Somogyi Hírlap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-30 / 253. szám
1993. október 30., szombat SOMOGYI HÍRLAP — EMLÉKEZET 13 DÚSA LAJOS Mindenszentek Kék koronám az őszi ég, kicsit lötyög, de semmi baj — mosolygok magamon az őszben. De szívem négy pitvarában csikó-tavaszú gyermekek, érett asszonyok, ősz-magam, s minden halottam tél: időtlen. KATONA JUDIT Sírkertben Egyre hull a rőt lomb, mint a permet, dús csokrot köt az ősz eres keze. Még fény virraszt. Az élők kitelelnek. Nagy pókhálóját szürke csönd szövik s ki sírköveket betűzve messze ballag, gyomot szakít, és kertjét öntözi. Hisz kert ez itt. Most gyertyás és virágos, hol kicsi nénénk ülnek padokon, és fakó szemmel készülnek imához. Szél söpör a sírok közt, serény. Ki erre jár, fejét lehajtja mélyen, és súgva kérdez, mint most téged én. Égő gyertya szeretteink sírján — emléket idéz Gyertyalángok meleg fénye Évszázadok messzeségébe nyúlik vissza a tradíció, hogy halottak napján, mindenszentekkor gyertyák, örökmécsesek imbolygó lángjai hirdetik: az élők nem felejtik halottaikat, híven őrzik és ápolják szeretteik emlékét. A szép jelkép minden bizonnyal összefügg azzal, hogy az emberiség fejlődéstörténetének egyik fontos állomása volt a tűz meghódítása, megszelídítése. A „felséges tűz csi- holója”, azaz ősünk szemében közös tulajdonsága az életnek és a lángnak, hogy meleget áraszt, miként közös tulajdonsága a holtnak és a kihunyt tűz maradékának, hogy kihűl... Később szinte minden vallás követői kapcsolatot véltek fölfedezni isteneik és a tűz között. Prométheusznak el kellett lopnia az istenektől a féltve őrzött tüzet. Az őskeresztények azt vallották, hogy a tűz a Megváltó ajándéka és egyben tulajdona. A Biblia megkapó hasonlata szerint „Isten gyertyája az emberi lélek...” Ismeretes, hogy a római császárok nagy tisztelettel övezték a családi fészek, a szent tűz őrzőit, a Vesta-szű- zeket. A tűz kultusza része volt a finnugor népek, így eleink hitvilágának is. Az ígéretet, a szent esküvést például hosszú évszázadokon át csak az istenség, azaz megtestesítője, a tűz „jelenlétében” tekintették érvényesnek és kötelezőnek. E kultikus hagyományos halványodásával párhuzamosan méreteiben is kisebbekké váltak az áldozati és egyéb tüzek, s helyüket fokozatosan a szerény, melegfényű gyertyalángok foglalták el. Az élet, a melegség, és a láng — kiegészülve a szerető emlékezéssel — azonban mindmáig egybekapcsolódó fogalmak maradtak. S együttes „forrásai” a halottak napján fölgyúló fényeknek. Szabó Margit Katonatemető Kaposváron A halottak napja — mélységesen átérzett ünnep: áhi- tatos kifejezője élők és holtak összetartozásának. Készülve az ünnepre rendbe- tesszük a temetőket, elhelyezzük a sírokat a megemlékezés virágait, és meggyújtjuk a gyertyát. Lángja: „a világ világossága”. Hisz- szük, hogy amíg ég a gyertya, lélekben közelebb kerülünk halottainkhoz. Ez a közelségre való törekvés Kaposvár fejlődésének kezdetén tapasztalható volt már: a halottakat a várárokba, később pedig a mai Kossuth téren temették el. A város dinamikus fejlődése tette szükségessé, hogy a múlt század végén új temetkezési helyeket nyi- tanak meg. Kaposvár polgármesteri hivatala 1892-ben döntött arról, hogy a donneri városrészben létesüljön temető a szentpáli és a lonkai út találkozásánál. A már létező Keleti és Nyugati temető után megnyílt a Déli temető is. Az első temetés 1894. május 14-én volt. Elsősorban a don- ner-városiakat hozták ide. A nagy keresztet 1897-ben állították fel. 1907-től 1926-ig folyamatosan temettek ide olyan kórházi halottakat, akiknek