Somogyi Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-26 / 147. szám

22

SOMOGYI HÍRLAP — SZINÉSZVILÁG

1993. június 26., szombat

Kozák, a megújuló

Linda és a vidékiség

m

'■JßKmKHMß

Görbe Nóra a gyermekeiről, szerepekről, nyári tervekről

Legalábbis furcsa olyasvalakivel beszélgetni, akinek arcát, hangját, gesztusait jól ismerjük. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy régi ismerőssel beszélünk, s ettől közvetlenebbé, őszintébbé válunk. S ha a beszélgetőpartner vevő erre a közvetlenségre és őszinteségre, mert ő már „alkatilag” is ilyen, nagyon jó hangulatú beszélgetésben lesz része mindkettőnknek. Amellyel csak egy a gond: visszaadhatatlan a kívülálló számára. Ilyen beszélgetés volt a néhány napja Kozák Andrással folytatott is.

— Sokáig ismertünk egy Kozák Andrást, aztán nemrégen elkezdtek beszélni — bizonyára ön is hallott efféléket — egy teljesen megújult Kozákról, amit hittünk is, meg nem is. Aztán több alkalmommal — legutóbb itt a pécsi színházi találkozón — látva játékát, csak egyetérthettem azokkal, akik teljes színészi megújulását emlegették. Menyire volt, lehetett ez a változás tudatos?

— Ha van egyáltalán ilyen változás, leginkább a kortól lehet: ahogy öregszik az ember, vagy belekövül a modorosságaiba, vagy letisztulnak róla. Otven éves vagyok idén, ez ha tetszik ha nem, mindenképpen magával hoz valamifajta változást. Aztán a környezet, a partnerek is sokat számítanak. Játszottam én régebben is sokfelé vendégként, a Játékszínben meg a Radnóti Színpadon, a Babarczy rendezésében is, s akkor is azt írták rólam, hogy megújultam, s valószínű, hogy igazuk is volt. Aztán hazamentem a saját színházamba (Thá- lia színház) és akkor meg éppen nem voltam megújulva, s ez megintcsak igaz lehetett, mert ennyit jelentett a környezet, a partner.

— Azért azt is sokszor leírták magáról, hogy a Tháliában is kicsit mindig kilógott a sorból.

— Ezt én is sokszor éreztem, amikor még a Tháliában voltam. Egy picit mindig ellene szegültem, nem tudatosan, az ottani szemléletnek. Utólag érthetően állandóan elégedetlen voltam, természetesen elsősorban magammal. Arra a színházra azt mondták, hogy be kellene szántani a helyét és besózni. Ez mára többé-ke- vésbé sikerült is.

— Ebben az évben már a Nemzetiben játszik. Hogy érzi ott magát?

— Ez egy profi szakma. Nem kell feltétlenül jól éreznem magamat... Persze, hogy jól kell érezzem magam. Mert különben megette a fene az egészet. Ha valakit sokat bántanak, vagy a környezetét sokat bántják — mint például a Tháliát —, ha rosszul érzi magát a helyén, akkor visszahúzódik, falat emel maga köré és onnéttől már nem jó színész. A Nemzetiben jól érzem magam.

—Az előbb a profizmust emTeleki szerepében Illyés A különc c. drámájában

lítette. Ez a profizmus azt is eredményezi többek között, hogy a színházi találkozóra sok társulat úgy esett be, és előadás után azonnal indultak is vissza Pestre, mert másnap próba, előadás, tévé, rádió, szinkron stb. várta őket.

— Tetszik, nem tetszik, mi profi színészek vagyunk, bár nem tanultuk meg annak idején elég jól, mert akik tanítottak, nem voltak profik. Ez a szakma ma ezt a profizmust követeli. Ami a fesztivált illeti, mi színészek nem ott és akkor ünnepeljük egymást, hanem évad közben, amikor a szakma elmegy egy-egy főpróbára, amikor 10- 15 kollégával találkozom egy-egy előadáson. Higgye el, tudunk egymásról.

— A pécsi színházi találkozóra a Bánk bánt hívták meg a Nemzetiből, címszerepben önnel. Az ön Bánkja hangsúlyozottan elsősorban magánember, s csak azután hazáért felelősen gondolkodó politikus. Nincs szükség manapság a Bánk bán politikumára?

— Amikor konkrét ellenségképe van az országnak, nagyon jól lehet pufogtatni a dráma egyes mondatait. Mi úgy gondoljuk, a Bánk nagy tragédiája nem a merániak. Ó a legjobb politikus az országban, mindenki hallgat rá, a legszélsőségesebb nacionalista hangokat is fél mondattal elhallgattatja, de nem tud megbirkózni a magánember érzéseivel, Melinda problémájával.

— Mik a tervei a nyárra?

— Egy hónapig Gyulán leszünk, a Hamletet próbáljuk, amiben én a királyt játszom. Aztán egy húszrészes katonafilmet forgatunk. Semmi pihenés, de nincs is rá szükségem. Annyit dolgoztam életemben, hogy nincs is nekem kitalálva igazán, milyen lehetne a pihenés. A másik életem is munkával telik: szeretek kertészkedni.

Nagy László

„Igaz, még csak a tárgyalások folynak a népszerű sorozat folytatásáról, de ha minden jól megy, akkor jövőre talán elkezdődhetnek a forgatások. Most az Albatrosz együttessel járja az országot. Hogyan kezdődött ez a „házasság”? — kérdem Görbe Nórát.

— Jó három-négy éve, amikor éppen terhes voltam a kis fiammal, felkerestek az együttes tagjai és mutattak egy anyagot, amely gyerekeknek szóló dalokból állt. Nagyon tetszettek.

Azelőtt csak a tini korosztálynak énekeltem, de 1990 tavaszán már az első előadásokon is túljutottunk az Albatrosszal. A mai napig körülbelül a 270. műsornál tartunk.

— A vidéki fellépéseket a család mennyire tolerálja?

— Az én szótáramban ilyen kategória nem létezik, hogy „vidék”. Szarvasi lévén szeretem a kisvárosokat. A gyermekeim persze nem örülnek a hosszú távollétnek. „Mama, ne menj dolgozni!” mondogatják.

Azért igyekszem az egészséges arányt megtartani: ha Pesten vagyok, úgy intézem a dolgaimat, hogy este öt után otthon legyen és velük foglalkozhassak.

A kaukázusi krétakör énekes-narrátor szerepében

(Fotó: Csobod Péter)

Aludtam rá egyet. Aztán még egyet, és mára már ott tartok, hogy legalább kétszáznegyvenhatot aludtam rá. Na persze, mostanában már nem is annyira „rá alszom”, egyszerűen meggyőztem magam: vannak túlontúl bensőségesre sikeredett beszélgetések, amelyek nem valók nagy nyilvánosság elé. Noha oda, a színházba járó közönség érdeklődő figyelmébe készülnek. „Akkor írd meg a beszélgetés történetét,

— Színházban mikor lépett fel utoljára?

— Április 15-én a Vidám Színpad kisszínházában mutattuk be Lakatos László darabját — „Vágy egy ágy után” címmel, Zsudi József rendezésében. A zenés vígjátékban Nádas Gábor és Horváth Jenő dalait énekeltem. A közönségnek minden este kell egy kis idő, mire elhiszi, hogy valóban én vagyok a tornacipős Görbe Nóra.

— Linda a kedvenc szerepe?

— A főiskola elvégzése után drámai színésznőnek készültem. Üdítő figura volt ezek után Linda.

Később, amikor már szülői értekezletre jártam és a gyerekek osztálytársai úgy köszöntek, hogy „Szia Linda”, egy kicsit zavart ez a „skatulya” és megpróbáltam hadakozni ellene. Aztán rájöttem, hogy ez butaság.

— Mit kapott ettől a szereptől?

