Somogyi Hírlap, 1994. május (5. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-07 / 107. szám
1994. május 7., szombat SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE MEGALUDNI ÉDES HAZÁMBAN 23 Csíkszeredán költséget nem vetettek még Beszélgetés dr. Csedeő Csaba István polgármesterrel Dr. Csedeő Csaba István Csíkszeredái polgármester Havasi harangszó Az ismert szeredai főorvos nem világot váltani készült, amikor elfogadta a polgármesteri széket. Praxisához híven csupán gyógyítani akart. Van mit bőven, hiszen sok sebből vérzik a város. A legfőbb: április végén — ottjártamkor — még nem volt költségvetése Romániának, s így a csíkiak sem tudták, miből gazdálkodhatnak 1994-ben. — Magyarországon most varázsszó a vállalkozás és a privatizáció. Hogy zajlik mindez Csíkszeredában? — Ezek nálunk sem ismeretlen fogalmak.Rengeteg új cég alakult, s a külföldi érdeklődés is erősödik. Úgy látom azonban, hogy amikor a végleges üzletkötésre kerülne sor sokan megtorpannak. Az adminisztráció és a tőke valutára fordíthatósága megijeszti a külföldi befektetőket. A privatizációs kínálat elég gyönge. A csődbe jutott nagyvállalatainkért nem kapkodnak. — Melyek ezek? — A traktor- és a bútorgyárról van szó. Európai hírű cégek voltak, rengeteg aranyérmet, vásárdíjat nyertek. Nemegyszer komoly megrendelésük volt a tengerentúlról is. Miután megszűnt az állami szubvenció és a forgótőkéjük elfogyott, utolsó szalmaszálként a privatizációba kapaszkodnak. — Úgy látom, Csíkszeredában a kocsmavállalkozások törtek előtérbe. A színvonalra azonban nem illik a vendéglátás szó. — Jól látta. Én kisbiznisz- nek neveztem el ezeket az üzleteket. Végül is ebből a városnak van pénze, mert az adókat, a működési engedélyeket, illetéket ide fizetik be. Más kérdés, hogy mennyi marad ebből Csíkszeredában. Nem sok. A vállalkozás ma még mindig úgy néz ki a Csíkban, hogy Magyarországra mennek a fiatalok feketemunkába. Három hónapi forintkeresettel egy évig itt el lehet éldegélni. — Jobb esélyük van-e a lakáshoz jutáshoz a szeredai fiataloknak, mint a kaposváriaknak? Nálunk ugyanis megszűnt a lakásépítés. — Ez ezek szerint közös gond! Két és fél éve egyetlen lakás sem épült. A szociális problémák orvoslására létrejött a Salvator alapítvány, ennek a támogatásával hajléktalanok háza is működik. — Kik azok a gáláns, jóérzésű vállalkozók, akik ilyesmit kezdeményeznek? — Ha már így rákérdezett: szó sincs gazdag támogatókról, mint polgármester fontosnak tartottam elindítani ezt az ügyet. — Nekem úgy tűnik, manapság nemcsak a politika, de a szegénység is falakat emel a két ország magyarsága közé. Önök mivel igyekeznek ezt lebontani? — Az élő, baráti kapcsolatok többet érnek bármilyen segélynél vagy valutánál. így engedjék meg, hogy ezúton hívjam meg a somogyi embereket és a kaposváriakat is a mi gyönyörű májusi csíksom- lyói búcsúnkra, amelyre a hivatalos levelet már elküldtük testvérvárosunknak Kaposvárnak is. Kipp-kopp, kiáltja messze a fejsze fönn a bükk-havasi hegytetőn, s Bélbor felé rob- ban-dől egy hatalmas fenyő. Hegytől hegyig cseng a fejsze, s lassan mi is csak kiáltozhatunk ezer kilométerre élő magyarjainkhoz. Pedig legyen hírünk egymásról, mert nem mindenkinek jut parabolaantenna és Duna tévé. Aki hallja adja át, mert a hírek egyre lassabban jönnek. A szegénységben ellustul az információ. A gazdag Erdélyben újra cingár az élet. így aztán kevesebb is a jövés-menés. A határról meg törvényírta vámszedők löknek vissza. Tízezer lejt fizess átlépésenként, hogy olcsóbb legyen a fűtés. Szomorú kacagás, a hideg szobákon mit segít e körmönfont utazási nehezék? Legyen zsebedben legalább ezer forint, ha Magyarországba mégy. Micsoda européer elgondolás! A csíkszép- vízi anyóka mégis érezze magát jól Budapesten a Mc Do- nald’s-ban, vagy a Luxus áruház szőrmeosztályán. Lassú a fogat, hosszú az út Aztán pedig ha autód kétszer is megjárja a határt, fizess különféle vámokat, amelyekről mogorván ír pecséte- letlen számlát jegyzettömbjébe hazádfia. Rokonnyelvű távoli ismerősök vagyunk, akiknek apró, fekete felhőket dobál