vagy nem volt hozzátartozójuk vagy a hozzátartozók a temetés költségét nem tudták megfizetni. A temető „katonatörténete” 1912-ben kezdődik. A balkáni háború idején két török katonát temettek ide: ők a tartalék hadikórházban kezelt sebesültek voltak. Az első világháború alatt a Kaposváron gyógykezelt sebesült és beteg katonák közül Balajcza Lajos budapesti népfelkelő volt az első halott, akit a Déli temetőbe temettek. A háborús terhek növekedése és a férfi lakosság egyre nagyobb arányú besorozása szükségessé tette idegen munkaerő bevonását is az ipari és mezőgazdasági munkába. Somogy megyében folyamatosan 10-11 ezer különböző nemzetiségű hadifogoly dolgozott. Kaposváron 1000-1500 személy volt munkára kirendelve. A hadifoglyok között fertőző betegségek, járványok szedték áldozataikat. A szaporodó betegségek, valamint a háborús sebesültek számának ugrász- szerű növekedése tette indokolttá a Baross utcai barakk-kórház, majd a fertőzőkórház megnyitását. Ezt az utóbbit a donneri városrészben a Bartók Béla utcai iskolában helyezték el. Az első hadifogoly halott egy szerb katona volt, akit november végén katonai tisztelet- adással hántolták el a Déli temetőben. Ezt követően — az Új Somogy írta — „nem múlt el nap, hogy a katonazenekar Beethoven gyászindulójára ne kíKatonasírok 1916-ból sért volna egy-egy vitézt a Szigetvári utca végére”. Öt évig nőtt a sírok sora a temetőben. A temetéseket közpénzen, az elhalálozások sorrendjében végezték: barát és ellenség, saját vagy hadifogoly katona került egymás mellé, megbékélve a halálban, és fájdalmasan emlékeztetve minden háború értelmetlenségére. A magyar és szövetséges halottakat vallási hovatartozás szerint anyakönyvezték, és 1915-től a járványveszély miatt csak a szűk körben temették el. A hadifoglyoknak ekkor már csak a sírgödör jutott. 1918 elején összhangban az oroszországi eseményekkel, az orosz hadifoglyokat kezdték hazaszállítani. Itt tartózkodásuk emlékére a temetőben 1918. március 3-án egy szép obelisz- ket állított fel. 1918 végére elmentek a hadifoglyok, kiürültek a kórházak. Az országot, így Kaposvárt is dermedt csend ülte meg. A Szigetvári út végén levő temető szívszorítóan emlékeztetett a háborús vereségre. Évek teltek el, mire a süppedő sírok között ismét emberek jelentek meg. A parlament 1922-ben törvényt alkotott az első világháborús emlékművek felállításáról. Ekkor írták össze a katonasírokat és katona temetőket. A kaposvári állomás-parancsnokság (helyőrség-parancsnokság) a Honvédelmi Minisztériumnak címzett jelentésében írta, hogy Kaposváron „teljesen külön álló hősi hadifogoly-temető nincsen, hanem a hősi hadifogoly-sírok a város tulajdonát képező köztemetőben egyenként, Hletve egyes csoportokban vannak eltemetve”. A Fotó: Lang Róbert jelentés kiemelte, hogy a temetőt a város gondozza, és ezt nem kívánja átadni más felügyelő hatóságnak. 1926-28 között közpénzen, illetve adományokból rendezték: a sírok betonkeretet, a halottak méltó sírkövet kaptak. Ekkor már hivatalosan is Hősök temetőjének nevezik a Déli temetőt. Az utolsó donnervárosi halottat 1931. december 19-én temették itt el. 1933-ban 55 olasz katona holttestét exhumálták: őket a budapesti olasz temetőben temették el újra. Továbbra is temettek viszont baleset vagy betegség következtében meghalt katonákat. 1943-44-ben ismét Kaposvárra települt a hadikórház. Az ott meghalt nyolc katonát a temető jobb oldali szektorában helyezték örök nyugalomra. 1945 után évekig-évtizede- kig haldoklott a katonatemető. A városnak ez a része kiesett az emlékezetből. Kevés ember akadt, akinek a lelkiismeretfur- daláson kívül arra is volt energiája, hogy megkísérelje a lehetetlent, gondozza a temetőt. Ma ismét remény van arra, hogy ez a temető emlékhely, kegyeleti hely legyen. Egyre több ember fordul meg itt és a halottak napján elhelyez egy szál virágot, meggyújt egy szál gyertyát — emlékezve a katonákra. A temetőben nyugvó valamennyi katona — akár győztes vagy legyőzött — hite szerint hazáját védte, és áldozat volt. Nem ellenség már. A halott katona — örök mementóként minden háború ellen — a béke követe. Puskás Béla A hit reménye: A halottak feltámadnak Az ember sohasem tudott belenyugodni abba, hogy halála után megsemmisül, hogy elporladó testével együtt megsemmisüljön a lelke is. Ez a magyarázata, hogy az emberiség történeti fejlődésének minden fokán megtaláljuk a holtak iránti tiszteletnek, kegyeletnek valamilyen megnyilvánulását, netán a holtak szellemeitől való félelmet. Gyökere abban az ősi hitben keresendő, amely szerint az elhunytak lelke haláluk után tovább él egykori földi életük színhelyén. Egyes helyeken úgy tartják, hogy a léleknek nem csupán a nyugalma, hanem a további létezése is az élők iránta tanúsított magatartásától függ. Hogy ez a sok tízezer esztendő hiedelem még a XX. században is él az emberekben, bizonyítják a halottak napi kegyeleti megemlékezések, illetve a második világháborúban elesett katonák és áldozatok tiszteletére felállított emlékművek. A rendbe tett sírokon gyertyalángok lobognak, virágok, koszorúk borítják a sírhalmokat, hősi emlékműveket. Ezt az ősi hiedelmet azután új tartalommal töltötte meg és emelte a valóság körébe a katolikus egyház tanítása, amely azt hirdeti: az embernek lelke van, amely tényleg tovább él. De nem minden lélek jut a halál után egyenesen a mennybe, csak az, aki halála pillanatában a megszentelő kegyelem állapotában van, tehát nem terheli lelkét bűn. Akinek kisebb-nagyobb, de megbocsátható bűn nyomja a lelkét, az először a tisztítótűzbe kerül, ahol bűnei mértékében szenved, s így vezekelve nyeri el a bűnbocsánatot. Ezért 998-ban elrendelték, hogy a kolostorokban a szerzetesek november 2-án imájukat a tisztítótűzben szenvedő lelkekért ajánlják fel; ennek az imának az erejével csökken majd szenvedésük ideje. A XIV. századtól általánossá vált, hogy már nem csupán a kolostorokban, hanem az egész Anyaszentegyházban minden hívő imádkozzon november 2-án a tisztítótűzbe kerültek leikéért. Természetesen mindenki először a saját halottaiért imádkozott, mégpedig a temetőben, halottainak sírja fölött, s ezt a napot kezdték halottak napjának nevezni. November 2 .......azon te lkekre emlékeztet bennünket — írja 1843-ban, Pécsett kiadott munkájában Scitovszky János pécsi püspök —, kik minden bizonnyal fogják élvezni öröklétig rövidebb vagy hosszabb idő múlva a meny- nyei örömöket, de jelenleg még a tisztulás helyén szenvednek... Szent és üdvös gondolat, úgymond a Szentírás, imádkozni a megholtakért, hogy bűneiktől megszabaduljanak...” Ma már az egyház által elrendelt halottak napjának előestéjén az egész földkerekségen virágpompába öltöznek a temetők. Fellobbannak az emlékezés mécsesei szeretteink sírhalmain, mert e nap a temetőlátogatás általános, ám szomorúságot sugárzó ünnepévé vált. Az őszi virágok és gyertyafények azonban a hívő embert az örök életre is figyelmeztetik. Amint Szent Pál írta: „Testvérek, nem akarunk benneteket bizonytalanságban hagyni az elhunytak sorsa felől, hogy ne szomorkodjatok úgy, mint a többiek, akiknek nincs reménységük... Az Úr harsonájának zengésére a halottak feltámadnak.” Dr. Csonkaréti Károly
