Somogyi Hírlap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-25 / 148. szám
1994. június 25., szombat SOMOGYI HÍRLAP — EMLÉKEZET 13 V égtelen temető sírhalmok nélkül „Szeretnél napfényben ragyogni még? Késő. Ma gyászba öltözött az ég. Madárraj sír a nyírfán... Somogyi mementó „Nehéz füstoszlop alatt hatmillió nevet leírni”... A XX. századi holocaust áldozataiét. Emlékük üszkös sebei sajognak — fél évszázad múltán. A túlélők szörnyű emlékei. Élő mementó minden tanú. Ötven éve indították Somogyból az első szerelvényt — öregek, nők, gyermekek ezreit vitték a halálvonatok... E hét végén Kaposváron a holocaust somogyi áldozataira emlékezünk. A múltat idézik vasárnap: délelőtt 10 órakor a temlom- kertben (Berzsenyi u. 14.) a gettó-emlékműnél, majd 11 órakor a kaposvári zsidó temetőben dr. Schweitzer József országos főrabbi tart — Sándor György főkántorral — gyász-istentiszteletet, a somogyi mártírok emlékművénél. A kaposvári városháza dísztermében — délután fél 3-kor — eM. Soós György fotóművész kiállítását nyitja meg dr. Nyíri Tamás filozófusprofesszor. Utána az emlékműsor következik — neves fővárosi és somogyi művészek közreműködésével. Zsidósors Délkelet-Dunán- túlon a XVII. századtól a holocaustig címmel tudományos emlékülés színhelye lesz — hétfőn 10 órától — a Városi és Megyei Könyvtár. 10.05: Ormos Mária akadémikus: „A zsidó mint anti- ember”. 10.45: Szita Szabolcs kandidátus: „A zsidók üldöztetése Magyarországon 1944-1945”. 11.15: Szilágyi Mihály. „Zsidóközösségek kialakulása Tolnában a XVIII. század első felében”. 11.40: Nagy Pál: „Somogy megye zsidósága Mária Terézia korában”. 14.00: Szili Ferenc: „A zsidók kereskedelmi szerepe Somogybán a kései feudalizmus korában (XVIII—XIX. század)”. 14.20: Raj Tamás: „Vallási irányzatok a XIX. század második felében a Somogy megyei zsidóság körében.” 14.50: Bősze Sándor: „Az 1883-as antiszemita zavargások Somogybán”. 15.10: Rozsos István, az orvostudományok doktora: „Kaposi Mór (1837-1902).” 15.30: Judith Magyar Isaacson: „Adatok a kaposvári zsidók deportálásához”. A holocaust népirtó napjainak ötvenedik évfordulója alkalmából mintha serkenne a népek emlékezete. A vesztesek szívében, a megmaradot- tak sajgó emlékezetében sem mindennapjaink sietőssége, sem az emlékeket fakító idő nem mosta el az embertelen erőszak vérszínét, a telkekre telepedett mélyfekete gyász sötétségét. A bánatba süppedt öt évtized csak arról győzhette meg a kétkedő megmaradottak többségét, amit a humanista Bálint György hirdetett, hogy az étet is kötelező és „ha már kötelező, próbáljuk elviselhetővé tenni!” Fél évszázad távolából tekintünk vissza e napokban a történelmileg feltárt, időnkint mégis kétségbe vont, ismert és ismeretlen tömeggyilkosságokra, mégsem tudjuk elfeledni a halálgyárak émelyítő bűzét, mert nem tudtuk kifú- vatni rút emlékeket őrző idegeinkből a riasztó, történelmi tegnapot. George Byron szépségesen fejezte ki sebesült telkünk megrokkanását: „Az öröm visszaidézése többé már nem öröm, a bánat emléke még mindig bánat.” Nem lángolt bennem soha bosszúvágy, sem számonkérési szándék, csak szomorú félelem szorongat a világ történelmi sorsának láttán, a prédasors és a tehetetlenség jól ismert szorítását érzem ma is a világban. Bevallom, ezért nem vagyok képes most sem zavartalanul jubileumi díszel- gésre. Nincs annyi könnyem, hogy megsirathassam családom méltatlanul elpusztított mártír halottjait, de egyetlenegy sírhalmom sincs, ahova letehet- ném emlékkövecskéimet és befelé hangzón elmondhatnám, miként a buchenwaldi krematórium nyitott kemencéje előtt megtettem: „Itt jártam, édesapám... édesanyám... kedves