mostanBorszéki tetők ság lelkiismerete fölé az ezer éves kötődés. Pöttyös pisztráng iszkiri! Pecánk tűkapcsával tapogatjuk Hollósarka magas hegyei alatt kanyargó Száraz patakban megbúvó halat. Hallgatni kéne, mert nincs kapás, de nincs időnk. Dől a szóméreg az apákból. A szülőföldről való elfutással van a baj. Gyönge a kovász, ami idecsi- rizel a szülőföldhöz. Erdély juniorjai megint csapatostul indulnak útnak. Egyre messzebb mennek az otthoni harangszótól, a fejszecsattogástól. Már csak a hegyek csücske látszik, a szívük sóhajtása egy löttyintésnyi rossz sör kartonpohárkájának peremén marad a Királyhágó búfelejtő büféjében. írta és a fotókat készítette: Békés József A szerző köszönetét mond a riportok elkészítéséhez nélkülözhetetlen segítséget nyújtó Budai Bélának, a kaposvári Fiat-Budai autóscég tulajdonosának, valamint Incze Domokosnak. OROSZHEGYI LÁTOGATÁS NAGY ISTVÁNNÁL Semmit sem vétettem, mégis börtönbe tétettem Az oroszhegyi Nagy István, Nagy Imre, Vass-Kiss Előd, Ambrus Pál neve a hősiesség jelképe Erdélyben. Ugyanígy a zetelakai bebörtönzötteké, akik most húsvétkor szabadultak Iliescu elnök kegyelmi kérvényt jóváhagyó aláírása alapján. Vélt bűnük: rendőrt öltek a forradalom óráiban, mégpedig román nemzetiségűt. Ügyükben kemény ítélet született. A negyvenéves diktatúra gyilkosait nem keresték oly precizitással, a véres marosvásárhelyi március botozóit azóta is futni hagyják, ám e maroknyi magyar felett példát kellett statuálni. A nemzetközi tiltakozás azonban megmásította a tizenöt éves büntetéseket, négy év börtönben való síny- lődés után lassacskán szabadulnak a „bűnösök”. Életük azonban a szamo- sújvári börtönben — ahol a múlt században a leghíresebb betyár, Rózsa Sándor is láncra veretett — félresiklott. A szabadulás napjaiban egyik zetelakai fiatalember felvágta ütőerét. Több sem kellett a román nacionalista lapoknak, volt amelyik mindjárt, vastagon szedett főcímben hozta: „Gyilkos, aki elvágta egy gyilkos torkát!” Zuhogó esőben értünk a Székelyudvarhely szomszédságában levő Oroszhegyre. A plébános udvariasan kérte, hadd ne kelljen neki ezen ügyről nyilatkoznia. Megy az adok-kapok, ő nem akar beszállni. A négy oroszhegyi bebörtönzött közül kettő már valahol Magyarországon jár. Fiatalok, kilátástalannak érzik itt a jövőjüket. Még a közel kétszázezer lejes segélyt sem vették föl a parókián, a húsvéti szentmise után azonnal vándorbotot fogtak. Nagy Istvánt látogassuk meg, ajánlja a plébános. Most jött haza a busszal Udvarhelyről, munka után járt. Az idő is jobbra fordul, amikor benyitjuk az öreg székelykaput Nagyék portáján. Szíves vendég itt minden jószándékú ember, közli' a házigazda. Bort kínál, olyan finoman fanyar széki lőrét, s meséli röviden hányattatását. A forradalom órájában volt ugyan vitájuk a rendőrrel, aki közutált embernek számított Oroszhegyen, de agyon nem ütötték. A policáj felesége az esti hangok alapján azonban kifinomult füllel rájuk vallott. 15 év került nekik, s Szamosújvá- ron egy cellába egybezsúfolódva tengették napjaikat. A börtön zárt világában sokat szenvedtek. Kialakult klánok irányították az odabenti életet, és sokszor ropogott annak a csontja, aki védte az igazát. Két fiára mutat Nagy István. — Nekik én négy évig börtöntöltelék voltam, pedig mindig jó apa igyekeztem lenni. Megtudjuk tőle a tárgyalásuk furcsa történetét, ahol hamar megszületett az ítélet. Sorolja a megaláztatásokat, a csíki börtönlázadás történetét, s a kiszabadulásuk krónikáját. Hogyan tovább? Visszavette ugyan az udvarhelyi bútorgyár, de a kereset kicsiny. Hatvanezer lej, az mindössze négyezer forint. A buszbérlet meg majdnem ezer forint egy hónapban. A kezek megszorításakor egyetlen kérdés döccen elő belőlem: — Megint leménne-e az oroszhegyi főtérre, ha forradalom bújna a faluba? — Nem én! De még mindkettő gyereket is a szobába parancsolnám, s nem engedném forradalmárkodni. Csalódottak vagyunk nemcsak a börtön miatt. Azért mert a lovak jó irányba mennének maguktól is, de a bakon ülők rosszfelé hajtják a szekeret. A börtönben csak románul szólhattam az asszonyhoz...
