Somogyi Hírlap, 1994. május (5. évfolyam, 102-126. szám)

1994-05-07 / 107. szám

14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. május 7., szombat Kettős szüret lesz Becehegyen Termő magány és teremtő társaság Takáts Gyula Berzsenyiről, a készülő kötetről és a szellemi arisztokratizmusról „Takátsnak, a Gyulának, /szellemünkgyalujának/Ber­zsenyi / e bor-zseni / Hölderlinnel, / in dem Himmel / egybe-rimmel. Gratulálok. Tornai József. E rögtönzést ve­tette papírra a minap az írószövetség elnöke, miközben Ta­káts Gyula akadémiai székfoglalóját tartotta. Kaposvári otthonában, a két éve létrehozott Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagját kérdeztük az intézmény céljáról, feladatáról. Berzsenyivel, Berzsenyiről — Takáts Gyula Kossuth-díjas Lang Róbert felvétele KÖNYVESPOLC Márai Sándor: Napló 1958-1967 — Kosáry Domokos elnök összehívta a teljes tagságot, és hivatkozott arra, hogy a magyar írók java mindenkor tagja volt az Akadémiának, (így például Berzsenyi Dániel is.) Elmondta, hogy kizárták az utóbbi negyven évben az írókat, tehát létre kell az Akadémián belül egy olyan szervezetet hozni, amelyik a művészeket csoportosítja. A Széchenyi Irodalmi és Művé­szeti Akadémia így folytatása a ’45 előttinek. Megalakultunk aztán, húsz taggal először, utána pedig az általunk aján­lott írók, költők, zenészek, ke­ramikusok, szobrászok, szín­művészek bevonásával egy bizonyos elitje szerveződött a magyar művészeti életnek. — Ez volt az első somogyi szereplés az Akadémián? — Ha jól emlékszem 1936-ban bemutatkozásra hívtak bennünket Kaposvár­ról, mint a Berzsenyi Társasá­got. Szerepelt Biczó Ferenc, Fekete István, Merényi Osz­kár s ha jól tudom, Babay Jó­zsef is. — A tudományos és művé­szeti életben nagyon is fontos tehát a társiasság; az együttlét. A most 90 éves Ber­zsenyi Társaság életében, működésében miként fejező­dik ki ez? — A névadó költő szellemi­ségét már az első alapszabá­lyokban képviselte. A régi tár­saság különösen a Dunántúl­lal tartott szoros kapcsolatot, így például a Vörösmarty Tár­sasággal, aztán a soproniak­kal, a győriekkel, és ’44-ben, úgy tudom, a dunántúli írók első találkozóját is a Berzse­nyi Társaság szervezte meg, Badacsonyba. A társaság mai életképességével elégedett vagyok. Nagyon örülök, hogy a szellemi arisztokratizmustól eltávolodtunk. Sokan azért nem akartak beiratkozni a Berzsenyi Társaságba, mert azt mondták, hogy ahol nyolc­száz tag van, ott hol vannak a költők? Ebben nincs igazuk. Mert mecénások is kellenek. Ahogy hajdanában Festetich mecénás volt vagy Wesselé­nyi is, vagy vegyük példának okáért Hatványt. S ma is le­hetnek, akik tudják segíteni a társaságot, ha okosan gon­dolkodnak; káefték, vállalko­zók, esetleg nagyvállalatok. És maga a tagság! így jelen­tős az, hogy soraiban van het- ven-nyolcvan művész, és tíz­szer annyi tag. Most is kiderül ez, amikor a Somogy folyóirat­ról van szó. Mert az előfizető egyúttal támogató is... — Érdekes, ahogy a szék­foglalóban Berzsenyi Dániel sorsában a társiasság hiánya és a termékeny magány együtthatása kirajzolódott. — Annak idején, Berzsenyi Dánielnél mindez kétféle ha­tású lehetett. Egyrészt azt a nyugalmat adta, amelyben al­kotni lehet. Ugyanakkor feléb­resztett benne ez a magány egy olyan igényt, amelyik szolgálta egyúttal a magyar­ság, a magyar földművelés, a magyar tudomány céljait és a magyar költészet európai köl­tészethez való csatolását. — A székfoglaló utalt az al­kotói magány és a társiatlan- ság konfliktusára, mint aktuá­lis jelenségre is. Éz személyes tapasztalás? — Erre nehezen tudok vá­laszolni. Megmondom, miért. Én hozzászoktam ahhoz, hogy magányban dolgozzam. Legyünk őszinték: mint tanár is legföljebb olyan támogatást