Somogyi Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-29 / 255. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. október 29., szombat Kicsi kis tiborcok Régebben volt a kisdiák, a kispap. Aztán lett kiscsoport, középső és nagycsoport az óvodában. Majd a hadseregben lett kiskatona. Ha családja volt is már, ha túlkoros is netán, vagy ha tudott az életről egyet és mást, újoncként, sorkatonaként kiskatona volt. Mindnyájunk kiskatonája. Játékszer? Szeretett, kedvenc ólomkatonácska a nagy háborús készletből. Kisrendőr is lett. Akit nem szerettünk igazán, mert a csúnya hatalom jelképe volt, mert igazoltatott, figyelmeztetett, büntetett, tömeget oszlatott. Kövér volt? Sovány volt? Alig látszott ki a földből vagy szép szál tekintélyt parancsoló termet volt? Mindegy. Ő volt a kisrendőr. Amint a demokrácia az ölünkbe hullott, új kicsiket teremtett. Lett újra kispap, kishivatalnok. Nem mintha nagypapok és nagyhivatalnokok is lennének, bár... Nos, hivatalból persze nagyon sok lett. Legalább annyi, ha nem több, mint az ,,átkosban” bizottság. Es egyszer aztán kisember is lett. Merthogy egyszer egy fő a kormánytól azt mondta: a kisemberek... Azt persze mindig tudtuk, egyenlőség hirdetése ide vagy oda, hogy nemcsak képességben, tehetségben meg még sok minden másban, hanem abban a bizonyos hierarchikus rendben elfoglalt helyünk szerint is van különbség közöttünk. Tudtuk, kik a hatalmasok, a főnökök. Tudtuk, hogy van erre illő, használt megnevezés, hivatalos és közvetlenebb. De... De kik is ezek a kis emberek? Mi, akik gürcölünk földközelben? Mi, akik a nagy játszma közben az elhullajtott morzsáknak örülve reménykedünk abban, hogy tisztességben maradunk túlélők? Mi, a történelmi alulnézők, akik meghatározott időszakonként egyenként odaadjuk valakiknek a bizalmunkat, akik aztán jól-rosszul élnek vele? Vagy: kik a nagyemberek? A miniszterek? A pártelnökök? A híresek? Az alkotóművészek? Az okosok, a gyorsan nőtt gaz(dag)ok? A drámának pozitív és negatív hősei? Mert akkor ebben a drámában mi, kisemberek, tiborci sorsot élünk. És az ő panasza akkor a miénk is, kisembereké, kicsi kis tiborcoké. Csikós József Tanulságos a Balaton története Hakniztak a nagyok, utcára kerültek a kicsik Utcára kerül a Balaton címmel nemrég megírtuk: a nagy múltú néptáncegyüttesnek el kellett hagyni utolsó próbatermét is. Dr. Gyenesei István, a megyei közgyűlés elnöke a Somogyi Hírlapban megjelent tudósítás után gyors pénzsegélyt ajánlott fel az egyesületnek. Ezt tervezi a városi önkormányzat humánbizottsága is. Elvégre hetven kisgyerekről is szól a történet... Szabó Zsolt szakmai vezető arról beszélt, hogy focipályán készültek föl a versenyekre, amelyekről aztán díjakkal tértek vissza. Neisz Péter, az egyesület elnöke úgy fogalmazott: a táncosokat Siófok csak reprezentálásra használja. Tóth Betty, a polgármesteri hivatal közművelődésért felelős főmunkatársa azt állította: sem a szülők, sem a vezetők nem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy a működési feltételeket biztosítsák: a sült galambot az ön- kormányzattól várják. Takács Sándort, a művelődési ház igazgatóját azzal vádolták, hogy a helybélieket nem hívta szerepelni, inkább nagy pénzért messziről hozatott táncosokat a nyári folklórprogramokra. Nagy István, a város humánirodájának vezetője arról beszél: a tudást szerzett táncosok kirepülnek az együttesből, és a saját hasznukra hakniznak. A tizenhárom szülő azt kérdezi: ők veszik a ruhákat, megjelennek a próbákon, fizetik a tagsági díjat, az ő pénzükön utaznak szerepelni a gyerekek, táborba mennek velük. Táncolni is ők tanítsák meg táncolni is az aprókat?... A tánc a legeladhatóbb — A rendszerváltozást követően az állam a sport és a közművelődés feladatát egy mondatban fogalmazta meg — summázott Nagy István, a városi önkormányzat humán irodájának vezetője. — Tavaly állandó lakosonként mindösz- sze 250 forintot kapott a város az állami költségvetésből. Ebből kellett finanszírozni az intézményeket, segíteni a 21 működő egyesületet. Három éve a város koncepciót dolgozott ki, amely nagy súlyt fektet a civil szervezetek támogatására. Ebben a konstrukcióban azonban az önkormányzat csak egy a lehetséges támogatók közül. A csoportok önállóak, számos lehetőségük van a