Somogyi Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-01 / 231. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. október 1., szombat Goebbels naplója Fiatal régészek találkoztak Szennában Egymás előtt nem szégyellik hibáikat Hátizsákkal, vidáman érkeztek Szennába az ifjú régészek Fotó: Király J. Béla — Képzeljünk el egy letakart ablakot, amelyen mindössze pár centiméteres területek maradtak fedetlenül. Ezeken az apró nyílásokon keresztül kell a kutató régésznek bepillantani, s a sok kis képből rekonstruálni az egészet. Minél többet látunk a képből, annál pontosabb lesz a látvány. Persze a tévedés sincs kizárva. Tomka Péter az ELTE osés korai történeti tanszékének adjunktusa, a győri múzeum igazgatója idézte föl a szakma nagy öregjének, László Gyulának a régész munkáját jellemző gondolatát. Szennában 45 egyetemista és pályakezdő, a honfoglaláskori magyar leletekkel foglalkozó régész folytatott eszmecserét a szakterületén elért legújabb eredményekről. Tomka Péter elnök kivételével azonban hiányoztak az eszmecseréről a „nagy öregek”, őket talán nem is érdelte a találkozó? — Dehogynem. És halálosan féltékenyek. A társaság öt évvel ezelőtt Szentendrén alakult, és az idősebb kollégák meg voltak sértve, mert nem kaptak erre meghívást. — mondta Tomka Péter. — Én is csak véletlenül csöppentem bele, mint légy a tejbe. — Elvállalta a szervező, az elnök szerepét... — Remélem, hogy azért esett rám a választás, mert az én személyem nem nyomasztotta őket úgy, mint a többi, hasonló korú vagy idősebb kollégámé. Egymás között akartunk lenni; a hagyományos, megszokott és begyöpösödött stílustól kívántunk megszabadulni. Az is igaz, hogy a csapat tagjai mára szinte teljesen kicserélődtek; a velünk együtt kezdő kollégák egy része azóta már befutott régész lett, s nem tart velünk. Helyet adunk a hallgatóknak, és reméljük, ez egy új kezdés jele lesz. Ezt látszik igazolni Horváth Attilának, a budapesti Történeti Múzeum munkatársának véleménye is. — Nekünk, fiataloknak nem volt lehetőségünk részt venni a konferenciákon, s pénz hiányában publikálási lehetőségünk is alig akad. Itt gátlások nélkül beszélhetünk az eredményeinkről. A tanácskozást fogadó önkormányzatok, múzeumok jóvoltából előadásaink minden évben megjelennek a múzeum évkönyvében. Szalontai Csabának, a szegedi múzeum munkatársának véleménye szerint a legfontosabb a kötetlen légkör. — Egymás között el tudjuk mondani legvadabb ötleteinket is, és jobb, ha egy korosz- tályombélitől hallom a kritikát, semmint valamelyik idősebb kolléga jelenti ki, hogy badarság, amit mondok... Mostanában a sajtóban is elég szélsőséges vélemények jelennek meg ebben a témában. Ezektől a igyekszünk elhatárolni magunkat. A fiatal kutatók az idén a régészet és a többi tudományág kapcsolatát elemezték. Mit nyújthat a régészet; mivel segítheti a társadalom és természettudomány a régészeti kutatómunkát? A legtöbb előadásban a szarmata, késő római kortól kezdődően az Árpád-korig terjedő, az I—XI. századi, a honfoglaláskori leletekről számoltak be. Több ezer sírt tártak föl ebből a korszakból a Kárpát-medencében, s most folyik az összegző munka. Ennek eredményeként valamennyi honfoglaláskori lelőhelyet egy, a lelőhelylistát tartalmazó könyvben szeretnék megjelentetni. — Vajon hasznosítja-e a társadalomtudomány és az oktatás az új ismereteket? — A múzeumi évkönyvben megjelenő írások sorsa semmiben sem különbözik a másutt közzétett tanulmányokétól — mondta Tomka Péter. — Akad köztük olyan, amely azonnal, minden nehézség nélkül beépül a munkákba, de akad olyan is, amelyet nem fogad el egyöntetűen a szakma. Amiben különbözünk a többiektől, az a találkozók, előadások, őszinte, baráti légköre. S nekünk ez a lényeg. — Van-e olyasmi, ami megosztja a fiatal régészeket? — Sok