kaphattam a Berzsenyi Társa­ságtól, amelyik „azt mondta”, hogy én egy író vagyok és a társaság egyik tagja. Mikor végeztem, öt évig nem kap­tam állást. Viszont ez az öt­költo éves magány, a hivatás „hiva­tal” nélkül, nekem azt jelen­tette, hogy rengeteget olvas­hattam. Ahogy Berzsenyi is magányában a könyveit nem­csak olvashatta, hanem idővel bírva meg is írhatta. Jut eszembe hirtelen; úgy kocsi­zott be a megyei könyvtárba, ott vannak az aláírásai: milyen könyveket vett ki. Ezt jelentette nekem a kapos­vári Somssich Gimnázium könyvtára! Mert a könyvtárban megvoltak a XVIII—XIX. szá­zadtól kezdve az eredeti kia­dások, így maga Berzsenyi is. — Úgy tudom, hogy hama­rosan könyv jelenik meg Ta­káts Gyulától Berzsenyiről... — Aktualitását bizonyos mértékig az adja, hogy a Ber­zsenyi Irodalmi Társaság ki­lencvenéves. Tehát évek számával mérve is az egyik legöregebb magyar társaság. Ezeket az írásaimat folyóira­tokban jelentettem meg, kö­rülbelül 1930-tól kezdve: a Sorsunkban, a Jelenkorban, a Kortársban. Körülbelül tíz ér­tekezés szól Berzsenyi Dáni­elről. Ezeket szedtem most össze... Szeptemberben vagy októberben elkészül a könyv. — Akkor Becehegyen két termés érik be: a szőlőé és az irodalomé... — így is lehet mondani. Mert összeszüreteltem az esszéket egy kötetté... Tröszt Tibor Kissé keserű arc ' néz ránk Márai Sándor valamennyi fény­képéről. Különösen érezzük ezt a keserűséget, ha a naplóit ol­vassuk. Az Akadémiai és a He­likon Kiadó gondozásában a közelmúltban megjelent újabb napló mintegy tíz évet (1958- 1967) fog át. Ez az állandóan tépelődő író egyre reménytele­nebből keresi az Embert. „Istenkereső pokoljáró” — mondták Dosztojevszkijről a kortársai. Márai Sándor az em­bert keresi. Hogy miért lett olyan kegyetlen az Ember? Hová lettek, hová tűntek az emberi értékek? Márai, a „vi­lágpolgár” szinte állandóan úton volt. Ingázott — ahogy ma mondanánk — Amerika és Eu­rópa (főleg Olaszország) között. De a Napló egyúttal egy hatal­mas szellemi körutazás is. Mi­közben szinte észrevétlenül ki­bontakozik előttünk az írói mű­helymunka számos titka, a múlt és a jelen nagy alkotói is társa­inkká válnak ebben az utazás­ban. Azon az úton, ahol a szár­nyaló szellemet nem köthetik meg az emberi buktatók... Az írói életmű legkegyetle­nebb kritikusa az idő. Ezért hangsúlyozza Márai, hogy „minden életművet tanácsos húszévenként tatarozni”. Akár a házat... Az Ember elszürkülé- sének legpregnánsabb megfo­galmazásához Duhamelt hívja segítségül: „Az Egyéniséget föl­falja a Tömeg, az Állam és a Rendszerek, nincs már sehol Csend és Magány az alkotó ember számára...” Az író a feloldódást, keserű­sége enyhítését sokszor a ter­mészetben találja meg. A Napló talán legszebb részei a Csendes-óceán partját, Kalifor­nia szépségét idézik fel. Azt a tájat, ahol „a nyár teljes hang- szerelése zeng a fényben”. Ahol az óriási mammutfenyők szinte belemarnak a valószínűt- lenül kék égbe. Ezt a tenger­parti utazást arra is felhasználja Márai Sándor, hogy a táj spa­nyol történetét is elénk villantsa. Majd utazás Arizonába... A si­vatag és a kanyonok világába. Ez a menekülés a magányba szinte törvényszerű az alkotó (alkotni vágyó) ember számára. Ahogy Márai keserűn-könyörte- lenül megállapítja: „Mindenütt a horda. Az óceán. A parton, a homokban... gépi zenével, amelynek narkotizáló recse­gése nélkül már nem tudnak meglenni”. Lehet-e még a mai eldurvult, elgépiesedett világ­ban szépen írni, szépet alkotni? „Aki ma ír, olyan, mint a vak festő, aki találomra keni fel a vászonra a színeket, amelyeket nem lát”. Nem véletlen, hogy Márai Sándor naplói oly sokáig csak szamizdatban jelenhettek meg. Sokszor kíméletlen vádiratok ezek a vallomások Európa kia­lakult határai ellen. Márai Sán­dor élete végéig nem tudta elfe- . lejteni szülővárosa, Kassa el­vesztését... Politikai hitvallása pedig példaértékű lehet(ne) ma is minden politikus számára: „Minden rendszer annyit ér csak, amennyire az ember ér­dekeit szolgálja...” A lírai oldalak, az önvallomá­sok, a politikai eseményekre reagálás mellett újra és újra visszatér a Naplóban az emberi lét, gondolkodás, műveltség és viselkedés örök problémaköre. A XX. század végének embere — mondja Márai — elvesztette műveltségét az értesültségben, mert ez olcsóbb és praktiku­sabb, mint a műveltség... Az áradó Napló-folyamban el­jutunk az író talán legkeserűbb megállapításához: „Az írók, akik ma írnak — a fiatalok, de az idősebbek is — hirtelen, iszo­nyodva megértették, hogy az emberek nem hisznek többé az Emberben. Megértették ezt, és iszonyatukban vonítani kezd­tek...” Márai Sándor Naplója min­den keserűsége ellenére még­sem pesszimista kicsengésű. Hiszen egyre embertelenebbé váló korunkban is az embert ke­resi. Minden sorában szinte pa­rázsként izzik a féltés: vigyáz­zuk, féltsük, őrizzük értékeinket. Az emberi szellem századokon átívelő produktumait. Ez az öt éve elhunyt író testamentuma. Dr. Sipos Csaba Egy koncertsorozat elé Híres növendékek 3 hangversenye A kakukkfióka A kaposvári zeneiskolának sajátos atmoszférája és meg­tartó ereje van: szívesen jön­nek vissza a régi tanítványok. Pár napja két volt növendék adott koncertet. Harmath Ág- 'nes fuvolista, Csupor László egykori tanítványa a Zenemű­vészeti Főiskolára készül és a felvételi vizsga több mint fél órás anyagát játszotta el, Szik­lai Szilvia, Csupor Lászlóné növendéke pedig diploma­koncertje műsorát adta elő. Színvonalas zenélésük öreg­bíti az iskola és tanárai jó hí­rét. Május 11-én Kokas Katalin (zeneiskolai tanára dr. Gyánó Béláné volt), a Zeneakadémia előkészítős hallgatója prágai útja után „itthon” hegedül majd. Különös varázsa van a helynek, a hozzá kapcsolódó emlékeknek. Még arra is rá­bírja azokat a régóta Eu- rópa-hírű zenekarokban mu­zsikáló művészeket, akik itt kezdték Kaposváron tanulmá­nyaikat, hogy visszatérjenek. Drahos Béla, aki ugyancsak kaposvári, „összeverbuválta” az egykori iskolatársakat má­jusra, egy bérletes koncertso­rozat megrendezésére. A Ka­posvári Kamarazenekar kíséri majd a szólistákat (Drahos Béla vezényletével), akik kö­zött a zeneiskola mostani te­hetséges növendékei is sze­repelnek majd egy-egy ver­senymű egy-egy tételének bemutatásával. A bérletsorozat koncertjei hangulatos családi programok is, mert a szervezők figyeltek az időpontok kiválasztására: péntek, vasárnap, pünkösd­hétfő. A hangversenyek bevétele eddig csak a Mikrokozmosz Művészeti Alapítványt gyara­pították. Most a Siketek Álta­lános Iskolájával együtt ren­dezik a koncerteket, így a bér­letek ára a hallássérült gyere­keket is támogatja. Az első koncert május 13-án, pénteken esete 18.30-kor lesz a Liszt Ferenc Zeneiskola Bartók hangver­senytermében. N. G. (Már megint: Száll a... fészkére”) Mindig akad egy McMurphy. Az életünk folydogál (elfolydo- gál) a megszokott, megszabott medrébe — másként: megy a gőzös a sínpályán —, és akkor egy ilyen mcmurphy dinamitot fészkeltet a gát aljába, vagy a sínekre. De az is kitelik tőle, hogy maga fekszik a vonat elé, hogy csikorogva, szikrát hányva fékezzen az a vas- mammut, és órákra fölboruljon a jól megtervezett menetrend, amíg tisztázódik a helyzet és a cafatokká szaggatott önkéntes forgalmi akadályt, Mc... mur... phyt levakarják a kerekekről, ütközőről, sínekről. Mintha csak az volna ezeknek a mcmurphyknek az életcéljuk, hogy akár a haláluk árán is ki­zökkentsék a vonatunkat, sőt az Időt — „Kizökken az idő; — ó, kárhozat!” (Hamlet) —, mi pedig kénytelenek