pénzszerzésre. Hozzátette: — A társadalomban most nem elsőrangú a kultúra, és el tudom képzelni, hogy a vállalkozók nem akarják támogatni. A város létrehozott egy köz- művelődési alapítványt, azt is nagyon kevesen támogatták. Nem sikerült megértetnünk a vállalkozókkal: az adóból leírható pénzekkel a siófoki feladatok megoldását segítenék! Másrészt a kulturális produkciók piacgazdasági helyzetben vannak. Tudomásul kell venni, hogy csak olyan kerülhet színpadra, ami megfelelő színvonalú, és eladható. Állítom: a siófoki egyesületek termékei közül a tánc volna a legeladhatóbb áru! A Dél-balatoni Kulturális Központ megkereste a táncegyesületet, hogy a nyári szezonban sorozatjelleggel szerepeljenek folklórműsorokkal. Úgy tudom: a szakmai vezető nemet mondott az ajánlatra. Én azt látom, hogy az idősebb táncosok az egyesületben megszerzett tudás birtokában és ruhájában nyáron a csárdában hakniznak, a pénz azonban nem a közösbe kerül! Tizenhárom édesanya mondta el: a haknizó táncosokat az egyesület már korábban kitaszította soraiból. Nem tudnak arról, hogy a szakmai vezetők lemondtak szereplési lehetőséget. Kérdezték: miért nem jó Siófokon az a műsor, amiért másutt nívódíjat kapnak a gyerekek? Csak egy termet! — Csak termet szeretnénk kérni, ahol télen, kiizzadva nem kell az utcára menni pisilni a gyerekeknek — tette hozzá egyikük. — Legutoljára például egy folyosón próbáltak azért, hogy el tudjanak menni versenyre. Ott pedig nem lehet összeállítani egy színpadképet. Elhangzott az is: a tagdíjakat folyamatosan emelik, hogy biztosítani tudják a működést. A lehetőségeket végigjárták, de nagyon nehéz szponzorokat találni. Megállapították: nagy tömegbázisa van a tánc- együtteseknek, amelyeknek megtartó ereje hasznos a városnak is, hiszen a főiskolások visszajárnak a közösségbe. Kissé „bekeményítve" azt is felvetették az anyukák: ha izraeli, finnországi, kaliforniai testvérvárosi kapcsolatokra, a képviselők drága utazására futja az önkormányzatnak, akkor a hetven gyerek képzését miért nem segítik jobban? A szülők több terhet is vállalnának, ha kell; eddig is cipeltek már székeket, pakoltak színpadot. Bizakodásukat jelzi: csütörtök esténként próbafelvételt hirdetnek 14 évesnél idősebb fiataloknak. — Két éve vannak gondok, ezekről mindenki tud — mondta az egyikük. — Mégsem kérdezte meg tőlünk senki: miért próbálják a gyerekek a főtéren a kalocsai táncot? Az egyik oldalon magasodik a polgármesteri hivatal, rajta a sok ablakkal, a másikon meg az üres művelődési ház... Takács Sándor, a Dél-balatoni Kulturális Központ, illetve a leendő Kálmán Imre színház igazgatója szerint: a művelődési házat valaha alulszabályozott költségvetéssel indították, mert a város valamennyi amatőr együttese mögött cég állt, amely biztosította működésüket. A táncosok esetében ez az áfész volt, amely — több jelzést követően — 1989-ben megvonta támogatását, a megváltozott gazdasági körülmények miatt. Ha a kultúrház székház lesz — Én kezdeményeztem, hogy szerveződjenek egyesületekké, önfenntartókká az amatőr csoportok, mert nem tudjuk eltartani őket — mondta. — A kultúrház színházzá szerveződésének lesznek vesztesei, de a városnak a többség érdekeit kell nézni. Az egyértelmű, hogy a színház nem alkalmazkodhat egy amatőr társulat próbarendjéhez, másrészt a szigorúan céltámogatásként kapott pénzt a saját produkcióinkra kell költeni. Az amatőr mozgalmat azonban gerjeszteni akarjuk, hiszen az előadásokhoz kóristákra, zenészekre, csoportos szereplőkre, táncosokra is szükség lesz, és a feladatokra a helybéli tehetségeket szeretnénk kiválasztani. A színház egyébként próbáinak a felét Budapesten tartja, azért is, hogy a házból ne szoruljanak ki teljesen a közművelődés helyi, nagy eseményei. Takács Sándor így summázott: — Az alapító, Együd Árpád halála óta nem volt soha színpadképes a táncegyüttes. Több alkalommal is felkértük őket szereplésre, de ehhez az kellett volna, hogy kétszer 45 perces produkciót adjanak rendszeresen, zenekarral, s hogy az egész ne gyerekműsor legyen. A pénzszerzési alkalmakat azonban nem tudták elfogadni, mert az idegenforgalmi partnereink által támasztott követelményeknek nem tudtak megfelelni. Megtévesztő ebből a szempontból, hogy a versenyekről nívódíjakkal térnek haza, mert ott tízperces