minden megosztja, de leginkább a tudományágak közötti kapcsolatteremtés lehetősége körül folyik a vita. Engem az érdekel a legjobban s azt kell megfejtenem, hogy a honfoglaló magyarok milyen népességet találtak itt, a Kárpát-medencében. A választ nem lehet sémákba szorítani. Nem lehet azt mondani: csak a szlávok vagy csak az avarok éltek itt, netán csak a kettős honfoglalás elmélete lehet érvényes. A lehetőségeket mérlegelni kell, és az igazságot valahol a félúton leljük meg. — A régészet mit ad ehhez a munkához? — Fogódzókat, hogy igazodni lehessen, és sikerüljön meghatározni a leletek korát. Várnai Ágnes Joseph Goebbels 500 oldalas Naplója kétségkívül az utóbbi évek magyar könyvkiadásának egyik eseménye. Goebbels nemcsak Hitler egyik legközelebbi munkatársa volt a náci párt „zászlóbontásától” kezdve, hanem a nemzetiszocialista mozgalom egyik vezéralakja is. A félbemaradt ügyvéd, a „ravasz sánta ördög” karrierje csúcspontján a Harmadik Birodalom propagandaminisztereként félelmetes hatalmat összpontosított a kezében, hiszen egyben Berlin gauleitere és a védelmi tanács elnöke is volt. Goebbels 1924-től csaknem egészen öngyilkosságáig (1945. május 1.) naplót vezetett. Az 1992-es ötkötetes müncheni kiadásból Rátkai Ferenc válogatott a magyar olvasók számára egy kötetnyit. Elsőrendű forrás a Harmadik Birodalom történetéhez, a nácizmus ideológiájához. És rendkívül érzékletes portrék sokasága. A kötet címlapján a bőrkabátos Goebbels ökölbe szorított kézzel, harsogva szónokol... Ez a harsogás, ez az el- kötelezettségi érzés végigvonul az egész köteten, egyszerre keltve az olvasóban megdöbbenést és borzongást. Elkötelezettség egy új Németországért... Mindegy, hogy milyen áron... 1929-ben — bár „vezéri” mivoltát sohasem vonta kétségbe — Goebbelsnek még voltak bíráló szavai Hitlerről. („Túlságosan puha és túlságosan keveset dolgozik.”) Ám a nemzetiszocialisták 1933-as hatalomátvételétől kezdve minden bírálat eltűnik, és a Napló végéig a Führer istení- tése. („Ő korunk legnagyobb történelmi zsenije... Lényét valami különleges jóság jellemzi...”) Egy rövid recenzió keretében nincs rá lehetőség, hogy a rendkívül sűrített Napló minden érdekességére kitérjünk. Csak a sarkalatos évekből és eseményekből villanthatunk föl néhányat. A Napló szinte él, lélegzik, beszél... Ötven éve írt vagy elhangzott szavak. 1933. május 1. Óriási ünnepség Berlinben. A nemzetiKönyvespolc szocialisták a Hatalom csúcsán... „Lelki földrengés ez... Herst Wessel örök dala csendül fel... A nap ismét felkelt Németország felett!...” 1934 nyara. A Röhm-puccs ideje. A puccs, amiről az SA-vezér semmit sem tud... Amit Göring és Himmler eszeltek ki, s amit Goebbels így kommentál: „Kifüstöltük a pestis fészkét, vége a lidércnyomásnak...” 1939. Lengyelország lerohanásával a pokol elszabadul. És a Nyugat? „A Führer már nem érez mást az angol politika iránt, mint megvetést” — olvashatjuk az október 18-i feljegyzésben. Évek telnek el, míg a megvetés más fogalmazást nyer... 1941 nyara. A Barba- rossa-terv. Támadás a Szovjetunió ellen. Amelynek kidolgozásáról Hitler nem tájékoztatta Goebbelst... „A szovjethatalom úgy omlik össze, mint a kártyavár...” Azután elkövetkezik 1943 februárja, a sztálingrádi fordulat... A Napló tényrögzítő, sokszor száraz soraiban is izzik a feszültség... Goebbels érzi, hogy ez a fordulat éve a világháborúban. Németországot fel kell készíteni a totális háborúra... De még hisz a győzelemben. Az egész Napló végig szinte fröcsköl a zsidógyűlölettől. És Goebbels élesen magyarellenes is. „Harcuk célja az egységes Európa megteremtése... A kisállamok európai zsibvásárét a lehető leghamarabb fel kell számolni...” — írja 1943. május 8-án. A Napló 1945. április 9-cel zárul. Más történelmi forrásból azonban tudjuk, hogy