Somogyi Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-29 / 255. szám
SOMOGYI HÍRLAP 1994. okt. 29. szombat Könyveket ajánlunk GION NÁNDOR Izsakhár Gion Nándor összefüggő novellákból kiformálódó új regénye az újvidéki közelmúltat idézi: a valóság rideg tényeit, írásaiban összeolvad a brutalitás és a kedvesség, a cinizmus és álmodozás, akasztófahumor, gyengédség. (Kortárs, 280 Ft) GAMMOND, PETER Klasszikus zene Az enciklopédia megismerteti az olvasót mindazzal, amit a klasszikus zenéről, annak születéséről, korszakairól, nagy művészeiről tudni kell. Kilenc fejezetre tagolódik, s a hanglemezfelvételek készítéséről is tájékoztat. (Kossuth - 2400 Ft) PÁLFI ÁGNES Háromág A Magyar írók Szakszervezete díjjal tüntette ki a költőnő első verseskötetét (Napéj). Új kötete az érett öntudat és önbizalom asszony-lírája. Fájdalomvallás, sorstragédiák szele és a hétköznapok örömkeresése egyformán jellemzik az új kötet verseit. Kráter - 230 Ft) SCHRAMMEL IMRE Belső tárlat A magyar kerámiaművészet megújítójárói kevesen tudták, hogy 1984-től napjainkig vezette naplóját. Leonardóra emlékeztető grafikai pontossággal kutatja a kifejezés és az anyag (agyag) évezredes örökségének titkait. (Kráter - 798 Ft) MADARAS JENŐ Hamvazószerda A könyv íróját a Műegyetem tanáraival és diákjaival együtt 1944-ben kitelepítették Németországba. Erről a viszontagságos időszakról és a világtörténelem legnagyobb légitámadásáról, Drezda pusztulásáról ír a túlélők egyike. (Mikes, 490 Ft) J. B. CASH Tigrisbölcső Itt a magyar ponyva - állítja a szerző könyvéről, amelyben két regényt talál az olvasó. A Tigrisbölcsőben a tudósító egy lemészárolt törzs életben maradt tagjai után nyomoz, mert bennük sejti a magyarok őseit. - A mázlista: budapesti flasztersztori. Napjainkban játszódik a szépségiparban. Bővelkedik humorban és izgalomban. A kötet érdekessége: hogy az álnéven szereplő író valódi neve is kiderül, s ennek segítségével komoly pénzt is nyerhetnek az olvasók. (Porczió Press, 348Ft) SZÍNES HÉTVÉGÉ Siker, válság, közérzet Rekviem a természetért Különös „gazdasága” van a kaposvári Táncsics gimnáziumban Kertész Sándor tanár úrnak. Az egyik az iskola galériája. Ritka adomány, ahol tárlatok várják a diáknépet, s tárlatokra hívhatók a kortárs alkotók. A másik „birtok” jóval szerényebb: a cseppnyi szertár. Három íróasztal tanúsítja, hogy osztozni kell a kollégákkal is. A harmadik meg a katedra a szaktanteremben, ahol minden összegezhető és ahonnan minden kiindul. A művésztanár nem panaszkodik a helyszűkére. Sőt nagy lehetőségnek tartja, hogy „összehozható” a diáksereg és a képzőművészet találkozója. Nagy szavak nélkül, csendes de szívós meggyőződéssel vallja: a szakbarbársággal szemben, amelyre mindig nagy a csáberő, az általános műveltséghez ez is hozzátartozik. A gimnáziumban - úgy tapasztalta ő is - a művésztanárnak külön is meg kell küzdenie a hagyományos disciplínák mellett tantárgya létjogosultságáért. Mert más a helyzet a művészeti szakközépiskolában ahol a „művészpalánták” képzése eleve adott feladat. S megint más a többi középfokú intézetben, ahol legfeljebb a magyar vagy a történelem tanításába „ötvözhető” a művészet története. Egy évtizedes középiskolai tapasztalatai azt igazolják, hogy főleg tanítványai köréből érkezik a megerősítő viszajel- zés. Jól tudja ugyanis, hogy amit itt megtehet, az leginkább a látáskultúra, az ízlésvilág gyarapítása. Annak a képességnek a fejlesztése, hogy a gondolatok képileg is megjeleníthetők, A műterem magányában hogy a természet legegyszerűbb tárgyaiban is rejt felfedezni valót. S ami mindebből kinő, ahol megmutatkoznak az oroszlánkörmök, a „többlet” amely a tehetségre utal, azt érdemes kiállítani, sikerre vinni gyakran külföldön is. Apropó sikerek! Kertész Sándor úgy véli, napjaink rossz művészeti közérzetében, amelyet lehet akár a válság jelzőjével is illetni, megnyugvást, biztonságot a műterem magánya ad. Még akkor is, ha napok, hetek, hónapok alkotássá vajúdott fáradozása néhány rácsodálkozó pillanatot