Somogyi Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-26 / 147. szám

1993. június 26., szombat SOMOGYI HÍRLAP 21 MŰVELŐDÉS Opera Rethenauról Ünnepi esemény színhelye volt Kassel állami színháza: John Bone ausztrál nagykövet jelenlétében került első ízben bemutatásra német színpa­don George Dreyfus ausztrál zeneszerző operája, amely az 1922-ben két szélsőjobboldali katonatiszt által meggyilkolt Walter Rathenauról, a Wei- mari Köztársaság külügymi­niszteréről szól. Az ötletekben gazdag rendezés Elmar Geh- lens munkáját dicséri — álom és látomások keverednek a valósággal, a színpadkép többsíkú, hatalmas tükrök fo­kozzák a látvány hatását. Az ugyancsak ausztrál szöveg­könyvíró Rathenau életének utolsó pillanataira nyújt visz- szapillantást. Meggyőző erő­vel állítja a közönség elé azo­kat a történelmi, politikai, tár­sadalmi és lélektani motívu­mokat, amelyek a nagyha­talmú és gazdag férfiú — ban­kár, mérnök, konszernigaz­gató, egyidejűleg eredményes író, moralista és kritikus halá­lához vezettek. A Évadzáró Győrben Szorító gazdasági gondok nehezítették a szakmai mun­kát a múlt szezonban a Győri Nemzeti Színházban — han­goztatta Korcsmáros György igazgató az évadzáró társulati ülésen. Az intézmény vezetője szerint az lenne a járható út, ha a teátrum épületét eltar­taná a város és a megye, a művelődési tárca biztosítaná a béreket, az előadásokból szerzett pénzből pedig újabb produkciókat hoznának létre. Ha az anyagi kondíciók tisztá­zatlanok maradnak, továbbra is előfordulhat, hogy a színház nem tud díszletet készíteni. A színház dolgozói az 1991. de­cemberi gázsijukat kapják, mert azóta nem volt fizetés- emelés és még az is megtör­ténhet, hogy az ingatlankezelő vállalat kilakoltatja őket, mert hogy a teátrum különféle fize­tési kötelezettségeit nem tudja teljesíteni. A XI. kerületben az Arizona Színház A XI. kerület színháza lesz az Off Arizona. Erről az elkép­zelésről várhatóan még a nyári szünet előtt dönt majd a kerületi önkormányzat képvi- selő-testülete. Kiss Mária al­polgármester elmondta: Mikó István egykori társulatát saját intézményként kívánják to­vább működtetni. Ezáltal az olyan ismert művészeket fel­vonultató társulat, mint Schütz lla, Székhelyi József, Szom- bathy Gyula az önkormányzati támogatás mellett állami dotá­cióban is részesülhetne. A tervek szerint a színház a Fő­városi Művelődési Házban működne, amelynek épületét, a kerületi státusztól függetle­nül már évekre előre kibérelte az Off Arizona. Az Operettszínház Franciaországban A Touraline — Tours-vidéki — zenei ünnepek sorozatá­ban vendégszerepeit a Fővá­rosi Operett Színház együttese. A magyar vendé­gek a francia és nemzetközi közönségnek német nyelven adták elő Lehár Ferenc Ci­gányszerelem című operettjét Vámos László rendezésében, Szvjatoszláv Richter meghí­vására. A romoknál Az út, mint elhajított pántlika kanyargóit Kupavárhegy felé, búvó patakként bukkant elő az erdő fái közül, s kanyargott a kis házak mellett az oromra. Ézsiás leállította a züm­mögő gépkocsimotort és las­san indult a képzeletében megtört diadalív alatt, az évezredes romok felé. A bejá­rat után a kőbe karcolt alap­rajz, s lába alatt a kavics csi­korgása, régmúlt világba ve­zette. Esteledett. A nyáreleji csendet, a közeli fákon tol­lászkodó madarak csivitelése zendítette. A bazilika ember- nyi falmaradványai közti déli kapun lépett be, a hajdan volt szent helyre. Szeme meg­akadt a portál mélyedésén. Vájjon hányszor vethették ke­resztbe a derék ajtóreteszelő gerendát, mire így kivásí­totta... Előtte volt a nagy király, Szent László sírhelyére emelt szarkofág. A márványlapon, elszáradt mezeivirág-csokor. Felette a hatalmas kék ég fel­hőpamacsaival, körötte a tér, a kozmikus világ, s a lelkek, akik itt éltek egykoron. A falszegletre telepedett. Térdére könyökölve nézett túl a monostor maradványai felett a távolba, ahol a Badacsony és az Ábrahám kéklett a Bala­ton túloldalán. A lenyugvó napsugár be­aranyozta a romokat. Megcsil­lant a falszegélyeken, a felállí­tott oszlopok faragott kövein. A ciszterna quaderköve ma­gába ölelte az eredetit, benne a kötelek vásta árkokat, ami­ken eresztették hajdanán, mit hűsíteni kívántak. A monostor kerengőjén vannak a láthatatlan lábnyo­mok, miket tapostak a buzgók, kik eltűntek az időben. Testük rég elporladt az utánuk követ­kezők léptei alatt. Miként el­szálltak e földről a missa ma- ior és az áhitatos antifónák hangjai. De ott zengenek to­vább az éter hullámai között, s örökkön dicsérik az Urat. Koppány karha nyakas ma­gyarjai, először itt hajtották varkocsba font fejüket Jézus tiszteletére. A Keresztelő-ká­polna kis szentélyében érin­tette homlokukat a szenteltvíz, hogy ez legyen a rend évszá­zadokon át, nemzedékeiknek. Innen indultak a döntő csa­tába a magyarok első királya, István úr ellen, s véreztek el Veszprém falai előtt, hogy az­tán vezérük teste négyfelé vá­gatva hirdesse, Isten másként rendelte. Vajk lett az úr, és Sumigtnak vára, örökkön alá­vetve legyen Szentmár- ton-hegyének, Szent Egyed rendjének. S ekkor Ézsiás előtt megelevenedtek a kövek. „A nagy templom északi ol­dalán kinyílt a fazsindelyes ház ajtaja. Ősz hajú ezüstös szakállú ember lépett ki. Kap- pája bő redőkben hullott alá válláról, kezét ruhája ujjába dugta, s lassú léptekkel elin­dult a templom felé. Megállt a nyugati oldalon és szemét a hatalmas tornyokra emelte. KELEMEN LAJOS Lovagrend Le is térdelhetünk — helyi kis szentek elé, hölgyeink térdébe fogódzva, és ahogy hajdanán a lovag ma kísérletes bádog-gúnyaként zörgő beszédünk tódítja: érzelmünktől láng-közelin izzunk épp — s e rajongás úgy elragad, hihetitek; ott trappolunk újból a bolondok ábránd-menetében — segítségért kiáltozó leikeitek felé; egy megmentő eszményt lovagolva. KISS BENEDEK: Tombol a kánikula Nagy már fiam, elutazott, és róla semmi hír. Nem ír levelezőlapot, egy árva sort sem ír. Lányom is nyaral valahol — hát vele mi lehet? Az asztalán levélhalom — szerelmeslevelek. Tombol a kánikula, forr a Dunában a víz. Ha várnának rám valahol, elmennék magam is. De senki nem vár, egyedül anyám, szegény, talán. A pincéjében dinnye hűl, tej alszik asztalán. Úgy tűnt, hogy a keresztjeik belé vesznek a világosodó égbe. Péter volt Flavia-völgyi Sa­int Gilles apátságból. Nem egyedül érkezett a távoli Franciaországból. Odillo pré­post néhányukat behivatta a scriptoriumba a prima után. Alaposan megszemlélte őket, mint amikor utoljára, hogy a noviciusok közül fráterokká fogadták. Az apát úr el­mondta, hogy nagy feladatra szemelte ki őket a Minden­ható. A magyarok királya levelet küldött, hogy menjenek or­szágukba, és építsék fel mo­nostorukat Somogyvárhe- gyen, a bazilika mellett, ame­lyet Szent Egyed hitvalló ér­demeire tekintettel, az osztha­tatlan Szentháromság, Szent Péternek és Pál apostolok tiszteletére ad az apát úr kor­mányozására. Őket választotta, utazzanak el a felszentelésre, hogy az­után ott is éljenek. Mindegy, hogy kinek hol ringott böl­csője, milyen nyelven dalolt dajkája. A magyarok földjén befogadást nyer. De a monos­torban franciák legyenek még a noviciusok is. Most itt van, várja a kelő nap sugarait, és nézi a hatal­mas templomot. Tornyai kö­zött a világosodó ég alját ku­tatja, tán megjelenik egy jel, egy biztatás. S ahogy szemlé­lődött, hívás nélkül előjöttek a többiek. Ott állt mögötte Ros- tagnus, aki Loire völgye szü­Szent László emlékére a hét végén Somogyváron rendezik a kétnapos ünnepséget (Fotó: Kovács Tibor) lőtte. Dávid, Amercius és a többiek, mind a tízen, akiket az apát kiszemelt. Narancssárgára vált az ég alja, mint a nyíló rózsa kibom­lott, és a fény megcsillant az apátság tornyainak kereszt­jein. Ekkor Péter baritonján énekelni kezdte a Mindenható Himnuszát”. A látomás eltűnt, és új kép derengett helyén. A lemenő nap egy lány alakját koszo- rúzta, türkiz szemében fellob­bant a fény. Ott állt Grisel, s kezét feléje nyújtotta. — Oly régen üzentél nekem... — Szívemben hordalak — suttogta Ézsiás. S jöttek egymás után a töb­biek, Kincső, Opos és nevettek. A zsupáni vár udvarán lovak pa­tái dobogtak, és tömjén illatát hozta a szél. A távolban meg- kondult egy harang, szava csenge, bongva szállt a messzi