koreográfiával is nyerni lehet... Czene Attila TARI JÁNOS Erdős kép a falon Rásuttogom a képre emlékeimet s meghallják róla majd az unokák vén fák tövén, mikor már por leszek, mert visszasúgják kéklő kis mohák. Rásóhajtom a képre érzéseimet megsejtik róla, mit éreztem én, míg kezük fogtam, s újra létezem emlékezésük percnyi ütemén. Irodalmi Nobel-díj Az 59 éves Kenzaburo Oe kapta az 1994. évi irodalmi No- bel-díjat. Ő a második japán irodalmi Nobel-díjas. Kenzaburo Oe jellegzetes képviselője a háború utáni japán irodalomnak; novellista és a baloldali politikai esszék írója. A díjkiosztáson 930 ezer dollárt kap. Ennyit ér ma a Nobel-díj FEB Foto Leonardo da Vinci leghíresebb kézirata Oscar árverésen A New York-i Christie’s cég árverési csarnokában kalapács alá kerül Leonardo da Vinci híres kézirata, amely legfontosabb írásait tartalmazza. Szakértők szerint enélkül a Mona Lisa sem születhetett volna meg. A 72 oldalas, 360 rajzot tartalmazó kéziratot az ismert olajmilliomos 1980-ban vette 2,4 millió fontért, s elnevezte Codex Hammernek. Kikiáltási ára most 10 millió dollár. Ugyancsak Christie-nél elárvereznek egy Oscar-szobrocskát is. Az eladó, a 91 éves Howard Koch, a világhírű Casablanca című film forgatókönyvének társszerzője. Azért adja el a díjat, hogy unokájának a tanulmányi költségeit kifizethesse. „Miért ne? - kérdezte. - A szobrocska csak arra szolgál, hogy megtámassza könyveimet otthonomban.” „Szép a rózsám...” A z öregasszony ütemesen ingatja fejét a magnózene ritmusára. Kócos haja szürkéink a félhomályban. Ül a sarokba vetett ágyán, hálóingben. „Szép a rózsám, nincs hibája...” Marci, a házigazda — nyugdíjas bányász, tekintélyes pocakján felcsúszott a kék póló — megpróbálja túlharsogni Lagzi Lajcsi muzsikáját. Meglepő ügyességgel táncol a csontos, szőke német asszonynyal, hétvégi háza egyik bérlőjével. Nagy a társaság. Öt német, mi négyen a szomszédainkkal, és a háziak. Meg az öregasszony. Mindenki táncol. Csak az egyik német vendég ül a sarki fotelban, félig eldőlve. Kezében sörösüvegeket lógat. Pedig úgy látszott, szépen fejeződik be a nap. Csendesen borozgattunk a teraszunkon. Szomszédaink indulófélben voltak, amikor egy nevetgélő, halkan nótázgató csoport közeledett. Bár csak egy szál gyertya világított az asztalunkon, észrevették bennünket. Igen, Marciék a másik utcából. Régi ismerősök, de csak néhány szó erejéig. Egymás lakában még nem fordultunk meg. Németekkel vannak. — Kerüljetek beljebb! Nem kéretik magukat. Borral tudunk szolgálni. Nekik már mindegy. P róbálom inteni Marci feleségét, aki minduntalan nótázásba kezd, hogy a szabadban vagyunk; nem lehet zavarni az üdülőtársakat. — Akkor megyünk mi- hozzánk! Az én házamban azt csinálok, amit én akarok. És mindenki jön! Gyerünk! Karra kaptak bennünket. „A házunk tetején zsúp- fedél van...” Az öregasszony most már kezének mozdulataival is próbálja követni a zene ütemét. Ujjait széttárva, feje mellett forgatja tenyerét. — A mamát nézed? — lép mellém a házigazda. — Nem zavar senkit. Azt sem tudja, hol van. Már négy éve ilyen. A nővérem gondozza, de ő kórházba került. El kellett hoznunk erre a hétre. Poharat nyom a kezembe. — Erős, dolgos asszony volt. De hát, ilyen az élet... El kellene búcsúzni. De a feleségemet igencsak közrefogták az asszonyok. Intésemre alig észrevehetően felhúzza a vállát. Valami német slágert tesznek a magnóba. De már senki nem figyel a zenére. Az öregasszony keze a takarón pihen. Maga elé néz. „Nem zavar senkit”. Érzékszervei befogadják a külvilág látványát, zajait. De mennyit dolgoz fel belőlük a gondolkodás szerve? Áttörnek-e a meszes agyi ereken hajdanvolt lakodalmak emlékfoszlányai? Valaki kikapcsolja a magnót. A sarokban ülő vendég kezéből koppanva hull a kőre a sörösüveg. A házigazda ismét mellém sodródik. — Nem érzed jól magad, látom. — Hosszú volt a nap. Elszoktam az éjszakázástól. De mondd csak: és a németek? Nem zavarja őket? — Évtizedes ismeretség, mondhatni barátság. Egyébként holnapután indulnak haza. Ez a búcsúestjük. Kimegyek a teraszra. Csípős az éjszaka. Í ó lenne indulni. Talán nem is haza. Egy hosz- szú, józan ító sétára, „am mögött hagyva a zajos társaságot. Meg a sarokban az öregasszonyt, csomókba tapadt hajával, mulatásra mozduló kezével. Paál László
