Somogyi Hírlap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-18 / 218. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1993. szeptember 18., szombat KRÚDY GYULA Egy fiatalember a vitorlánál - és Stefánia trónörökösné özvegy asszonyt tánca „Egy fiatal tengerésztiszt, bizonyos nagybányai Horthy Miklós nyerte meg az első díjat a vitorlázásban, miután gróf And- rássy Géza „Almom” nevű vitorlásával az összes balatoni gőzösöket is megverte”. Ezt mondja a Stefánia Yacht Egylet aranykönyve a kilencvenes esztendők egyik hajóversenyéről, amely a Balatonon játszódott le. Éppen elegendő a rövid feljegyzés ahhoz, hogy még bekötött szemmel is eltaláljunk a füredi hajóklubházhoz, amelynek kikötője a régi nádasok között olyan szívósan várta valaha Magyarország legdaliá- sabb vendégeit, mint egy eladólány. Nem, még akkoriban nem lehetett hallani, az emeleti falépcső ropogásában a hosszú, csendes éjszakákon azoknak a vén hajócsizmáknak a kopogását, amelyekről annyi kísérteties történetet tudnak a hajóslegendák. Ellenkezőleg: éjjel-nappal telve voltak a falépcsők, gerendásszobák, lélekin- gató-verandák olyan lépésekkel, amely lépések azt visszahangozták, hogy csak ifjan, egészségesen, szélben, viharban, hullámos ösvényen érdemes élni. Gyönyörű nők kiáltottak az emeletről a vakmerő hajós után, grófnők várták itt az emeleti teremben párizsi selymekbe öltözötten, amíg csuromvizes táncosuk a harsány vitorlával megérkezik. Annyi dalt nem írtak Magyarország költői, amennyit itt el ne daloltak volna, nem volna annyi kagyló a Balatonban, ahány szív itt megszerelmesedett. A Balaton világának egy olyan korszakához érünk el, múltba nézegető szemünkkel, amely tündérkorszakról mit sem tud a mai nemzedék. A vendégfogadós fehérasztalos XIX. század után: egyszerre a harsány hullám, a szemfénylő küzdelem, a villámokat utánzó sport és a magasztosan és egészségesen verő szív lépett a korszakbeli ideáljai helyébe. Esténként Stefánia, az özvegy trónörökösné nyitotta meg a táncot a híres hajóvárosban. Akkoriban Angliában minden tengerész kék kabát oldalzsebéből egy sárgafedelű könyv köszöngetett azoknak, akiknek a Themzén vagy a tengerparton volt dolguk, akiknek zsebéből hasonló sárgafedelű füzet köszönt vissza. „Három ember egy csónakban, a kutyát nem számítva”, volt a címe a regénykének, amelyet Jerome K. Jerome írt (amely K-betű az író neve közepén már csak azért is megjegyzendő, mert a mi komáromi Klapkánt tiszteletére Íratták be a matrikulába, amint, hogy nálunk is kereszteltek Garibaldira). A Dickens- és Thac- keray-regények óta nem volt népszerűbb regény Nagybri- tanniában. — Diekens idejében a falusi kirándulások voltak divatban a postakocsival, Jerome korában a londoniak a Them- zére vagy a tengerpartra tódultak a munkaszünetes napokon. A csolnakazás, vitorlázás, vízi élet a postagalamb sebességével érkezett el Magyarországba és a Balaton, amelyet odáig a költők pajkos „szívhalászatairól” (I. Vörösmartyt) vagy bús regéiről éhesen ásító vándorszínészeiről és valóban soha vissza nem térő boldog vendégeiről emlegetnek vala, a Balaton tüköré egyszerre csak olyan női ruhákat kezdett mutogatni a partok sétálóin, amely női ruházatok idáig csak nagyvilági ünnepélyeken mutatkoztak a dámákon, lóversenyeken, vagy gáláns kerti majálisokon, míg a helybeli borbély kétség- beesetten gondolt arra, hogy mennyit változott a világ azóta, mióta ő mesterségét kitanulta, mennyi mindenféle divat szerint kell borotválni, fésülni, „ápolni” az urak hajzatait, amely urakat kivétel nélkül excellenciás uraknak kellett szólítani, mert még volt — király is akadozott közöttük, — így Milán, amikor szerb hazájából számkivetve gróf Takova név alatt bujdosott szerte a világban: persze étvá- gyassága és szomjúsága a legszomorúbb vándorlegény torkát sem