öcséim... Nem felejtettelek el benneteket. Őrzöm emléketeket, míg csak dobban bennem az étet.” Öt évtizede még lángban égett Európa és a fél világ, a halál aratott szárazföldön és (Áprily Lajos: Ősz-elő) vizeken, tengerek mélyén és felhők magasában, gőzölve ömlött a népek drága vére, míg az emberiség jobbik fele legyűrhette a hazug mezbe öltöztetett, emberirtó gonoszságot. Mily nehéz ép ésszel elfogadni, hogy azóta is és napjainkban is, ezekben az órákban és percekben is háború dúl valahol a földön és a pusztulás félelme feszül a szívekben. Még mindig megfejtetlen rejtély a döbbenetes kérdés: hogyan történhetett meg Európa közepén, az egész művelt világ szeme láttára, hogy a hazugságok rőzsetüzével felszított gyűlölet, rablóösztön és történelmi vakság úrrá tehetett az évszázadokon át telkekbe ágyazott emberi, erkölcsi normákon. Ezek a véres idők az emberiség próbatételei is voltak, és emlékezésünk nem lenne teljes, ha a holocaust évfordulóján nem ejtenénk szót azokról a nemes és bátor emberekről, akik erkölcsi meggyőződésből vagy éppen hitükből fakadóan — gyakorta életük kockáztatásával — segítő kezüket nyújtották az üldözötteknek és megalázottaknak. Az ő emberségük jelentette — és jelenti ma is — a vigaszt az embertelenségben. Elő példái tehettek a mártírhalált halt Radnóti Miklós intésének megvalósításához: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, — hordozd szívedben. Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen!” 1945. júliusi hazatérésem óta esztendőnkint egyszeregyszer írásban, néha csak szóban megemlékezhettem a Marcaliból halálba indított IV/1-es és IV/2-es különleges munkásszázad tiszti rendfokozatától megfosztott tagjaként egykori bajtársaimról: atlétaerejű fiatalokról, kicsúfolt púposokról, félkarúak- ról, az első világháború kitüntetett frontharcosairól, feltartott fejjel büszkén indulókról és a halál tartós közelségétől elgyávult aknataposókról. Emlékezem egykori kirabolt gazdagokra és ijedt szegényekre, tanítványaim ártatlan százaira, népes, dolgos családokra, kikből hírmondó sem tért visz- sza. Tudom, hogy nincs olyan erő, amely képes tenne az anyák, apák, feleségek és testvérek könnyáradatát zsilipek közé szorítani, és sajnos, ahhoz sincs erőnk, hogy az ember-vesztésre készülődök mocskos indulatait megfékezzük és lefogjuk a gyilkot szorító markokat. Az események láncolata és kitervelt gonoszsága ma már történelmileg hitelesen feltárt és ismert, felidézésük mégsem felesleges — a tanulságok rögzítése és levonása érdekében. Minden alkalommal mutassunk rá arra,’ hogy hova vezet előbb-utóbb, ha egy társadalom az emberi tisztesség örök erkölcsi normáit a sutba hajítja. Emlékezzünk tehát 1944. március 19-re, hazánk náci megszállásának napjára, amelyről nemrég a világ jeles történészei egyértelműen megállapították, hogy természetes következménye volt a korszak magyar politikájának. Sorozatban jelentek meg a megkülönböztető rendelkezések, amelyek töretlenül vezettek az 1944. április 28-án megjelent, szégyenletes 1610-es számú miniszterelnöki, gettósí- tási rendelethez, majd a július 4-i deportáláshoz Auschwitzba. Július 7-8-án a megsemmisítőtáborba érkezetteknek több mint felét: az öregeket, betegeket, gyermekeket és a kicsinyeiktől megválni nem akaró anyákat a náci hóhérok az átkozott emlékű Mengele doktor jeges intésére azonnal a gázkamrákba irányították, és nem maradt belőlük csak füst és hamu. Két emlékmű hirdeti városunkban a somogyi zsidóság tragédiáját: egy jelképes sír a temetőben és egy figyelmeztető fehér kő a pusztulásra ítélt zsinagóga helyén. Létrehozóik a jövendőnek szánták mementóul — hogy intsenek