jelent csupán a verni- százs látogatóinak. Mert egyébként makacsul maradó a honi prófétaságra utaló közmondás igazsága. Erre ő éppen egy bécsi kiállításának lelkes, elismerő fogadtatásakor döbbent rá. Többször is hangsúlyozza csendes nyomatékkai a rádöb- benés kifejezését, mert az „élmény” magyarázata egy sajátos ellenpont. Ha ez (vagy hasonló) nincs, akkor úgymond, az alkotó megmaradhat talán örökre a harmad vagy negyed- rangúság tudatában, kishitűségében. Kertész Sándor új kiállításra készül. A grafikák, a térhatású képek és az úgynevezett installációk, amelyek a megyei művelődési központban kerülnek a közönség elé, a Rekviem a természetért összefoglaló címet kapják. Köztük olyan kompozíciók amelyek köznapi tárgyakból, a mindennapi létezés szanaszét fellelhető eszközeiből, a természet darabjaiból állnak össze. Igen, a meghök- kentés a ráébresztés szándékával is, hiszen a természet ügyében, védelmében jócskán pu- fognak frázisok is, és jócskán megemelkedett a befogadói ingerküszöb. Ezért gondolja az alkotó, hogy nézzünk szembe azzal is, amikor a leragasztott szemű ember kívánja a famadár röptét kísérni... Vagyis nem a mű groteszk, hanem a viszony is, amelyet együttélésünk során a természetre (és magunkra) kényszerítettünk. Kertész Sándor plasztikája Fotó: Török Anett Van ebben az ironikus, sajátosan „kertészi” látásmódban valami diákosan-kamaszosan protestáló is. A tanár úr egy pillanatig sem tagadja: a katedra három évtizede visszafelé is hat, valamiféle termékenyítő adok-kapok kapcsolatot működtet. Miközben a tanár fontosnak tartja, hogy egy kettévágott mákgubóban is fedezzék fel a természet képpé tárulkozó titkait, ő is titokra lel a felfedezők friss színeiben, formáiban. Vajúdásában, válságaiban is így egész a világ. A műteremben is, a katedrán is. Tröszt Tibor Kegyeletsértő hivatali packa Eladták a lengyeltóti katona-temetőt Raszkolnyikov színre lépett Lipics Zsolt: Kaposváron a kis szerepeket is tehetséges emberek játsszák A Lengyeltóti és Marcali között évek óta dúl kórházvita. A háborúskodás tétje a Lengyeltóti városközpontjában álló és Marcali tulajdonában lévő kórházépület volt, amelyet az idén eladott. Csakhogy „papíron” a kórház mellett lévő katonai-temetőt is eladta, a hősi emlékművel együtt. Dr. Ács Zoltán, a Marcali Városi Önkormányzat Kórház-Rendelőintézetének igazgató főorvosa elmondta, hogy a temetőben, amelyet kerítés választ el az intézménytől a lengyeltóti őslakosok szerint nemcsak orosz, hanem német, bolgár katonák is nyugszanak. Nyughelyüket mindig is Lengyeltóti tartotta rendben, miután még 1938-ban az ingatlan akkori tulajdonosa a vármegyének adta át a területet és az elmúlt évtizedek gyakorlata szerint a területileg illetékes helyi tanács, majd önkormányzat gondozta a temetőket. így a tulajdonosi viszonyokat az elmúlt érában nyilvánvalóan senki nem követte figyelemmel. Az ingatlan értékesítésekor a földhivatalban lévő telekkönyv szerint adták el a területet, az új tulajdonos sem tudta, hogy temetőt is vett. Október 23-ra a kórház dolgozói tették rendbe az elhanyagolt sírkertet, miután a lengyeltóti polgármesteri hivatal felszólította erre a tulajdonost. Dr. Sütő László Marcali polgármestere elismeri — úgy tűnik — a papírok szerint úgy tűnik eladták a temetőt is, amit egy helyrajzi számon volt nyilvántartva a kórház ingatlanával. Az értékesítés során tapasztalták, hogy kisebb a terület, mint amit a dokumentumok mutatnak, vagyis a temető egyértelműen Lengyeltótié. Meg is állapodtak, hogy az Lengyeltóti beszerzi a megosztási vázrajzokat, de ezt két évig nem adta át, mire Marcali hosszas próbálkozás után megállapodott a vevővel. Az időközben megérkezett megosztási vázrajzokat továbbadták az új tulajdonosnak, aki lemondani szándékozik a temetőről Lengyeltóti javára. A törvény szerint nem is lehet birtokában a sírkert. Dr. Sütő László tragikomikusnak minősítette ezt a helyzetet. Papszt Lajos Lengyeltóti polgármestere megerősítette: valóban felszólították az új tulajdonost, hogy