vizek felé... * * * Részlet a szerző: Harangszó a vizek felett című történelmi regényéből. Ujkéry Csaba Emlékezés gyertyavilágnál A tűző napon átforrósodott, alig eleven, lélekben már ha­lódó rabsereggel zsúfolt mar­havagonok 1944. július 5-én gördültek ki a kaposvári állo­másról. Július 7-én és 8-án csendes koporsókként futottak be Auschwitzba, a halál elő­csarnokába, ahol az ördögi emlékezetű Mengele doktor közreműködésével, a náci emberirtás nagyipari szerve­zettségével a többséget azon­nal megsemmisítették. Nem maradt belőlük más, csak émelyítő füst és hamu. A kisz- számú maradék hazatérése óta a kaposvári temetőben minden esztendő júniusában utolsó vasárnapján, hársfavi­rágzás idején, gyászimákkal emlékezik a gyilkos napokra. E napon kisírt szemű asszonyok, ünneplőbe bújt örök gyászo­lók, a magány és bánat fakó szobrai vigasztalanul tekinte­nek a ravatalozó sarkában vi­lágló, faláda homokjába szúrt, libegő fényű gyertyasorra. Év­tizedeken át még fel-fellobbant az élet, a visszatérés remé­nye. Napjainkban már senki- sem áltatja magát: aki eddig nem tért vissza az elvesztettek közül, azokkal már csak az emlékezet és az imádság ös­vényein találkozhatnak kedve­seik. A mártírok véréből, az el­hamvasztott reményekből, az égbe sírt könnyekből zsolozs- más szomorúság árad. Immár több mint négy évti­zede a bánattól megfáradt kis közösség a tegnapra gondolva és a holnapba tekintve, a te­mető hársfáinak árnyékába építette önerejéből azt az em­lékművet, ahol esztendőnkint egy napon megidézik a meg­alázás gyalázatát, a néma tra­gédiák gyászát. Az emberma­gasságú, auschwitzi hamvak­kal teli kőurna talán őriz egy porszemet az elveszett gyer­mekek és anyák hamvaiból, ta­lán nemcsak szimbolikus em­lék. Az illatozó hársfák koronái alatt megfogható valóság Radnóti Miklós bánatos sora: „Lányok és fiúk hangja ül a fá­kon is.” S köröttünk ma sem pihen a háború réme: a megmételye­zett lelkek mélyén megbújva ma is ott settenkedik a gyilkos sötét árnya és számosak ma is apostolai. A gyászoló kis csa­pat az élet rendje szerint évről évre fogyatkozik. A gyüleke­zők döbbenten olvassák le egymás arcáról az idő feltar- tózhatatlan száguldását, az elodázhatatlan vég gyorsléptű közeledtét. A tömeghalált fel­idéző órákban én Gogol klasz- szikus kinyilatkoztatására gondolok: „Be szomorú dolog — kedves uraim — ezen a vi­lágon élni!” Sebeink nem gyó­gyultak, sok köröttünk a gyó­gyíthatatlan fájdalom, a melyet nem képes enyhíteni semmi­lyen szépítő indulat. Nehéz felejteni az anyák szorító ke­zéből kitépett gyermekujjak kapaszkodását, egy borzon­gató végsikoltás dallamtalan elfulladását. Egyre mélyebben értem a költő fájdalmát: „Véres szörnyű lakodalomba része­gen indul a gondolat.” Az én utam annyi halálba vitt és oly sok veszteség súj­tott, hogy bánatomnak nem le­het elegendő oltogató könnye. Nyugtalankodom a holnap mi­att is, mert az emberiség ke­veset tanult sorsából és törté­nelméből. Köröttünk ma is öm­lik a vér. A történelem ijesz­tően ismétli önmagát, vagy ta­lán az emberek ismétlik a tör­ténelem legrútabb fejezeteit tanulságok nélkül. Annyit sem hajlandók elfogadni, amennyit a legszebben szóló, legtisz­tább erkölcsű magyar költő, Arany János hirdetett: „Egy szem könnyelműen elejtett vé­tekmag a vétkek egész csa­lánnemzedékét termi meg.” Homokba szúrt gyertyáim a ravatalozó falán táncoltatják fényüket. Itt és e napon meg­változik a szavak értelme. Itt, az élet utolsó megállóhelyén nekem szomorúan cseng a szó: anyám... apám... testvé­reim... barátáim... bajtársaim... tanítványaim... fiúk... lányok. Új fájdalmak sebei sajog­nak, a lélek mélyén megbújt bánatok messziről tündököl­nek felénk. A gyász búsuló perceiben az emberekben oly sokszor és sokat csalódott Sütő András bölcsességével nyugtatom magam: „Ami ne­künk méretett ki, nem hagy­ható másra”. A mai nap búja-bánata a megmaradtak gyásza, jelké­pes fizetség életükért. Az em­beriség történelme, sajnos, in­kább a kegyetlenség törté­nelme, mint az oly sokat hirde­tett szeretető. Kellner Bernát

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom