Somogyi Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-03 / 78. szám

1993. április 3., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Virágv as árnap — barkaszentelés .... A tanítványok elmentek — olvassuk a pálmaszentelés evangéliumában, amelyet Máté evangélista vetett papírra —, s úgy tettek, ahogy Jézus meg­hagyta nekik. Elhozták a sza­marat s csikaját, ráterítették ru­hájukat, ő pedig felült rá. A nép közül sokan eléje terítették ru­hájukat az útra, mások ágakat tördeltek a fákról, és az útra szórták. Az előtte járó és az utána tó­duló tömeg így kiáltozott: „Ho­zsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!” Amikor beért Jeruzsálembe, az egész város izgalomba jött. „Ki ez?” — kér­dezgették. „Ez Jézus, a próféta, a galileaí Názáretből” — felelte a nép. Jézus jeruzsálemi dicsősé­ges bevonulásának napját hív­juk virágvasárnapnak, mert a nép üdvrivalgás közepette vi­rágokkal hintette tele előtte az utat. Vannak nemzetek, ahol Pálvasárnapnak nevezik ezt a napot, .amely az ünnepélyes bevonuláson kívül Jézus szen­vedésének, tehát a nagyhétnek a kezdetét is jelzi. Igazán nagy fénnyel csak a keresztényüldözések megszű­nése után, a IV. századtól lehe­tett megünnepelni. Először az Olajfák-hegyén gyűltek össze a Jeruzsálemben lakó kereszté­nyek, és felolvasták a Szentírás már idézett részét, majd pál­maágakkal, olajágakkal a ke­zükben bevonultak ők is püs­pökükkel és papjaikkal a vá­rosba. A Vili. századtól nevezik e napot Dominica (in ramis) Palmarum-nak. Ettől az időtől vált szokássá a pálmaágak megszentelése, az úgyneve­zett „száraz mise” (missa sicca). Ez olyan szertartás, amely liturgikusán úgy van fel­építve, mint a szentmise rítusa: de a kenyér és a bor helyett a pálmaágakat ajánlja fel a pap. Ezt követik a pálmaágszente- lési imák, az ágak meghintése szenteltvízzel és megfüstölése tömjénfüsttel. Nálunk, valamint azokban az országokban, ahol nincs pálmafa, az olaj- és pál­maágakat a barkák helyettesi­ek. „Hozsánna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jő!” — zúg az ének, miután a hívek a megszentelt pálma- vagy bar­kaágakkal kivonultak a temp­lom elé, amelynek ajtaját azon­ban visszavonulásukkor zárva találják. Belülről ünnepélyes ének hangzik: „Dicséret, tiszte­let és öröm legyen neked, Krisztus Király...”, amelyet a kí- vüllevők többször megismétel­tek. A keresztvivő ezután há­romszor ráüt a kereszt nyelével az ajtóra, amely kitárul, s a künnrekedtek ünnepélyesen bevonulnak. A pálmaszentelő körmenet a VII. századtól válik általánossá, bár már a IV. századtól isme­rünk ilyen szertartást. A közép­korban gyakran az evangéliu- mos könyvet vitték mint Krisz­tus szimbólumát. Később Jé­zus szamáron ülő alakját vitték magukkal, felidézve vele a je­ruzsálemi bevonulás eufóriáját. Ezt követi a tulajdonképpeni szentmise, amelynek kereté­ben felolvassák vagy eléneklik Krisztus szenvedésének a tör­ténetét, a passiót, Szent Máté evangéliuma szerint. (Folytatjuk április 9-i, nagy­pénteki számunkban) Dr. Csonkaréti Károly A szép mint jel Győrfi András képkiállítása a Kaposvári Szín-Folt Galériában A képkiállítás megnyitójára hívó fehér kartonra ősállati koponyával díszített csónak­ból gyertyával messzire vilá­gító hajóst rajzolt a művész. Meghökkentő hívás, miként meghökkentő a kiállítás is. B. Honty Mária iparművész nyitotta meg a fiatal művész kiállítását, bemutatva új alko­tásait, önvallomásait a világ­ról, életünket gazdagító, me­sés, mitikus mindenséget. Köl­tői hangulatú megnyitójában kiemelte: „A szép mint jel örö­met és boldogságtudatot for­mál.” Győrfi András múlt évi kaposvári kiállítása óta Szent­endrén, Sopronban is bemu­tatkozott, majd a budapesti Hilton szállóban nyerte el a tíz országból összegyűlt