emberségre és emberiességre, éberségre és bátorságra, egymás iránti türelemre, kíméletre, küzdelemre a gonosz indulatok elten az étet és az élők megbecsüléséért, a sok millió mártír emlékének tiszta fényességéért napjainkban és az idők végezetéig. Kellner Bernât Holocaust Somogybán Somogyi zsidók munkaszolgálatos-táborban 1942 nyaran Történelmünknek talán legsötétebb és legtragikusabb időszaka kezdődött 1944. március 19-én. A magyar zsidóságra a háborús idők legkönyörtelenebb és legkoncentráltabb pusztítása zúdult. S mindez akkor történt, amikor már küszöbön állt a szövetségesek győzelme, amikor a világ vezetői ismerték az európai zsidóság felszámolásának minden részletét. A barbarizmus és a gyorsaság, amellyel a magyar zsidóságot megsemmisítették, olyan rettenetes bűntény, amelyre alig van példa az emberiség történetében. A háború hátralévő hónapjai alatt Kaposvár — ahol a lakosság 7,1 százaléka volt izraelita — zsidó lakosságának közel 90 százaléka pusztult el a különböző megsemmisítő és munkatáborokban. A magyar parlament 1938. május 28-án fogadta el az első, majd 1939. május 4-én a második zsidótörvényt. Ezeket követte 1941. augusztus 2-án a harmadik törvény: ez a Bárdossy László vezette kormány által javasolt jogszabály már egyértelműen „fajvédő” jellegű volt. A törvények ellenére 1944 májusáig — néhány fájó kivételtől eltekintve — nem fenyegette a tömeges megsemmisítés a magyar zsidókat. A „zsidó-kérdés” A németek miután megfosztották Magyarországot hadseregétől, a zsidóellenes intézkedésekkel — amelyet a magyar rendőrség és a csendőrség hajtott végre, de amelybe valamilyen formában majdnem az egész közigazgatási apparátust is bevonták — arra törekedtek, hogy az államapparátusban is megakadályozzák az ellenállás kifejlődését. A németek arra számítottak, hogy a gettóba gyűjtésben és a deportálásban való részvétel cinkossá teszi mindazokat, akik a Gestapóval együttműködtek. A zsidóellenes intézkedések arra is kedvező tehetőséget teremtettek a németeknek, hogy a legfontosabb és legértékesebb magyar gazdasági kulcspozíciókat megszerezzék a maguk számára, egyben a zsidók elleni hadjáratukkal a magyar lakosságot is megfélemlítsék. A német megszállást követően a Sztójay-kormány azonnal hozzáfogott a „zsidó-kérdés” megoldásához. (Folytatás a 14. oldalon) «sss* /**«• Ember és barack a kertben 1944 júniusának egy forró reggelén négy sárgacsillagos nő lépett ki a kaposvári gettó kapuján. Barátnőim irigyeltek, hogy elhagyhatjuk a gettót. — Kilépési engedélyt kaptak, képzeld csak el... — mondták csodálkozva. Egyedül Ilonát rendítette meg nagyapám halála. — Szegény, szegény Vágó bácsi! — sóhajtozott szívből. Én azonban megkönnyebbülést éreztem: nagyapát már nem fenyegeti az elhurcoltatás réme. Megnyerte a fogadást: győzött a nyilasok fölött. Mikor bezárult mögöttünk a * Részlet Judith Magyar Isa- cson „Köszönet az Életért” (Egy túlélő visszaemlékezése) című könyvéből, amely az Illinois! Egyetem kiadásában jelent meg. A szerző — matema- ikus, amerikai egyetemi tanár — 1944-ben tizenkilenc éves lányként élte át a kaposvári deportálást, majd a haláltáborok borzalmait. kapu, Kárpáti Évi odaszaladt, és utánam kiáltott: — Jól nézz körül, Jutka! És add át üdvözletemet Kossuth Lajosnak! Anyám és Magda Vágó nagymamát támogatta, én követtem őket, s közben mindent megjegyeztem, mint valami pártatlan megfigyelő. A Kont- rássy utcában találkoztunk több régi szomszéddal, de egyikük sem köszönt nekünk, egyikük sem adta a legcsekélyebb jelét sem annak, hogy felismer bennünket — mintha csak a sárga csillagtól láthatatlanná váltunk volna. Persze, megdöbbenésük, talán zavaruk