— A hírnevet és még valamit: amikor a forgatások elkezdődnek, minden energiámra szükség van. Ha Linda vagyok, akkor egy évig más semmi nincs. Naponta edzek, növelem az állóképességem. Az biztos, hogy sokat lendített

mondta vagy kétszáznegyvenhat nappal ezelőtt, és akkor sokkal egyszerűbb a dolgod. ”

Ez a dolog sem lett sokkal egyszerűbb. Es hogy egy kicsit meakulpázzak, nem írnék most sem Kulka Jánosról, ha nyolc kaposvári évad után nem válna meg a Csiky Gergely Színház társulatától. De megválik, és ez mint valami ellenállhatatlan késztetés ösztökél: hagyd a fenébe az ígéretedet, és az ócska, nekrológízű szólamokat félretéve emlékezz! Anélkül, hogy az egekig magasztalnád, és krokodilkönnyeket se hullass érte, hiszen tudod, roppant dühös lenne emiatt, „még élek és virulok” — tiltakozna tüstént. És valljuk meg, igaza lenne. Végtére is a házasság sem egy életre szólt, mi közte és a színház között köttetett. Néha menni kell, a megújulás igényének pedig esze ágában sincs megkérdezni: éppenséggel alkalmatlankodik-e?

És Kulka János megy. Igaz, az Ács rendezte Othello velejéig romlott Jágóját, a Szent Johanna hormonzavaros Da- uphin-jét, vagy Erdmann Öngyilkosának lecsúszott értelmiségét nem csomagolja kofferba. E szerepek maradnak „velünk”, az ezidáig utolsó Morajtam ez a szerep és vele együtt a film is.

— A nyári tervei?

— Csak a munka! Nem tervezek semmi hosszabb nyaralást. Legfeljebb ellátogatunk a

hácsi-rendezés Edvin Ronald Kari Maria Lippert-Weilersheim hercegéig.

Marad egy kazetta is. A kétszáznegyvenhat napos hang- felvételt visszahallgatva idézem meg azt a borongós őszi délutánt, a teátrumra néző színészlak ablakát monoton mossa az eső. Távozása akkor még nem tudott dolog, talán még ő sem foglalkozott a gondolattal. „Tudod, meg kell hagyni a dolgoknak azt a lehetőséget, hogy, megtörténjenek veled. Nem lehet eltervezni a jövőt, és én nem is gyártok magamnak elméleteket. Az ember nem gondolhatja végig tudatosan, hogy, na, én ezt az életet választom”, mondta egy témához kapcsolódva.

És a „dolog” élt a neki meghagyott lehetőséggel. Az utazásról kérdezem, arról az sok száz óráról, amit a Kaposvár és Budapest közötti utakon ingázással töltött el. „Olyankor sosem jutnak az eszembe óriás gondolatok, és sajnos nagy felfedezéseket sem teszek — fájlalja —, pedig időm bőven lenne rá. Rengeteg zenét hallgatok, énekelgetek, és azért néha az útra is figyelek."

Az idei évad Babarczy-ren- dezésénél, A kaukázusi krétanagyihoz Szarvasra és a csodálatos Körös-parton kipihenjük magunkat a gyerekekkel együtt. Nekem ez mindennél többet ér!

Szeli Sára

körnél kötünk ki. „Ezt nem lehet egy héten hatszor eljátszani — fakad ki. —Azt a mondatot, hogy „Szörnyű, hogyha megkísért a jóság”, nem lehet hetente hatszor elmondani. Elhasználódik, elkopik. Elfogy hozzá a lelkem. ”

Kulka János az ősztől már más színházban igyekszik megtartani a brechtihez hasonló mondatok hitelességét. A kaposvári színház aranykorát áhítozóknak pedig az marad osztályrészül, hogy érezzék a távozók közé újabban feliratkozó színészek hiányát. Sietve teszem hozzá, nem elégedetlenség ez, csak egy cseppnyi keserűség, amit az idő kerekének megállíthatatlansága okoz. Tehetetlenség, amit egyedül az kompenzál: jó előadások azóta is rendre születnek. Egyszer a színpadi takarásban azt mondta Kulka János néhai, megboldogult kellékességemnek: „jó érzés olyan emberek bábáskodását látni a háttérben, akiknek csillog a szemük”. Ezt a mondatot, bízvást, mindenki eszébe vésheti.