a propagandaminiszter április 22-én mondta el utolsó beszédét, többek között így búcsúzva a német néptől „Ezt a háborút elvesztettük. De ha letűnünk, reszkessen belé az egész világmindenség!” Ez a fenyegetés árad a Napló egészéből. Olvasása után mintha lidérces álomból ébrednénk... Dr. Sipos Csaba Faragott oltárok A nap felkúszott az ég aljára. Tejfehér pára borította a földet, s felette a szürke felhőkből lassan permetezett az eső. Oly apró szemekben esett, hogy nem lehetett eldönteni, a köd csapódik a szélvédő üvegére, vagy az eső szemerkél. Siratja Isten ezt a keserves világot, aki minden intése ellenére nem akar megtérni, hiába adta érte egyszülött fiát — gondolta Ézsiás. Egész éjjel vezetett. A kilométerek százai úgy maradtak mögötte, mint az idejét múlt gondolatok. Tagjaiban érezte a fáradtságot, tarkójánál a szorítást és ahogy világosodott, mint vizét vesztett patakmeder száradt szeme, pillantásai égették. Nagy út áll még előtte, meg kellene pihenni. Inni egy kávét, nagyot nyújtózni és mélyeket lélegezni. Kifújni tüdejéből az áporodott levegőt, ha már lelkét nem tudja kiszellőztetni. Mégsem állt meg. Számtalan parkoló mellett suhant el, de csak ment előre, falta a kilométereket, mint aki szökik maga elől. Órájára pillantott. Kilenc felé közeledett és érezte, tartaléka végéhez ért. Szempillája lecsukódott, felkapta fejét. Szerencséjére semmi nem jött szembe, és az útpadka szilárd volt. Meg kell állnia, ha nem akar felcsavarodni az első fára, vagy történhet annál rosszabb is. Érdőn keresztül vezetett az út. A magas fák sátornyi lombozatai nedvesen csillogtak az őszi sugarakban. Észre vette a közéjük vezető leágazást, így hát lassított, és befordult. Rövid táv után kis parkolóvá szélesedett az út, a növényzet takarásában a főútvonaltól. Érezte, a feszültség csökken, kiengedett. Az egyik bokor mellett megállt. Leállította a motort, hátra dőlt, feje féloldalra fordult. Ekkor látta meg a másik autót. Ott volt tőle, szinte karnyújtásnyira a bokor másik oldalán, s vele szemben egy rémült arc. A férfinak csak tarkóját látta és vállának ritmikus mozgását. A nő fehér karja lecsúszott öleléséből, maga elé kapta a kezét. Ézsiás elfordult. Szitok szaladt ki száján, miközben elindította a motort és hátra se nézve, megpörgő kerekekkel hajtott ki a főútra. — A rohadt életbe... hol lehet itt megpihenni, hogy útjába ne legyek valakinek... — mondta. A városkán keresztül szinte, lépésben haladt. Sok volt a jármű, közöttük nem kevés igás. Csodálkozott, hogy még ilyen van, és várta, hogy előbukkanjon egy hely, ahol végre megállhat. S ekkor jobbra, egy teret vett észre. Régi házak övezték a dombra épült templomot. Nem volt körötte park, kavicsokkal felszórt utak. Úgy állt a maga egyszerűségében, mint évszázadokkal ezelőtt állhatott, miután a főúri kegy elhatározta. Tudta, hogy ott nem fogják zavarni. Úgy állt meg autójával, mint egy libalegelőn szokás. Nem volt itt szegély, felfestett jel, kötelező haladási irány. Szabad elhatározásán múlott minden. Szorongást érzett, amikor a mészkőből faragott bejárathoz indult. A nagy vasalt ajtó ormótlan kilincse, vajon engedelmeskedik-e, vagy az is zárva lesz előtte, mint mostanában minden... Örömöt érzett, amikor mozdulatára nyikorogva feltárult a nehéz tölgy ajtó. Amint belépett az egyhajós, csúcsíves ab- lakú helyre, érezte, hogy más világba érkezett. Reneszánsz ajtók, firenzei hatásokat idéző faragott stallumok vették körül. S fent, szédítő magasságban a belső teret, lebegő hálóboltozat zárta le. A szenteltvíztartó kőedény mellett térdet hajtott, aztán lassan a Passió-oltárhoz ment. Beült a padba és szemét nem tudta levenni, a barokk faragás egyik legszebbjéről. A szenvedő Krisztus stációi a beteljesedésig, a kínhalálig. A patibu- lum és stipes metszési