legyünk ve­lük foglalkozni: mit is akar egy ilyen zökk-ember? Mit akar tő­lünk?! Velünk! A két ökle kibiztosított to­jásgránát. Bármikor kirobban­hat a zsebéből. Zseb: gránát­fészek. A szeme állandóan provokál: szúr, sőt csáklyás pil­lantásokkal akaszkodik bele a szembenállóéba. Hát ez soha­sem hunyja be, hunyászkodva a tekintély — a hatalommal is felruházott tekintély — előtt? Lesütni, McMurphy, amíg meg nem sütnek elevenen! Ha már a kisütés a sok elektrosokk nem használt, noha azt nem lehet mondani, hogy meg sem rázott az a sok watt, sokk volt... Mcmurphy törvénye öntörvény. Mc-egér az elefánt ellen. Csoda, hogy zubbonyt kény­szerítenek rá, hátrakötve sar­kát, könyökét az agyápoldában az agybarázda-billegetők? Ez prüszköléssé csúfkodja a (há-á-á)­pszi-choterápiát. Éz képes lá­nyokat (búgó görlicéket) stricik- lizni a dilidaliházi bulihoz a ki­zárólag (sőt bezárólag) agybá­jos fiúknak létesített playboly- dába. Ott tivoszivornyáznak, egyet-egyet koedukálva; végül a Rend Őre, főnővér Ratchild reccsen rájuk erélyeset. Recs- csen a nyaka is, amikor ez az izgigága gúnárkakukk McMurphy megcsavarja, órajá­rással ellenkezőleg. Ez mindig órajárás ellen, ez mindig min­dent ellenkezőleg. Ez a Randle Patrick McMurphy a tébolydát is bo­londok házává teszi. A kétség konkolyát hinti a búza. Rendbe: csakugyan az egy­forma a forma? Valóban rend a lelke mindennek? Rend, ren­delő = a dolgok rendje, hogy ők rendelnek, mi lenyeljük a ke­serű pirulát. Később már piru­lás nélkül. És akkor ez a McMurphy belerondít e rendbe. Rendesen! Kavics a működő kerekek között. Hiba a rendben. Kiküszöbölendő. A léte is veszély a fennállóra. Minden rendre, minden rangra. A társadalmi betagozódásra, betokozódásra, hogy „te fenn, én lenn” punktum mindörökre! Hogy te törvényeket hozol, én pedig gondolkodás nélkül vég­rehajtom azokat, ha kell: elle­nemre. Ez a Mcmurphy minden mozdulatával, minden léleg­zetvételével megkérdőjelezi a rend rendíthetetlenségét. Ví­rushordoz ó, fertőzi a környeze­tét a LÉF-baktériummal. (Li­berté, égalité, fraternité: sza­badság, egyenlőség, testvéri­ség.) Francnyavalya, Párizs­ban rivallták revolúciókor, mintha hármas ikrek születtek volna. Ez az antiszociális fickó, ez a McMurphy egész lényével ezt rivallja, pedig soha életé­ben nem hallott a francia rebel- lióról. Bele van kódolva farka­sagya tudattalanjába, hogy az ember nem arra született, hogy rendrab legyen, szelleme kényszerzubbonyban, s ha szárnyalna, agyát agyabugyál- ják 3000 wattal. De ez még hol­tában is sugárfertőz a példájá­val: példa nélküli pimasz. Lám, példájára felegyenesednek a gerincnélküliek is. Ki csak egy „miért?” - kampót üt a rendbe, ki egy „nem!”-mel dacol is. Megmoccan a béna, megszólal a néma, serény lesz a léha. Ha Mcmurphy mutatja meg a vi­lágot, a vak sem világtalan. Megtanulunk önmagunkban is világot látni. Mit nekünk már Ratchild főnővér elektrosokk korbácsa, a kápolók gumibun­kói! A szabadságnak olyan jó, szájsarok repedéséből bugy- gyanó tiszta, sós íze van... Ülök a színházi nézőtéren. Folyik a Ken Kesey-Dali Was- serman remek, a Kakukkfé­szek előadása. Odafönt a deszkákon Mcmurphy és a lelki defektesek szegik a diliház­rendet: gyors-gyors-lassút tán­colnak. De akad idelenn, a né­zőtéren is néhány mcmurphy. Áldott farkasvér zubog a ren­dező, Lukáts Andor ereiben. Ott ül Eörsi író, aki az előző rendszerben is mcmurphy volt, a mostaniban is az, és a követ­kezőben sem lesz más. Vala­hol előttem a kritikus Koltai mcmurphy, aki tehetséges Nemzeti Színházért perel a la­pokban, a színház meg őt a bí­róságon. Ott a... És egyszer- csak nincs más a nézőtéren sem, csak csupa mcmurphy. Leskó László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom