Somogyi Hírlap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-25 / 148. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP — EMLÉKEZET 1994. június 25., szombat Holocaust Somogybán Kép az auschwitzi megsemmisítő táborból - az egyik parancsnoki épület, szögesdróttal I Somogyi munkaszolgálatosok - meleg téli felszerelés nélkül - az oroszországi télben (Folytatás a 13. oldalról) Egymás után jelentek meg a magyar zsidók elleni rendelkezések, amelyek a zsidóságot az állampolgári jogegyenlőség teljes megszüntetésével nemcsak a nemzeti, hanem a társadalmi és az emberi közösségekből is kirekesztették. Ezek a rendszabályok — mind szigorúságuk, mind a végrehajtás módját tekintve — messze túlmennek a többi európai állam zsidóságával szemben alkalmazott mértéken. Az egymást követő zsidó- törvények és rendelkezések csak részben érintették a somogyi és a kaposvári zsidóság zömének mindennapi életét. A város élte — a háborús körülményekhez képest — elviselhető nyugodt, hétköznapi életét. A megye zsidó vallású lakossága a kereskedelem, a közlekedés és az ipar szempontjából jelentősebb településeken lakott. Ez a koncentráltság tette lehetővé a zsidók sorozatos ellenőrzését. Az 1941-es népszámlálás szerint Kaposváron 2346, vidéken — az akkori szigetvári járást is számítva, ugyanakkor Siófok nélkül — 3405, összesen 5751 zsidó vallású személy élt. (A létszám folyamatosan változott — a munka- szolgálat, kivándorlás, internálás, öngyilkosság, szökés és a születések száma miatt.) Sárga csillag 1944. április 5-től az 1240. M.E. sz. rendelettel a Sztó- jay-kormány elrendelte a megkülönböztető jel, a sárga csillag viselését „minden hatodik életévet betöltő zsidó személynek.” Először elvették a rádiójukat, kikapcsolták a telefont. Kaposváron elkobozták 177 zsidó kereskedő és iparos üzletét, valamint műhelyét. Megszüntették valamennyi ügyvéd, tanár és orvos munkaviszonyát. Többségüket munkaszolgálatra hívták be, s közben rendelőiket és lakásukat elvették tőlük. Házaikból és ingóságaikból elsősorban a megszálló német csapatoknak, leventeszervezeteknek, majd októbertől a nyilas párt számára adtak vagyontárgyakat. Nem kevés azonban azoknak a „keresztény származású” személyeknek a száma sem, akik valamilyen formában részesedtek az elrabolt javakból. A németek sürgetésére 1944. május elején kezdődött meg a zsidó lakosság összevonása, a kényszerlakhely kijelölése, azaz a gettósítás. Ekkor az alispán a Közellátási Hivatalnak 5231 zsidónak számított lakost jelentett. Közülük Kaposváron 2760, vidéken pedig 2471 személy lakott. Először a határsávban lakó zsidóságnak kellett elhagynia az otthonát. 1944. április 27-én a barcsi főszolgabíró jelentette, hogy „a járásban 306 zsidó személyt vettek őrizetbe, akiket a volt barcsi malomépületben helyeztek el.” A gettó A megyei gettósításra május 13-án adta ki az utasítást a vármegyei főjegyző. A vidéki zsidókat Tabon (1284 személy), illetve Kaposváron tömörítették. A dr. Kaposváry (Vétek) György polgármester által aláírt „Hirdetmény”-ben olvasható: „...felhívom a megkülönböztető jelzés viselésére köteles zsidó egyéneket, hogy jelen hirdetményem keltétől számított öt napon belül a lakhelyükül kijelölt Széchenyi tér 1-9. számú házak Berzsenyi u. 1-48. számú házak, Vár u., Kontrássy u. 7-8. és 9., valamint a Korona u. 11., 13., 15., 17. házakba történő átköltözésüket hajtsák végre.” A gettót május 25-én zárták be, amelyet a május 4-én létrehozott Zsidó Tanács igazgatott. Több átszervezés után a hatóságokkal folytatott tárgyalásokon a tanácsot 3 tagú delegáció képviselte: Anti Ódon, Kárpáti József és Steinitz Imre. A gettót csendőrök és rendőrök őrizték, és a belső rendet 60 tagú gettó-rendőrség biztosította. A Gestapo emberei megkezdték a gettó határainak drótkerítéssel való lezárását. Június 2-án pedig a zsidók lakta házakat sárga táblákkal, rajtuk fekete felírással jelölték meg: „Zsidóház”. Megaláztatások Június 3-án már jelentheti a polgármester az alispánnak, hogy a ....gettóba bevont zsid óság száma 2637 fő, ebből időközben 482 főt munkaszolgálatra behívtak, tehát a létszám jelenleg 2155 fő.” A megaláztatást, a kegyetlen bánásmódot és a jövőtől való félelmet sokan nem tudták elviselni. Barcson hárman lettek öngyilkosok, Tabon nyolcán, Kaposváron pedig tizenheten... A gettóbeli állapotoknak a németek mozgósítási parancsa vetett véget. Először a ta- biakat, majd a barcsiakat hozták be Kaposvárra — a „beva- gonírozási központba”. A Baross utcai tüzérlaktanyában helyezték el őket. Július 1-jén megkezdték a kaposvári gettó kiürítését is. Az itt elhelyezett zsidókat is a tüzérlaktanyába kísérték át. Még a deportálás előtt a nőkön „szakszerű motozást” hajtottak végre. A motozás célja a nők altestében — állítólag — elrejtett értékek megkeresése volt. Június 29-től július 1-jéig tartott ez a szégyenteljes embertelen művelet, amelyet a 13-14 éves kislányoktól az idős, beteg öregasszonyokig mindenkin végrehajtottak. Július 4-én először a vidékieket szállították el, majd másnap a kaposváriakat. Nem kerülhették el a deportálást a kórházban levők sem. A sebészetről 2 beteget, a belosz- tályról 10-et, az ideg- és elmeosztályról 9 embert, a tüdőbeteg osztályról 4-et, a szülészetről egy kismamát (Walter Miklósnét) és 3 napos kisfiát hurcolták el a csendőrök... Két szerelvény Július 5-én a kaposvári vonathoz Pusztaszabolcson 1082 paksi zsidó szerelvényét kapcsolták. A kassai vasúti nyilvántartó szerint július 6-án a kaposvári indulóállomásról két szerelvény haladt át. Az elsőn 3050, a másodikon 2066 deportált volt. Eszerint Somogy megyéből a halálvonatok 4034 embert vittek Auschwitzba. A kaposvári Népügyészség 1946. november 4-i vádiratában olvasható: „Közismert, hogy 80 személyt zsúfoltak egy vagonba, rekkenő nyári hőségben, szögesdróttal és lakattal láncolták le a vagonokat, hogy ivóvíz nélkül és saját szennyükben gyötrődtek három napon keresztül az áldozatok, hogy az öngyilkosságot elkövetett haldoklókat és a közkórházból kihozott súlyos betegeket, az ön- és közveszélyes elmebetegeket ugyanúgy vagonba rakták, mint ahogy — a szülészeti osztályról — Walter Miklósnét és háromnapos csecsemőjét. (Mindketten meghaltak, még ugyanazon a napon.) Az is köztudomású, hogy dr. Mengele egy kézlegyintéssel felfelé a gázkamrába küldte mindazokat, akik megítélése szerint el- pusztítandók voltak”. 1944. május 14. és július 20. között 147 szerelvénnyel 437 ezer 402 embert szállítottak a megsemmisítő táborokba, azaz Közép-Európa még meglevő zsidó lakosságának több mint a felét. Mindezt alig több mint másfél hónap alatt. Haláltáborok A deportálások híre világszerte hatalma» felháborodást keltett. Ilyen hatalmas tömeget ilyen rövid idő alatt nem szállítottak még soha megsemmisítő táborokba. A felháborodás és a tiltakozás hatására Horthy Miklós július 7-én leállíttatta a deportálásokat. (Illegálisan azonban július 7-e után is indultak még szerelvények Auschwitzba, Eichmann parancsára.) A magyar zsidóság tragédiája azonban ezzel még nem ért véget. Puskás Béla »vxsjsvdHi'm Ember és barack a kertben (Folytatás a 13. oldalról) A ztán végre megpillantottuk Imrét, aki hosszú lábaival szökellve szaladt felénk. Nagybátyám lihegve mondta,hogy élete kockáztatásával jött el: megfizetett egy őrt, hogy kiengedje, a vonaton pedig egész úton a WC-ben rejtőzött. A Kaddis után Imre rohant vissza az állomásra, hogy elérje a legközelebbi vonatot. Miért nem csatlakozott a partizánokhoz? Mi sohasem hallottunk róluk. És miért nem szökött meg az erdőkön keresztül, a déli határ felé? Mert mindenhol 'németeket talált volna, s a határokat is ők őrizték. Nem volt semmi lehetőség az elrejtőzésre, legfeljebb a vonat WC-jében. Mielőtt nagybátyám elment volna, félrevont egy pillanatra. Egy idegen sírkő mellett megfogta a kezemet: — Jutka, ne felejtsd el, amit az orosz frontról mondtam neked. — Elég rémálmom volt már miatta... — Nem tehetek róla — mondta, s megszorította a kezemet. — A zsidó lányokat tömegesen megerőszakolják, majd néha élve is eltemetik őket. Láttam egy csoportot, amint a saját sírját ásta. Nem tudom, Jutkám, hová rejtőzhetnél el. De el kell rejtőznöd. Az életedet is kockára kell tenned, hogy elkerüld a lánytranszportot. ígérd meg nekem! B elenéztem a szemébe — olyan vágású volt, mint az enyém. — Megígérem — néztem rá elszántan. ♦ Visszatérve a gettóba láttam, hogy egy kisfiú vár rám az udvaron. — Magyar Judit! — szólt. — Gyere gyorsan! Egy bácsi vár rád. — Egy bácsi? — ismételtem meglepve. — Keresztény? A kisfiú bólintott. Ugyan, ki vár rám, tűnődtem, amint a gettó kerítéséhez követtem. Ki vállalta értem még azt a kockázatot is, hogy esetleg internálják? Dr. Biczó járkált ideges léptekkel a drótkerítés túloldalán. — Ez nem lehet — meredt döbbenten sárga csillagomra. — Tanár úr, kérem, nem kellett volna idejönnie — mondtam. — Hoztam magának valamit — motyogta, és egy könyvet nyújtott át a szögesdrót fölött. Gyorsan végignéztem a Berzsenyi utcán. Nincs veszély. Megragadtam a vékony kötetet, és kötényem zsebébe csúsztattam. — Platón „Gorgiasza” — suttogta. — Emlékszik rá? — Szókratész. De menynyire emlékszem! — Tegye el emlékül. — Köszönöm — szorítottam kezemet a zsebemre. — Velem lesz, ha elvisznek bennünket. Biczó az ajkába harapott. — Ezért is jöttem. Kaposvári polgármester szerint lehetséges, hogy hamarosan elviszik magukat. Kérem, adja át üdvözletemet Vágó Magdának és volt tanítványaimnak. — Elfordult, megtörölte a szemét, majd a kerítésen keresztül megszorította a kezemet. — Isten vele, Magyar Judit — suttogta. — Remélem... — elcsuklott a hangja, elhallgatott. — Isten vele, tanár úr — búcsúztam tőle, mintha halálra lettem volna ítélve. Veszélyes volt számára a kerítésnél álldogálni, de nem indult el. Amikor visszanéztem, dr. Biczó még mindig ott állt, mintha csak a saját szobra lett volna. A képét azonban a szögesdrót-kerítés darabokra szaggatta. E gy héttel később, naplemente előtt, a hátizsákomon kuporogva a Gorgiaszt olvastam az udvaron, amikor megérkezett tíz öregember, nyakában imasállal, hogy elmondja a Kaddist — a halotti imát... Az öregek Vágó nagyapa üres ágya előtt hajlongva zümmögtek, míg nagyanyám, anyám, Magda és én gyümölcsösládákon — a hagyományos gyász ülőhelyén — kuporogtunk. A nyilasok négy széket hagytak meg nekünk — ezeken Klein nagyanya, Ica néném és két idősebb szomszéd ült. A bútor nélküli szobában nagyapám üres ágya fölött anyám csecsemő- kori képe függött. H átizsákjaink a szoba sarkában vártak. Mikor kell majd a vál- lunkra venni őket? Talán már holnap? Biczó tanár úr szerint a legközelebbi napokban elvisznek bennünket. Az öregek Kaddisa hangos panaszkiáltássá vált: nemcsak a holtat, az élőket is siratták. Bor- zongva felálltam, lábujjhegyen kiosontam a szobából, az udvarra menekültem. Nagyapa thonet-székét kedvenc sárgabarackfájához támasztották: oda, ahol utoljára üldögélt rajta. A fa tele volt barackkal — mióta nagyapám kómába esett, megértek... A kora nyári alkonyat fénye borította az udvart. Amikor már az utolsó napsugarak simogatták a fa leveleit, megakadt a szemem egy aranyszínű gyümölcsön, amely a vállam fölött függött. A vállamról a barackra pillantottam: ugyanaz a lágy vonalú rajz, ugyanazok az arany pihék — gondoltam. Ember és barack — ugyanabból az anyagból teremtettünk. Lement a nap. A félhomályban észrevettem egy fűben heverő, lehullott gyümölcsöt. Már oszlásnak indult. — Már rothad — sóhajtottam, és szoknyám szélét fellebbentve a lehullott gyümölcsről a combomra pillantottam. — Meghalunk, és elrothadunk — suttogtam. Másnap reggel megjött a parancs a deportálásról. Judith Magyar Isacson
