Somogyi Hírlap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-25 / 148. szám

14 SOMOGYI HÍRLAP — EMLÉKEZET 1994. június 25., szombat Holocaust Somogybán Kép az auschwitzi megsemmisítő táborból - az egyik parancsnoki épület, szögesdróttal I Somogyi munkaszolgálatosok - meleg téli felszerelés nélkül - az oroszországi télben (Folytatás a 13. oldalról) Egymás után jelentek meg a magyar zsidók elleni rendel­kezések, amelyek a zsidósá­got az állampolgári jogegyen­lőség teljes megszüntetésével nemcsak a nemzeti, hanem a társadalmi és az emberi kö­zösségekből is kirekesztették. Ezek a rendszabályok — mind szigorúságuk, mind a végre­hajtás módját tekintve — messze túlmennek a többi eu­rópai állam zsidóságával szemben alkalmazott mérté­ken. Az egymást követő zsidó- törvények és rendelkezések csak részben érintették a so­mogyi és a kaposvári zsidó­ság zömének mindennapi éle­tét. A város élte — a háborús körülményekhez képest — el­viselhető nyugodt, hétköznapi életét. A megye zsidó vallású lakossága a kereskedelem, a közlekedés és az ipar szem­pontjából jelentősebb telepü­léseken lakott. Ez a koncent­ráltság tette lehetővé a zsidók sorozatos ellenőrzését. Az 1941-es népszámlálás szerint Kaposváron 2346, vi­déken — az akkori szigetvári járást is számítva, ugyanakkor Siófok nélkül — 3405, össze­sen 5751 zsidó vallású sze­mély élt. (A létszám folyama­tosan változott — a munka- szolgálat, kivándorlás, interná­lás, öngyilkosság, szökés és a születések száma miatt.) Sárga csillag 1944. április 5-től az 1240. M.E. sz. rendelettel a Sztó- jay-kormány elrendelte a megkülönböztető jel, a sárga csillag viselését „minden ha­todik életévet betöltő zsidó személynek.” Először elvették a rádiójukat, kikapcsolták a te­lefont. Kaposváron elkobozták 177 zsidó kereskedő és iparos üzletét, valamint műhelyét. Megszüntették valamennyi ügyvéd, tanár és orvos mun­kaviszonyát. Többségüket munkaszolgálatra hívták be, s közben rendelőiket és lakásu­kat elvették tőlük. Házaikból és ingóságaikból elsősorban a megszálló né­met csapatoknak, levente­szervezeteknek, majd októ­bertől a nyilas párt számára adtak vagyontárgyakat. Nem kevés azonban azoknak a „ke­resztény származású” szemé­lyeknek a száma sem, akik va­lamilyen formában részesed­tek az elrabolt javakból. A németek sürgetésére 1944. május elején kezdődött meg a zsidó lakosság össze­vonása, a kényszerlakhely ki­jelölése, azaz a gettósítás. Ekkor az alispán a Közellátási Hivatalnak 5231 zsidónak számított lakost jelentett. Kö­zülük Kaposváron 2760, vidé­ken pedig 2471 személy la­kott. Először a határsávban lakó zsidóságnak kellett elhagynia az otthonát. 1944. április 27-én a barcsi főszolgabíró je­lentette, hogy „a járásban 306 zsidó személyt vettek őri­zetbe, akiket a volt barcsi ma­lomépületben helyeztek el.” A gettó A megyei gettósításra má­jus 13-án adta ki az utasítást a vármegyei főjegyző. A vidéki zsidókat Tabon (1284 sze­mély), illetve Kaposváron tö­mörítették. A dr. Kaposváry (Vétek) György polgármester által aláírt „Hirdetmény”-ben olvasható: „...felhívom a meg­különböztető jelzés viselésére köteles zsidó egyéneket, hogy jelen hirdetményem keltétől számított öt napon belül a lak­helyükül kijelölt Széchenyi tér 1-9. számú házak Berzsenyi u. 1-48. számú házak, Vár u., Kontrássy u. 7-8. és 9., vala­mint a Korona u. 11., 13., 15., 17. házakba történő átköltö­zésüket hajtsák végre.” A gettót május 25-én zárták be, amelyet a május 4-én lét­rehozott Zsidó Tanács igazga­tott. Több átszervezés után a hatóságokkal folytatott tárgya­lásokon a tanácsot 3 tagú de­legáció képviselte: Anti Ódon, Kárpáti József és Steinitz Imre. A gettót csendőrök és rendőrök őrizték, és a belső rendet 60 tagú gettó-rendőr­ség biztosította. A Gestapo emberei megkezdték a gettó határainak drótkerítéssel való lezárását. Június 2-án pedig a zsidók lakta házakat sárga táblákkal, rajtuk fekete felírás­sal jelölték meg: „Zsidóház”. Megaláztatások Június 3-án már jelentheti a polgármester az alispánnak, hogy a ....gettóba bevont zsi­d óság száma 2637 fő, ebből időközben 482 főt munkaszol­gálatra behívtak, tehát a lét­szám jelenleg 2155 fő.” A megaláztatást, a kegyet­len bánásmódot és a jövőtől való félelmet sokan nem tud­ták elviselni. Barcson hárman lettek öngyilkosok, Tabon nyolcán, Kaposváron pedig ti­zenheten... A gettóbeli állapotoknak a németek mozgósítási paran­csa vetett véget. Először a ta- biakat, majd a barcsiakat hoz­ták be Kaposvárra — a „beva- gonírozási központba”. A Ba­ross utcai tüzérlaktanyában helyezték el őket. Július 1-jén megkezdték a kaposvári gettó kiürítését is. Az itt elhelyezett zsidókat is a tüzérlaktanyába kísérték át. Még a deportálás előtt a nő­kön „szakszerű motozást” haj­tottak végre. A motozás célja a nők altestében — állítólag — elrejtett értékek megkeresése volt. Június 29-től július 1-jéig tartott ez a szégyenteljes em­bertelen művelet, amelyet a 13-14 éves kislányoktól az idős, beteg öregasszonyokig mindenkin végrehajtottak. Július 4-én először a vidéki­eket szállították el, majd más­nap a kaposváriakat. Nem ke­rülhették el a deportálást a kórházban levők sem. A se­bészetről 2 beteget, a belosz- tályról 10-et, az ideg- és el­meosztályról 9 embert, a tü­dőbeteg osztályról 4-et, a szü­lészetről egy kismamát (Wal­ter Miklósnét) és 3 napos kis­fiát hurcolták el a csendőrök... Két szerelvény Július 5-én a kaposvári vo­nathoz Pusztaszabolcson 1082 paksi zsidó szerelvényét kapcsolták. A kassai vasúti nyilvántartó szerint július 6-án a kaposvári indulóállomásról két szerelvény haladt át. Az elsőn 3050, a másodikon 2066 deportált volt. Eszerint Somogy megyéből a halálvo­natok 4034 embert vittek Auschwitzba. A kaposvári Népügyészség 1946. november 4-i vádiratá­ban olvasható: „Közismert, hogy 80 személyt zsúfoltak egy vagonba, rekkenő nyári hőségben, szögesdróttal és lakattal láncolták le a vagono­kat, hogy ivóvíz nélkül és saját szennyükben gyötrődtek há­rom napon keresztül az áldo­zatok, hogy az öngyilkosságot elkövetett haldoklókat és a közkórházból kihozott súlyos betegeket, az ön- és közve­szélyes elmebetegeket ugyanúgy vagonba rakták, mint ahogy — a szülészeti osztályról — Walter Miklósnét és háromnapos csecsemőjét. (Mindketten meghaltak, még ugyanazon a napon.) Az is köztudomású, hogy dr. Men­gele egy kézlegyintéssel felfelé a gázkamrába küldte mindazo­kat, akik megítélése szerint el- pusztítandók voltak”. 1944. május 14. és július 20. között 147 szerelvénnyel 437 ezer 402 embert szállítottak a megsemmisítő táborokba, azaz Közép-Európa még meglevő zsidó lakosságának több mint a felét. Mindezt alig több mint másfél hónap alatt. Haláltáborok A deportálások híre világ­szerte hatalma» felháborodást keltett. Ilyen hatalmas tömeget ilyen rövid idő alatt nem szállítot­tak még soha megsemmisítő táborokba. A felháborodás és a tiltakozás hatására Horthy Mik­lós július 7-én leállíttatta a de­portálásokat. (Illegálisan azon­ban július 7-e után is indultak még szerelvények Auschwitzba, Eichmann parancsára.) A ma­gyar zsidóság tragédiája azon­ban ezzel még nem ért véget. Puskás Béla »vxsjsvdHi'm Ember és barack a kertben (Folytatás a 13. oldalról) A ztán végre megpillan­tottuk Imrét, aki hosszú lábaival szökellve sza­ladt felénk. Nagybátyám li­hegve mondta,hogy élete kockáztatásával jött el: megfi­zetett egy őrt, hogy kiengedje, a vonaton pedig egész úton a WC-ben rejtőzött. A Kaddis után Imre rohant vissza az ál­lomásra, hogy elérje a legkö­zelebbi vonatot. Miért nem csatlakozott a partizánokhoz? Mi sohasem hallottunk róluk. És miért nem szökött meg az erdőkön ke­resztül, a déli határ felé? Mert mindenhol 'németeket talált volna, s a határokat is ők őriz­ték. Nem volt semmi lehető­ség az elrejtőzésre, legfeljebb a vonat WC-jében. Mielőtt nagybátyám elment volna, félrevont egy pillanatra. Egy idegen sírkő mellett