Valahogy így, vagy inkább csak így érdemes. Ha pedig már végképp nem megy, akkor kell elmenni.

Balassa Tamás

Mea Kulka és színház

„Feri bácsi” aludni akar a nyáron

Spindler szívesen lenne szálloda- tulajdonos (Fotó: Kovács Tibor)

Az évad utolsó előadása, A csárdáskirálynő előtt csíptük el Spindler Bélát, a kaposvári Csiky Gergely Színház Jászai Mari-díjas művészét. Feri bácsi ugyan még igazgatja ruháját, de képzeletben már a Balaton-parton jár.

— Kezdetben forgatok, de hagyok időt a pihenésre is — mondja. — Beválogattak a Kisváros délen című televíziós sorozatba, amelyet Várkonyi Gábor rendez. Egy vidéki szállodatulajdonost alakítok benne, akivel sok minden történik. Egy határ menti kisvárosban játszódik a történet. Legalábbis az első négy rész, mert a többiről még nem tudok. Harkányban, Szentlőrincen, Szigetváron és Budapesten forog a film. Ez egy húszrészesre tervezett sorozat, amelynek

az első nyolc része van megírva, s az első része június harmincadikán lesz látható a tévében.

— Milyen közel áll önhöz ez a szerep? El tudná a valóságban is képzelni magát szállodatulajdonosnak?

— Nagyon! Márcsak az egzisztenciális biztonság miatt is. Egy szállodatulajdonosnak nem sok kockáztatni valója van, tehát szívesen játszom, és szívesen lennék magam is az. De félretéve a viccet: én minden szerepemet örömmel játszom.

— Hol tölti a nyarat?

— Fonyódligeti nyaralónkba megyünk ki, de lehet, hogy a közeli országokba is ellátogatok majd családommal. Utána meg elkezdjük próbálni a Kihallgatást.

— Spindler Béla hogy pihen?

— Ha törik, ha szakad, hatalmasakat fogok aludni. Legalább egy hétig ágyban leszek, s nem létezik más számomra csak az alvás, s az álom.

— Lehet ezt előre tervezni?

— Igen, s meg is csinálom, mert szükségem van rá. Ebben az évadban kilenc szerepet alakítottam. Az átjövőkkel és az újakkal együtt. Ez rettenetesen igénybe vett. Szerintem én vagyok a „tulikirály”, a túlórakirály a társulatban. Nem volt olyan hónap, hogy huszonöt alatt játszottam volna. De inkább 32-35 volt az általános. A nyaramnak nemigen lesz üresjárata, hiszen egy-két napos szünetekkel végigforgatom a nyarat.

— Melyik szerep volt a legkedvesebb? Lehet rangsorolni?

— Az Egérkirálytól kezdve Feri bácsiig mindegyik szerepemet szerettem. Azokat az előadásokat szereti az ember, amelyek utat találnak a nézőkhöz. Ahogy Babarczy is említette az évadzárón: valóban nem volt félsikerű előadás.

— Inkább a színpadról ismert. A forgatás milyen többletet ad?

— Az a legfontosabb, hogy olyan kollégákkal játszhatok, akikkel egyébként a szakmában mostanában nem kerülnék össze. Ilyen például Kozák András, Piros Ildikó, Usz- tics Mátyás, Dörner Gyuri. Ezek nagyon izgalmas találkozások, nagy élmények, mert kiváló kollégákkal remek dolog együttjátszani. Szimpatikus és szeretetreméltó a stáb. Kedvelik a színészeket, nincs hisztéria. Jó légkörben, igazából odafigyelve a színészekre, zajlik a forgatás, s ez nekem nagyon imponáló.

Lőrincz Sándor