vonalában a tábla mely hirdeti, alatta kinek csuklik félre töviskoronás, szenvedő arca. Ézsiás fejét összekulcsolt kezére hajtotta. Az asszony drága bársony ruháján a sujtások leszakadtak. Keze remegett, a csipkésszélű kendővel néha megtörölte verítékező homlokát. Haja feltűzve, nyakát szabadon látni. Oda vág majd a bakó pallosa két nap múlva, a vár öregbástyáján. — Itt állok előtted uram, s nem tudom, remélhetek-e kegyelmet — mondta alig hallhatóan Ilona. Kurcsay összefonta karját. Gallérjának prémje süvegéig borította, s mozdulatára kardhüvelye csizmájának szárához verődött. Megzörrent, mint a tömlöc ajtaja, ha a foglár taszít rajta. Nézte asszonyát, még most is milyen szép. Karja gömbölyű, keble dús, s ajka duzzadt, és szeme örvénye mintha mély kútba vonzaná. Micsoda tűz lobog azokban az erekben... Egyszer már megbocsátott. Akkor is fővesztésre ítélték, hűtlenség miatt... de ő hitt neki, mert hinni akart. De most, tulajdon szemével látta, mint ölelte a másikat... — Hallgatsz uram, szóra se méltatod a szenvedőt! — és a könnycseppek kibuggyantak és végigszaladtak a sápadt, csókoktól égett arcon. A férfi arcizma se rándult, csak mellkasa hullámzásából lehetett látni, nehéz perceket él. Az ajtóban a hajdú, ki az asszonyt a várterembe vezette, legszívesebben tágult volna. De nem tehette. Tudta, neki kell majd akkor is kísérnie a szerencsétlent, amikor a tönk elé lép, és ráhajtja szép fejét... Mily magasságokat és mélységeket élt vele — gondolta Kurcsay. — Többé sosem ölelheti, de jobb lesz az úgy. Pusztuljon a hűtlen és majd az is, kivel osztoznia kellett.., Az asszony felvetette fejét, arca esdeklő, várta a szót, csak egyetlen nyugtatót. De hiába. Kivel először osztotta örömét s ölelte ahogy kívánta, mind azt felejti. — Tekegyelmednek, tán nincs számadása Istennel! — kiáltotta kétségbeesetten. Ekkor a férfi összerezzent. Tudta jól Kurcsay, mire gondol az asszonya. A másikra, kit azóta gyakran látogat. S beszélik már mindenütt, nem sokáig lesz özvegy az úr... Számadás, — ugyan kinek nincs mit megvallani. Eszébe jutottak Szent Ágoston szavai: „Tiéd, Uram, az örökkévalóság. Vajon nem ismered, ha bármit is mondok el neked?... Miért szövögetném tehát eléd annyi esemény szálát? Bizonyára nem azért, hogy tőlem szerezz tudomást róluk." Nézte asszonya vádló tekintetét, és eléje tolakodtak a képek. Miközben hűséget követelt, hányszor ölelt idegeneket. Asszonya a várban és ő járva az utakat és városokat, szabadon élt. Még akkor sem tartóztatta meg magát, amikor más undoksággal fertőzte... Ezért bocsátott meg, egyszer. De hányszor még! Ő az úr kinek engedelmességgel tartozik, és számon nem kérheti! Nehezen szólt, hangja idegenül csengett, mintha nem is ő mondaná ki a szentenciát. — A számadást az Úrral rendezem. A te dolgod, hogy itt a földön elégtételt adj nekem, és tartozás nélkül állj Isten elé... vesszél! Ilona lehajtotta fejét, s miközben indult, csendesen mondta. — Akaratod szerint cselekszem... A hajdú az asszony után. A tömlöc vasalt ajtaja hosszan visszhangzott, miután becsapta. Ézsiás kinyitotta szemét és tekintetét a Passio-oltárra emelte. A kép keresztje melletti nőalakon felismerni vélte Ilonát. Kezét szívére téve, nézett fel a szenvedőre. Mellette a kiugró falszélen, egy sisakos római katona. Ütésre lendült kezében a kalapács, lecsapni készen évszázadok óta már a szegre, mely a lábfejet üti át és rögzíti örökre. K intről hangok hallatszottak, majd feltárult a templomajtó. Egy diákcsapatot vezetett be a minorita szerzetes. Ézsiás felállt, és keresztet vetett. Amikor autójába szállt és beindította a motort, tisztán érezte már, az ő szívében is kell hogy legyen megbocsáj- tás. Faragott oltárok kegyelme oltalmazta a bűnösöket. A főúton robogott, amikor utolérte a harangszó. Ujkéri Csaba