érthető és jogos volt, de én füstölögtem magamban: — „gyávák!” —, és megpróbáltam pillantásukat magamra vonni. Ők azonban félrenéztek: az ő hangyabolyukat még nem taposták szét — gondoltam. Kissé hátramaradva megálltam egy pillanatra. A főtér láttán összeszorult a szívem. Jobb felől a hetipiacon fejkendős parasztasszonyok guggoltak kosaraik mögött — időtlenül, részvétlenül. Bal felől óriási kánnák élénken bontogatták piros és sárga szoknyájukat, mintha a városban semmiféle gyalázatos dolog sem történt volna. A főutca elején Kossuth Lajos atyai alakja köszöntött, felemelt karra, mintha azt mondta volna: „Türelem, megfordul még a történetem kereke...” Eszembe jutott Biczó tanár úr mondása, amelyet a latinórákon hallottunk tőle: „Tempora mutantur, et nos mutamur in illis” (Változnak az idők, és mi velük változunk). Vajon dr. Biczó is változott a nyilas időkben? Eljön-e Vágó nagyapa temetésére? És régi osztálytársnőim? L elki szemeim előtt egész nagy ember- csoport állt a temetőkapu előtt. Nem szabad beszélni velük — figyelmeztettem magamat —, csak intek feléjük a fejemmel. Utolértem családom tagjait, és megkérdeztem tőlük: — Mit gondoltok, ki jön a temetésre? — Apám keresztény kártyapartnerei bizonyára eljönnek — vélte anyám. — Olvashatták az értesítést az Új Somogybán. Milyen szomorú, hogy apikámnak nem rendezhetünk tisztességes temetést. A főutcán lépkedve körülnéztem. A zsidó üzletek lehúzott, lelakatolt redőnnyel gyászoltak. „Sunt lacrimae rerum” — („Mert van a tárgyaknak könnyük”) — idéztem magamban Vergilius Aeneisét, s magam is csodálkoztam, hogy ismét csak az iskola jár az eszemben. Miközben a Fő utca lejtős felső részén felfelé kaptattunk, eszembe jutott Klein nagyapa temetése, és megborzongtam a különbségtől: akkor — hóborította utcák, szánok elegáns sora, Kaposvári polgármester és kísérete. És most: Kaposvári polgár- mester nem adott engedélyt a rabbinak, hogy a gettóból eltávozva a temetőben elbúcsúztassa nagyapámat. — Csak Imre itt tehetne — mondta Vágó nagymama, ahogy lihegve küszködött az emelkedővel. — Ha csak ő itt tehetne... Férfiaink mind távol voltak: apám, Magda férje, Feri, és Vágó nagybátyáim közül hárman is az orosz fronton; csupán a legfiatalabb, Imre volt a közelben: őt nemrég helyezték át egy Kaposvár közeli munkatáborba. Egy eltávozásból visszamenő zsidó bajtársával üzentünk neki. — Imre eljön — mondtam hirtelen optimizmussal eltelve. — Meglátjátok, a kapuban vár majd bennünket. De senki sem várt ránk, csupán az egyszerű, gyalulat- lan deszkakoporsó egy szekéren, álmos kocsissal a bakon. A kocsis szó nélkül kinyitotta a rácsos vaskaput, és segített a frissen ásott sírgödörhöz vinnünk a könnyű koporsót. A nyitott sír szélén két ráncos, fekete szoknyás, fejkendős öregasszony térdelt. — Görög kórus — súgtam Magdának —, jól illik a tragédiához. Az öregasszonyok ráncos ujjaikkal rózsafüzért morzsolgattak. Vágó nagyanyuka előrelépett, hogy köszöntse Hottó nénit, katolikus mosónőnket, aki elhozta a nővérét is, de anyám figyelmeztette, hogy tilos beszélgetni velünk. — Talán imádkozzunk — javasoltam. — Még ne, még ne! — kö- nyörgött Vágó nagyanyukám. — Imrének Kaddist kell mondania. — És ismét megfeledkezve a tilalomról, a kocsishoz fordult: — A fiamra várunk. A fiú kötelessége, hogy a halotti imát elmondja. — A kocsis úgy tett, mintha nem hallotta volna, de hagyta, hogy tovább várakozzunk. A csendes temetőben a térdelő asszonyok a Miatyánkat mormolták: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek...” Hány embernek keltene megbocsátanunk — gondoltam —, fölöttébb időszerűek az ima szavai. (Folytatás a 14. oldalon)