meg­fogta a kezemet: — Jutka, ne felejtsd el, amit az orosz front­ról mondtam neked. — Elég rémálmom volt már miatta... — Nem tehetek róla — mondta, s megszorította a ke­zemet. — A zsidó lányokat tömegesen megerőszakolják, majd néha élve is eltemetik őket. Láttam egy csoportot, amint a saját sírját ásta. Nem tudom, Jutkám, hová rejtőz­hetnél el. De el kell rejtőznöd. Az életedet is kockára kell tenned, hogy elkerüld a lányt­ranszportot. ígérd meg ne­kem! B elenéztem a szemébe — olyan vágású volt, mint az enyém. — Megígérem — néztem rá elszántan. ♦ Visszatérve a gettóba lát­tam, hogy egy kisfiú vár rám az udvaron. — Magyar Judit! — szólt. — Gyere gyorsan! Egy bácsi vár rád. — Egy bácsi? — ismétel­tem meglepve. — Keresz­tény? A kisfiú bólintott. Ugyan, ki vár rám, tűnődtem, amint a gettó kerítéséhez követtem. Ki vállalta értem még azt a kockázatot is, hogy esetleg internálják? Dr. Biczó járkált ideges lép­tekkel a drótkerítés túlolda­lán. — Ez nem lehet — meredt döbbenten sárga csillagomra. — Tanár úr, kérem, nem kellett volna idejönnie — mondtam. — Hoztam magának vala­mit — motyogta, és egy könyvet nyújtott át a szöges­drót fölött. Gyorsan végignéz­tem a Berzsenyi utcán. Nincs veszély. Megragadtam a vé­kony kötetet, és kötényem zsebébe csúsztattam. — Platón „Gorgiasza” — suttogta. — Emlékszik rá? — Szókratész. De meny­nyire emlékszem! — Tegye el emlékül. — Köszönöm — szorítot­tam kezemet a zsebemre. — Velem lesz, ha elvisznek bennünket. Biczó az ajkába harapott. — Ezért is jöttem. Kapos­vári polgármester szerint le­hetséges, hogy hamarosan elviszik magukat. Kérem, adja át üdvözletemet Vágó Magdának és volt tanítványa­imnak. — Elfordult, megtö­rölte a szemét, majd a keríté­sen keresztül megszorította a kezemet. — Isten vele, Magyar Judit — suttogta. — Remélem... — elcsuklott a hangja, elhallga­tott. — Isten vele, tanár úr — búcsúztam tőle, mintha ha­lálra lettem volna ítélve. Ve­szélyes volt számára a kerí­tésnél álldogálni, de nem in­dult el. Amikor visszanéztem, dr. Biczó még mindig ott állt, mintha csak a saját szobra lett volna. A képét azonban a szögesdrót-kerítés darabokra szaggatta. E gy héttel később, nap­lemente előtt, a háti­zsákomon kuporogva a Gorgiaszt olvastam az ud­varon, amikor megérkezett tíz öregember, nyakában imasál­lal, hogy elmondja a Kaddist — a halotti imát... Az öregek Vágó nagyapa üres ágya előtt hajlongva zümmögtek, míg nagyanyám, anyám, Magda és én gyü­mölcsösládákon — a hagyo­mányos gyász ülőhelyén — kuporogtunk. A nyilasok négy széket hagytak meg nekünk — ezeken Klein nagyanya, Ica néném és két idősebb szomszéd ült. A bútor nélküli szobában nagyapám üres ágya fölött anyám csecsemő- kori képe függött. H átizsákjaink a szoba sarkában vártak. Mi­kor kell majd a vál- lunkra venni őket? Talán már holnap? Biczó tanár úr sze­rint a legközelebbi napokban elvisznek bennünket. Az öre­gek Kaddisa hangos panasz­kiáltássá vált: nemcsak a hol­tat, az élőket is siratták. Bor- zongva felálltam, lábujjhe­gyen kiosontam a szobából, az udvarra menekültem. Nagyapa thonet-székét ked­venc sárgabarackfájához tá­masztották: oda, ahol utoljára üldögélt rajta. A fa tele volt barackkal — mióta nagy­apám kómába esett, megér­tek... A kora nyári alkonyat fénye borította az ud­vart. Amikor már az utolsó napsugarak simogat­ták a fa leveleit, megakadt a szemem egy aranyszínű gyümölcsön, amely a vállam fölött függött. A vállamról a barackra pillantottam: ugyanaz a lágy vonalú rajz, ugyanazok az arany pihék — gondoltam. Ember és barack — ugyanabból az anyagból teremtettünk. Lement a nap. A félho­mályban észrevettem egy fű­ben heverő, lehullott gyümöl­csöt. Már oszlásnak indult. — Már rothad — sóhajtottam, és szoknyám szélét fellebbentve a lehullott gyümölcsről a combomra pillantottam. — Meghalunk, és elrothadunk — suttogtam. Másnap reggel megjött a parancs a deportálásról. Judith Magyar Isacson

Next

/
Oldalképek
Tartalom