hagyja el. (Személyesen kellett arról meggyőződni, hogyan fogják a fogásokat, mint az őszi madár is akkor legízletesebb, ha a madarász maga tartja a hálót). Ha nem mondanák a megbízható emlékezetek, levelek, feljegyzések, (legutóbb éppen Gyapai Nándor könyve: A magyar vitorássport története), valóban el sem lehetne hinni azt a tündér világot, amely a Balaton környékén keletkezett, amikor minden ember hozzá mert nyúlni a vitorlához, aki „gyapjút tesz a fülére a szél elől” mint az angol közmondás tartja. Idegen vándormadarak tündöklő büszkeségével érkeznek meg a hajók az angliai hajógyárakból, míg a hazai gyártmányúak csak amolyan magyar vadlúdakként, szürkén haladnak a nyomukban. Rat- sey, az angol hajóács azonban kovácsolni kezd embereivel a füredi kikötőben és Andrássy Géza már hozatja Indiából azt a vitorláshajótípust, amelynek anyaga csak könnyű fából és sodrott kenderből van, gyakran felfordul, ha a szél megbillenti, de hozzáértő kézben gyorsasága legyőzhetetlen. Ez az indiai szerkezet volt az „Álomban”, a legendás „Álom”-é. És a parton állott aranybarna napernyője alatt az özvegy trónörökösné, a vanília-szőke Stefánia, akiről valaha minden cukrászdában elneveztek valamely édességet. Álmodozó parkok, a luxemburgi kert méla sétányaihoz hasonlatos kerti ■utak, lugasok és zöld zsalugá- teres fogadók viselték a nevét: az ember szinte látta maga előtt ellebegni a lovas dámákat a harsány lombboltozatok alatt Stefánia nevének kimondásakor, valamint érezni vélte azokat az illatokat, amelyet kis cukrászdák szőke függönyei mögött tapasztalhatott akkor, midőn még fiatalon vár valakit az ember. De az özvegy trónö- röksnéről nevezett fogadók kocsi boltozatainak a döngését is lehetett hallani a vidéki batárok alatt, valamint a kényelmes hin- tókból kinyúló fehérharisnyás kisasszonylábakat, amikor felejthetetlen hangon megkondult vala a fogadó harangja, akár várvavárt vendéget, akár pedig az ebédet jelentvén, amelynek evőeszköz-csörgései amúgy nyugtalanították volt amaz úriembereket, akik a jóétvágy kedvéért korán beszüntették a délelőtti dohányzást. És most itt volt a tó partján maga az álmok hősnője, az özvegy trónörökösné, aki Rudolf mesemondásos halála óta mindig bizonyos szimpátiával viselé szőke kontya és világoskék szemei felett a gyászfátyolt. Hogyan is történt volna tovább a magyar történelem Meyerling nélkül? Mi is tetszett meg a kissé vöröskés (Ferenc József is ilyen volt fiatal korában) Rudolfnak azon a sűrű Korabeli karikatúra Krúdyról összenőtt szemöldökű és mégis apácásan fehér lányon, Vecsera Márián? — kérdezgették a magyar fantáziák, amikor a nyolcvanas évek végén a legkisebb postaállomáson is, egy riadt estén kopogni kezdett a telegráf Rudolf halála hírével. — És most néhány esztendő múlva itt van az álombéli özvegyasszony, a Balaton partján, a híres Álmom-at nézi távcsövén ő is, amely vitorlás néha a levegőben röpül, együtt a sirályokkal, máskor a búvármadarakkal együtt bukfencezik a víz alá, eltűnik, mintha felleg ragadta volna magával, de esztendőkön át mindig megelőz mindent, amit a tavon vízijárműnek neveznek. A szelek, vásznak, emberek versenye folyik a Balatonon, a legvénebb csónakokat is berugdalták a partról, félhordóban alsószoknyákkal, amerre a verseny tart a csaknem ötven főnyi vitorlások között, legelői mindig az Álom-mai, amellyel talán a süllők sem tudnak együtt menni. Dehát a magyar álom özvegyasszonya bizonyára hozott magával némi étvágyasságot is, amikor átkelt az osztrák határon, mint ahogy a magyar utasok is többnyire tormás bécsi virslikre és hegyi vörösborokra gondolnak, ha már egyszer kimozdulnak hazájukból. Nosza, hogyan vendégeljük meg a szép szőke asszonyt, aki bánatot jött feledni egy magányos kastélyból, víg, hajózó, a jókedvre mindig talpra álló magyar urak közé, — csak azt az ósdi holburgi lécezetekből való Bellegarde főudvarmestert ne hozta volna magával. Dehát arra valók az asszonyok, hogy a legnagyobb titkokat is megtudják, — mire volna gusztusa Stefániának a szokásos balatoni halakon kívül? Gróf Esz- terházy Mihályné és báró Inkey Istvánná vették pártfogásukba az özvegy trónörökösnét és megmutatták neki a hajósház konyháját, kamráját, amelynek ők voltak arkangyalai nyáridőben, amíg az úritársaság a Balatonon tartózkodott. De persze férfiesegítség nélkül a két ritka háziasszony sem lehetett el, gróf Zichy Antalt vették maguk mellé, akinek az volt a híre, hogy kitűnően tud alkudni, őt küldték bevásárolni a vadászkocsin a füredi vagy veszprémi piacokra. A gróf olyan megrakodva érkezett, mint egy csirkéskofa. Nagy mester volt abban, hogy valóban eltalálja az aranysárgára hizlalt kappano- kat. Dehát a kappanokon kívül más is kellett az ebédhez, a konyha felszerelését az Esterházyak cseklészi kastélyából hamarosan elhozatták, az abroszokért, szalvétákért és más fehérneműkért gróf Nádasdy Ferenc futtatott nádasladányi kastélyába. Csak a száz esztendős szekrényeket kellett felnyitni a kulcsárnak, dőlt azokból a legfinomabb fehérnemű, amelyeket talán még Perényiné kisasszony leányai szőttek. Stefánia fölemelve egy ritka szép poharat, amilyent még ő se látott mindig az asztalon. Gróf Eszterházy Móric küldte a pávai kastélyból. És minden ódon ezüstből, kés, kanál, villa, mint valami kacsalábon forgó kastélyban itt a nádasok közé rejtett hajósházban. Hertelendy Ferenc hozatta az ezüstöket kocsiderékkal. Valóban, mintha az egész dunántúli arisztokrácia összefogott volna, hogy bámulatba ejtse az özvegy királyimét, aki a búskomoly la- xenburgi kastélyból majálisi kedvvel menekült el a vidám Magyarországba, amikor erre az alkalma kínálkozott. És a trónörökösné körül sürgölődő, forgolódó magyar gavalléroknak még az is eszükbe jutott, hogy megképeztették egy hozzá hasonló úremberrel, Wunderbalkinger urat, a főajtó- nálló urat, hogy milyen italt szokott Laxenburgban az ebédhez felszolgáltatni. Az említett úr gőgösen felelt a küldönenek: — Többnyire francia pezsgőt. Gróf Eszterházy Mihály egy kocsi jeget hozatott és száz fiaskó francia pezsgőt hűtetett be. Persze' a balatoni halászok előbb érkeztek meg oda a hallal bélelt dereglyéikre, mint a leggyorsabb vitorlások, a versenyzők. így is volt az jól, időt kellett adni a szakácsoknak a halvacsora elkészítéséhez. (Vájjon, meg van az akkori menükártya ama műgyűjtő budai úrnak, aki Magyarország minden nevezetesebb lakomájának az étlapját őrzi?) Az előkelő világ hölgyei ugyan, ha kissé kövérebbek voltak még a kilenvenes években, sem tudták mással pótolni a halcsontos, acélabroncsos fűzőket, de a fiatalság nyomban izgulni kezdett, amint az előcsarnokban elhelyezett cigánybanda (az öreg Rácz Pali) az andalgó nóták után frissebben kezdett játszani. A különböző környékbeli úri kastélyokból berendelt Krúdy Gyula huszárok és hajdúk leszedték az utolsó fogás maradványait és gróf Eszterházy Mihály, aki ezeket a feladatokat legjobban tudta megoldani, néhány perdü- léssel Stefánia előtt termett és táncra kérte az ország özvegyasszonyát. A bús árnyaktól alig szabadult arcnak alig volt ideje a meggondolás fátylába rejtőzni, már repült is Eszterházy Mihály karján a klubháznak azon termébe, ahol a legtüzesebben hangzott az öreg Rácz hegedűje, ahol a legtöbb térség kínálkozott a tánchoz, magyar csárdáshoz és bécsi keringőhöz. A szemközti tihanyi kettőstornyok már régen átadták vala rejtőzködő sötét köpenyegüket a hajnali harangszónak, a nádasok között pirosló kastélyban még mindig tartott a tánc, a fáradhatatlan, legbúsabb özvegységet viselő Stefániával, a legszebb hölgykorszorúval és a vitorlakötéllel még dagadt tengeri hajósokkal. Senkinek