tegye rendbe a temetőt, mert különben bírságot szabnak ki rá. A két város közötti megállapodást állítása szerint dr. Sütő László nem írta alá. A dokumentumokat ugyanakkor megrendelték, geodéziai céget kértek fel, s ez nem megy máról holnapra. Véleménye szerint Marcalinak kell kérnie a területmegosztást, és nem adták visz- sza az erre készült anyagot sem. Loncsár István, a K és L Ingatlanberuházó Kft tulajdonosa ma már tudja: megvásárolt, olyan területet is, amely nem lehet a birtokában. (Tegyük hozzá egyelőre a kórházban sincs birtokon belül, mert a szerződés szerint csak a Marcaliban felépített intézmény elkészülte után lesz övé a lengyeltóti kastély-kórház.) Két határozatot kapott idén a lengyeltóti polgár- mesteri hivataltól: a telekmegosztási határozat indokolásában az szerepel, hogy a temetőt a város tartja karban és a területe Lengyeltóti tulajdona. Ezek után meglepetéssel vette a következő levelet, amelyben ugyaninnen felszólítják tegye rendbe a „tulajdonát”, különben bírsággal sújtják. Ezek után felkérte a lengyeltóti jegyzőt, hogy eredeti szándéka szerint intézkedjen a telekmegosztásról. — A Lengyeltóti polgármester állítja, hogy ez az Ön dolga. — Én leszek a tulajdonos? — Miután ön fizetett a temető területéért is, de a törvények szerint az nem lehet a gazdasági társasága tulajdonában, kár érte. Szándékozik ezért pénzt kérni? — Eszünkbe sem jutott pénzt követelni. A kár akkor ér bennünket, ha nem rendeződik mielőbb a temető ügye, és az ott eltemetettek nem nyugodhatnak békében. Ha a lengyeltóti polgármesteri hivatal nem ilyen magatartással áll ehhez az ügyhöz, szívesen hozzájárultunk volna a temető gondozásához is. Gáldonyi Magdolna — Mitől népi játék a Bűn és bűnhődés? — kérdeztem Lipics Zsoltot, aki a tegnap este bemutatott darabban Rasz- kolnyikovot alakította. — Igazából most sem értem, hogy Bezerédi Zoltán miért így határozta meg a műfaját. Nem is tudom, mit takar az a fogalom, hogy népi játék. Bezerédi szerint a gyilkosság egy össznépi játék; talán ezért. Egyébként egy stilizált, kortalan, bérházszerű épületben játszódik a cselekmény, s a darab elején és végén egy keretjáték van. — Mi az, ami Raszkolnyikov jellemvonásaiból önre is ráillik? — Sok minden. Raszkolnyikov rettenetesen érzékeny, ingerlékeny ember. Fiatal ember, aki nem érzi magát jól a saját bőrében, de leginkább abban a világban, amelyben él. Talán ilyen vagyok én is. A gyilkossággal megpróbál kimozdulni a tespedtségből, az unalomból, és megpróbálja önmagát és a világot ráébreszteni arra, hogy vannak olyan emberek, akiknek semmi értelme, hogy éljenek. — Erőt próbáló darab... — Nagyon. Negyvennyolc jelenetből áll a Beze- rédi-adaptáció. Ebből csak két jelenetben nem vagyok színpadon. Fárasztó, hosszú szerep. Ezt felépíteni, végigjátszani úgy, ahogy szeretném. Rengeteg energia kell hozzá. — Ötödik színházi évadját kezdte Kaposváron. Nekem a Csao, Bambinóban volt a legemlékezetesebb. — Amikor idekerültem, csak kisebb szerepekben játszottam. Tavaly viszont minden darabban. A Kakukkfészekben egy beteget, a gyerekdarabban a farkast, a legkedvesebb szerepem a Tisztújítás jegyzője volt. De a Jelenetekben is kaptam egy kisebb szerepet. Ascherrel nagy élmény együtt dolgozni. Még akkor is, ha csak néhány mondatnyi a szerep. Sokáig azt gondoltam, hogy én nem is vagyok alkalmas főszerep eljátszására. Úgy véltem: kevés van még bennem ahhoz, hogy az én hátamon nyugodjon egy előadás. Aztán amikor a Csao, Bambinóteljátszottam, mint az első abszolút főszerepet, rájöttem, ez is megy nekem... — Mire tanította meg az elmúlt négy évadban a kaposvári színház? — Ugyanarra, amire a Katona. Szerencsém volt, hogy a főiskola harmadik és negyedik évében ott voltam gyakorlaton. A Katona akkor volt abszolút fénykorában. Fantasztikus társulatban dolgozhattam. Statisztáltam darabokban, de nekem az is élmény volt. A Katonának is az az egyik legnagyobb erőssége, ami a kaposvári színháznak: a kicsi szerepekben is tehetséges emberek játszanak. Lőrincz Sándor
