetszik, stratégiai-taktikai mu­níciója a cselekvésnek. Nem mankó, nem receptgyűjte­mény, nem előírások, üdvta­nok menete. Nagyonis feltéte­lezi, hogy akik használják a le­írtaknál tovább gondolkodnak és feltalálják magukat a tere­pen. Egyszerre kelt bizalmat Bihariné Asbóth Emőke, a közösségfej lesztő (Kovács Tibor felvétele) és kételyeket... Nos, az okve- tetlenkedés is ebből fakad. Ugyanis a csurgói közösség- fejlesztő hölgy is belátja, hogy például a megyében a civil szervezetekről készült felmé­rés szerint a különböző cso­portok, körök, klubok egy része olyanokat lajstromoz, amelyek (például az amatőr művészeti mozgalomban) korábban is működtek már. Csak most jött a civil besorolás...” Aztán azzal a feltehetőleg nem légből ka­pott feltételezéssel is egyetért, hogy ezekről az állampolgári kezdeményezésekről nemcsak divatosan esik sok szó manap­ság, hanem szépen szaporod­nak azok a szerveződések és intézmények is, amelyek ép­pen a civilek „ápolására” hiva­tottak. Kezdeményeznek, ér- dekvédenek, van átfedés is, különböző rendű-rangú fó­rum... Nem pusztán egyetért ezzel a ténnyel, hanem pél­dákkal is szolgál, mint amikor éppen a somogyszobi közös­ség egyik vezetője mondta el, hogy jobb lenne a fölülről ka­pott intenciók, fejtágítások he­lyett csak úgy egyszerűen ha­sonszőrűekkel találkozni, elbe­szélgetni, hogy ki mire megy a saját falujában... Folytattam to­vább azzal, hogy a községek többségében, az úgynevezett „humán” koncepciók és a civil kurázsi megalapozásához biz­tosabb megélhetés, munka és munkahely kellene leginkább, s ezért a magasztos célok kí­vülről vagy felülről jött képvise­lőit, meglehet, árkon kívüli gyöpmestereknek tekint(het)ik. Mosolyogva bólintott, gyakran bizony így van, ő is egy a „bá­bák” közül, őt is fogadták néhol gyanakpodva, értetlenül vagy közönnyel. Hát ezért nehéz vitatkozni Bihariné Asbóth Emőkével, mert nem vitatja az ellenérve­ket, néhány kudarcról becsü­lettel bevallja, hogy azon még sokáig rágódni kell, de nem törte le. Mert mindezek elle­nére csinálni kell. Tiszteletben tartva, felébresztve, gerjesztve a helyi önállóságot és az egy­üvé szerveződés tudatát, lehe­tőségeit, céljait. Ezek mentén készítette és készíti felméré­seit. Tájékozódik, és tájékoz­tat. Pályázatokról tudósítja az érdeklődőket és pályázatokat készít maga is. Nagy fontos­ságot tulajdonít annak, hogy helybeli fiatalokat, aztán hely­hez kötődő főiskolásokat, egyetemistákat állítson maga mellé. Pogányszentpéter, Por- rog, Somogyszob, Csurgó, Csurgónagymarton, Segesd s még lehetne folytatni a sort, ahol úgymond már „léptek”. Nem szerénytelen, nem mondja, hogy az ő hatására, de nem tagadja, hogy ehhez némi köze volt... Szeretett volna a testvérvárosi külkap- csolatokban, az összehango­lásban, együttműködésben va­lami többet elérni, de ez eddig nem jött be. Szeretne a helyi médiák: újságok, rádiók, ká­beltévék együttműködésében, szervezésében a kölcsönös tapasztalatszerzés területén is előbbre lépni. A korábbi ifjú­sági mozgalmak leépülte után izgatja a „gyermekpolgármes­terek” lehetséges szerepválla­lása, avagy a „Maison Famili­ale Rurale elnevezésű, a szü­lők egyesülete által fenntartott francia oktatási intézmény” honosítása... Tévedés ne essék: a fenti elegyes törekvések, ötletek, elgondolások csak a jegyezet- füzetben rögzültek így, Biha­riné Asbóth Emőke szabályo­zott haditerwel rendelkezik és nem sznob, hogy csak úgy rá­csodálkozzék minden újdon­ságra... Mégis: olyan közegel­lenállásoknak, lehetetlensé­geknek üzen hadat, s próbál­kozik megszállottan, hogy el­megy a kedvem a további ok- vetetlenkedéstől. így aztán az egy év közösségszervezői ho- zadéka az ő mérlegén valós súlyt és tanulságot kap. Nagy szavak nélkül, kitartó erővel csinálja tovább... Végülis ha nehéz is olya­nokkal vitatkozni akik méltá­nyolják az ellenérveket, de ki­tartanak szándékuk mellett, ez azért jó dolog. Mert az ember kételyei közepette, jól vagy rosszul meggyőzve, mégis­csak fejet hajt, és amit érez, azt leginkább tiszteletnek lehet nevezni. Tröszt Tibor S Abel, hol vagy? A mikor kézbe vette a meghívót, rögtön fel­fedezte a fiú nevét. A kis Marity előadást tart a múzeumban az ünnepi héten. Két betű állt ott a csa­ládi neve előtt — dr. —, a ke­resztneve után meg az elő­adás címe: A népi barokk tér­hódítása Európában. Igen, a kis Marity néprajzkutató lett. Első olvasásra fel sem tűnt a volt tanítónak, hogy nem ma­gyar intézmény áll a dr. Marity Abel név alatt. „Te Marity vagy, ugye?” — kérdésével kiszakította a fia­talembert a kollégái közül a múzeum előcsarnokában. Éppen az előadások sorrend­jét beszélték meg; Karsai Gabi, a helyi néprajzi gyűjtő tolla szinte sistergett a papí­ron, ahogy a változásokat je­gyezte le a műsorközléshez. Béres Vincét, az egykori taní­tót kissé zavarta, hogy közön­ség helyett gimnazistákat ül­tetnek be a megyei címerrel ékes, faragott bútorú díszte­rembe. — Megismerlek — nézte meg a tanítót Martiy Ábel, de fekete gombaszemének pil­lantása bizonytalanul lebbent a másik arcára. — Ugye, Pé­csen találkoztunk, ott vagy csopivezető a múzeumban? — Az első tanítód vagyok. A Béres. A gyenge fórfihiúságot — hogy a fiú szinte alig idősebb kollégájának vélve őt letegezi — elnyomta a csalódottság: a legkedvesebb tanítvány nem ismerte meg. Húsz vagy még több év telt el azóta... A falusi iskola emeleti ablakából figyel­ték Sósvölgyi Hildával, a rajz-földrajz szakos tanár­lánnyal, hogy a kis Martiy minden reggel széles ívben kikerüli az épület közelében kapirgáló alattomos kakast, „aki” egyszer megkergette. A kis Martiy táskáját elhajítva szinte repült az oltalmat je­lentő nagykapu felé. — Béres Vince — mondta színtelenül dr. Marity Ábel. — Szigorú tanító voltál. Szigorúnak mindig az emi- nenes érzi a tanárt, a rosszak szinte immúnisakká válnak a korholásra. — De hiszen én... A vic­cekre nem emlékszel, Ábel? B enne úgy éltek azok az órák, mint derűs negyvenöt percek. A kis Marity nevéhez já­tékot gyártott: „Ha Á-belt mondasz, Mondj Bé-belt is. Ábelbébel." Hogy visongott rajta az osztály. Betelepített bukovinai szé­kelyek gyerekei és a ki nem te­lepített svábok apróságai ültek a padokban. Marityék a széke­lyek kényszerű háborús há­nyattatásai során valahol Bácskában csalódtak a kö­zösséghez. A tanító a Marity névből nem tudta eldönteni, horvát vagy szerb apai ősei lehettek-e a bukovinai anyai ág mellé. Tűz és víz házaso­dott... — Mit tudsz a többiekről? Sebestyén Piuszról, Erős Gazsiról, Tillmann Marikáról? — Nem tudok róluk. Ritkán vetődöm haza. Kint élünk. A fiút szinte elsodorta mel­lőle a terembe tóduló gimna­zisták utolsó csoportja. Béres beült az utolsó sorba. A prog­ramlap sorai összefutottak a szeme előtt. Egy szegedi előadónő — lelkesen raccsolva — a tanya­világ paraszti eszköztáráról beszélt, egy szombathelyi múltőrző a falusi élet rendjéről értékezett, a szlovákiai nép­rajzos a dunai aranymosásról tartott előadást. A tojássima koponyájú, szálas férfit — pro­fesszor Karl Schustert —, a német testvérváros múzeumi­gazgatóját megkülönböztetett figyelemmel köszöntötte a rendezők nevében Karsai Gabi, a helyi néprajzos. A professzor a barokk stílus szászországi jellemzőiről be­szélt. Béres Vince nem figyelt rá. Rossz pedagógus voltam és rossz honismereti csoport- vezető. Savként marta az alat­tomos önvád, mely lassan fö­lébe telepedett csalódottsá­gának. Csak akkor emelte ki fejét önmaga romjai alól, ami­kor a műsorközlő Marity Ábelt jelentette be. — Röviden, hiszen a pro­fesszor úr, a főnököm már mindent elmondott a témáról, és nála szakavatottabb elő­adót aligha találnánk Európá­ban — kezdte a fiatal néprajz- kutató. A főnök? Béres Vince szemüvegén át vizs­gáztatta a program­lapot. Nem tévedés. Dr. Marity Ábel a német test­vérváros múzeumának tudo­mányos munkatársa. Mit kutat ez ott?! Az Érchegység bá­nyászati emlékeit vagy a lut­heri tanok hatását a szász vá­lasztófejedelemség parasztja­ira? Nem inkább a bukovinai székelyek szokásvilágát vagy az elmagyarosodott délszláv apai família tárgyi, nyelvi em­lékeit kellene kutatnia Marity Ábelnek? Béres Vince csöndesen el­hagyta a termet. Leskó László „Világéletemben írásaimból éltem”

Next

/
Oldalképek
Tartalom