se jutott eszébe abbanhagyni a mulatságot, amely olyan váratlanul kerekedett, hogy a paradicsomos szitát a szomszédból kellett kölcsönkérni hozzá, amint ugyancsak egy hajósközmondás tartja. — Nem érdemes már hazamenni, reggel kilenc órakor kezdődik az újabb vitorlázás. És ezen a napon is „Álmom” győzött a fiatal tengerésztiszt vezetésével. S másnap éjt- szaka újra vacsora és bél. Tánc megint reggelig. Senki sem dőlt ki az úritársaság tagjai közül, mert az ilyesmi az akkori Magyarországon szégyenteljes lett volna. Talán még most is tartana a híres özvegyasszony felvidítására rendezett mulatság a Balaton partján, (amikor Stefánia először táncolt férje halála óta) ha sürgöny nem érkezik vala attól a bécsi hivataltól, amely körülbelül akkoriban a monarchiában mindenkinek parancsolt. A táncot abbahagyni, Stefánia menjen La- xenburgba. Gróf Bellegarde a sürgöny vétele után komolyan nézegette magát a Balatonban: — Én is mehetek új hivatalt keresni. A régi klubház még meg van a tóparton, de a felismerhetet- lenségig össze-vissza revo- nálva. Nem, ide már nem találtak el sem a búskomor bálilegendák, de a vidám, szívderítő hagyományok sem. Szívbajosán nyögdécsel a nádas, a vadmadár félelem nélkül kiált. Szindbád Siófokon Természetes, hogy a napjainkban reneszánszát élő Krúdy Gyulát is megbabonázta a balatoni táj. Sok írásának színhelye a Balaton. Nemcsak Siófokhoz kötődött: nyaralt Kisörsön is, többször járt Tihanyban, s 1927-ben Balatonfüreden gyógyították beteg szívét. Egész életre szóló emlék kötötte Siófokhoz, ahol nyaranta Várady Gyula „fürdőbérlő” vendége volt, a ma is úgynevezett Ellin- ger-villa csöndes, kis emeleti szobájában. Mint leánya Krúdy Zsuzsa — egyik siófoki találkozásunkkor — elmesélte; innen indult el az író a néhány méterre levő mólóhoz, hogy a magyar tenger ködös-párás hajnalainak, déli verőfényének és lenyűgöző esti fényeinek titkait kilesse, majd írásaiban ránk hagyja. De néhány éve még beszéltem olyan szemtanúkkal, akik látták gyermekkorukban az írót a híres lóversenytéren „fekete malaclopójában”, vagy a Színkörben, ahol olyan fővárosi hírességek is felléptek, mint Újházi Ede, Törzs Jenő, Rajnay Gábor, Fedák Sári, Biller Irén. Krúdy Gyula Siófokon ismerte és szerette meg 1915-ben a nála 21 évvel fiatalabb Várady-Rózsa Zsuzsát, akit később feleségül vett és akivel élete utolsó napjáig boldog egyetértésben élt. 1916 júliusában a Siófok Szálloda cégjelzéses papírján köszöni meg kiadójának, a békéscsabai Tevan Andornak új könyve, az Aranykéz-utcai szép napok „elbűvölő”, Major Henrik fametszeteivel díszített kiadását. „Ezt a szépséget soha nem reméltem, amely az ön bűvész-kamrájából előkerült a napvilágra. Ön varázsló, uram. Szeretném megcsókolni a munkásai kezét. Aki látta a könyvet, torkán akad a szó a meglepetéstől" — írja Krúdy Gyula. „Fátyolokkal évekkel, távolságokkal megszépíti mindazt, ami letűnt... Kimélő kézzel nyúl emberekhez és boroikhoz — csendesen, félénken — mintha szemfedőket emlegetne” — írja róla Kosztolányi Dezső. Mégis amikor a Balatonról szól, palettájának színei és ecsetkezelése modern, mai, képei korszerűek, frissek, költőiek, elevenek. Halála 60. évfordulója évében, ha Siófokon a Mártírok u. 13. számú ház felé járunk emléktábla figyelmeztet az egykori nyaralóházon, mely az arra haladó nyaralókat és helyi lakosokat egy percre tán megállítja, és arra emlékezteti, hogy: Krúdy Gyula, a magyarpróza kiemelkedő mestere, a „Balaton szerelmese” több ízben a házban üdült. Az alábbi „ismeretlen” Krúdy-kézirat, amely a Balatoni Yacht-Evkönyv (Szerk. Tóth Lajos. Bp. 1928. 47-51. p.) 1928-as kötetében jelent meg, nem szerepel a Krúdy-bibliográ- fiában lelőhelyként! Ezért is tiszteleghetünk vele Krúdy Gyula emlékének, halála 60. évfordulója esztendejében. Matyiké Sebestyén József