közön­ség tetszését. Járt a világ tá­voli tájain, gyűjtötte új él­ményanyagát, melyet művé­szete szűrőjén átformálva adott vissza képein. A kiállítás felidézte bennem első találko­zásunkat, látom a vázlatköny­vet, mely akkoron valósággal meghökkentett. Látom a lapot; utcakereszteződést ábrázolt felülnézetben, házakkal, ker­tekkel, tökéletes perspektivi­kus megjelenítésben. Még elemi iskolásként egy sereg­nyi rajzzal tért haza erdélyi utazásáról, köröndi rokonaitól, s azután ha útra kelt, nem ma­radt ki csomagjából a toll, a ceruza és az ecset. Útkeresése következetes. Majdnem ars poétikájaként vallja: „A halandzsa nem fes­tészeti eszköz”. Meghökkent kötetlen, eredetiségével, de nem enged utat az üres divat­áramlatoknak és nem adja fel Győrfi András műtermében képei közérthetőségét. Keresi a maga sajátosan egyéni útját, de nem szigeteli el magát és nem törli ki szemléletéből a festészet nagyjainak példáit. Meggyőződése, hogy a mű­vésznek az eleven, lüktető vi­lágot kell láttatnia mozgásá­ban és változásaival. Győrfi András életútja és e tárlat ké­pei is meggyőztek arról, hogy Don Quijote egy derűs szemléletű, termé­keny fiatal művész képeiben gyönyörködhetünk, aki már járt a világ napsütötte szögle­tein, képei mégis elgondolkod- tatóan borúsak, néha sötétek. Nem álomvilágot tárnak fel, hanem a valóságban is sötét, gondterhelt világot jelzik. Ké­pein feltűnnek a világ szörnyei és szörnyűségei. Korát meg­haladó elmélyültséggel fi­gyelmeztet arra, hogy köröt­tünk bánat virul és nyomorú­ság áradt a világra. Képeinek borús tónusa Nagy László köl­tői gondolatát sejteti: „A jelen kenyerében verejtékünk a só”. Érettebben szól hozzánk, mint korábban, kifejezőbben ábrá­zol, s a magába szítt világot feldolgozottabban, megsok­szorozva, szuggesztívabban adja vissza. A látogató, aki e tárlaton Győrfi András Don Quijote rajzát, Villon illusztrá­cióit, Bosch világa című fest­ményét szemléli, bizakodó reménységgel tekinthet a mű­vész további kibontakozása elé. Kellner Bernát Egészen bizonyos, hogy most sem tör­tént másként, mint rendesen, amikor ab­ban a bizonyos páncélszekrényben, az éjszaka csendjében békés diskurzusát tartotta Egyforint uram és hűséges szol­gája, a Tízfilléres. Ha napközben kifogy­tak is a zsebekből, ők a szóból soha. Hi­szen elég volt csak az elődökre vagy a hajdani kortársakra gondolni — dénárra, máriásra, petákra, poltúrára, garasra és krajcárra —, máris messzire szaladt a szó. Mert hiába voltak a váltások, a pén­zes és pénztelen használók emlékezete már szépirodalomba, szólásokba, köz­mondásokba sőt néha tulajdonnevekbe is emelte a régi érméket, s ez azért igen szép dolog. Nem beszélve a hol felvágós, hol alázatos külhoni rokonokról — sajna a gőgösebbjéből volt rendszerint több. Volt úgy, hogy Márkáék, Fonték, Dollárék szóba sem álltak velük, igaz, ebben Ru­bel uram túlzott közelsége is közreját­szott. A jóval fiatalabb Egyforintos külö­nösen szerette a történeteket a régi Fo­rintosokról. Némi kárörömmel hallgatta a Pengők nagyságáról és bukásáról szóló históriát, és mindig ellágyult amikor 1946-os születését mesélte el Tízfilléres. No, persze voltak nehéz pillanatok is, amikor például el kellett bocsátani a szol­gálatból a lukas Kétfillérest meg az apró Ötfillérest; vagy új helyzetek, amikor a papírból jött a Tízes és a Húszas; viszont papírba ment az Ezres meg az Ötezres. Különös idők — sóhajtottak ilyenkor, gondterhesen. A mostani utolsó találko­zás nagyon nehéz volt. Feszült csend ülte meg a páncélszekrényt. Egyforintos zavartan köszörülte torkát, aztán mégis­csak belevágott: — Miként a Nagy Könyvek is tanúsítják a Filléres-dinasztia 1900 óta szolgál. Jó­ban, rosszban! Lassan eltelik a század, s vele a második évezred is. Ideje pihenni már. Szóval, mi Forintosok úgy döntöt­tünk, hogy köszönettel és nagy-nagy tisz­telettel nyugdíjba bocsátunk benneteket. „A mai nyugdíjak mellett?!” — akarta kérdezni Tízfilléres, de inkább lenyelte, s eképpen szólt: — Nem lep meg, és köszönöm az el­ismerést. Régtől tudjuk ezt mi, Filléresek. Mert hol vannak már azok az idők, amikor azok ott kint egy kiflit, egy gombóc fagy­laltot vagy egy darab krumplicukrot vehet­tek értünk... „Miért, hol van ma krumplicukor?!” — akart replikázni Egyforintos, de inkább lenyelte, s eképpen szólt: — Vigasztaljon, hogy azok ott kint ezt már érettünk sem vehetik meg. S vigasz­taljon az is, hogy nem fogadunk mást a helyetekbe. Mi magunk, Egyforintosok végezzük a szolgálatot. No, meg a Két­és az Öt- és a Tízforintosok. Talán a Hú­szasok is... — A Filléresek ezt is régtől fogva tud­ják. Méretre is kissebbek, veretre is sze­rényebbek vagyunk, mint ti. De nem is a kiflivel, fagylalttal meg a krumplicukorral küzdünk, hanem: Vele. A pénzek Ősi El­lenségével. Vele megbirkóztatok-e már?! , — Már birkóztunk. Majd meglátjuk... Ámbár a méret, amivel harcba küldenek engem, szintén megváltozik, nem lesz nagyobb, sőt kisebb lesz, mint te, Tízfillé­res. Igaz, a pajzsom csillogóbb, fénye­sebb. Nézd, itt az új formám — mutatott régi Egyforintos a frissen, hetykén előpat­tant új Egyforintosra. — Jó. Mutassuk meg Neki is. Akivel meg kell küzdenie! — Mutassuk — egyezett bele a régi Egyforintos és kitárták a páncélszekrény ajtaját. Ott ült a sarokban minden vert pénzek Ősi Ellenfele, a veretlen pénz, a nem látható, de mégis valóságos. Ezúttal irodalmi hangulatban: — „Nekem nősz nagyra szentem!” — mondta fakón, és felröhögött. — Majd meglátjuk Fabatka! — vála­szolt hetykén az új Egyforintos pöttömül megállván. A jó öreg Tízfilléres nézte, csak nézte öreges, aggódó szeretettel. Aztán hirte­len lelkifurdalást érzett. Eszébe jutott, hogy mit kiabált menesztésekor a pimasz Kétfilléres: „Nyavalyás kishitűek! Ha raj­tam két luk lett volna, már rég inggomb lehetnék!” Tröszt Tibor Reflexió a Reflex kapcsán A Reflex színpad nevével többször is találkozhattunk a Kaposvári Tavaszi Fesztivá­lon. A zalaegerszegi együttes fiataljai a rendezvénysorozat keretében először Marcaliban mutattak be egy Tabarin vo- médiát. A fesztiválzáró gála­esten pedig az idősebb nem­zedékhez tartozó Reflex-ta­gok, Molnár Árpád és M. Hor­váth Ildikó Szilágyi Domokos szerelmi költészetéből adtak elő válogatást. Ez még nem minden, hi­szen a nagykanizsai színita- nodások egyik vezetője, Mol­nár Árpád és a kanizsai szín­játszók a kaposvári belváros szabadtéri pódiumán is szóra­koztatták a nagyérdeműt a múlt héten. — Mi mást lehetne kérdezni Molnár Árpádtól: mitől pezseg Zala megyében az amatőr színjátszás? — Úgy tűnik, pezseg, de egyre nehezebben — válaszol a fesztiválvendég. — Az idő­sebbek, a profik csinálják lel­kesen Zalaegerszegen, a fia­talok közül leginkább csak a lányok jelentkeznek. Néha el­vétve egy-egy fiú. Ma vala­hogy másról szól a gyerekek élete, inkább a karate érdekli őket mint a diákszínjátszás. A Reflex szerencsés, hiszen az idősebbek, a profik is jelen vannak, szüksége van rájuk a város kulturális életének, és így ennek a vonzásaként mű­ködik a fiatalokból álló cso­port. Csak úgy eszembe jutott, hogy Kaposváron az egykori és nem egykori, inkább kö­zelmúltbeli amatőr színjátszók is megújulhatnának egy-két előadás erejéig. Talán moz­gósító erejűvé válhatnának a diákszínjátszás érdekében is. Felrázhatná városunk ifjú pol­gárait, meghozhatná kedvüket egy olyan kulturális tevékeny­séghez, amely a játszónak s nézőjének egyaránt értéket adhat. Kirsch Vera Filléres história

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom