Somogyi Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-24 / 95. szám
1993. április 24., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Ligetünk Schmidt Miksa bútorai Talán egy négyzetkilométer az egész. Talán még annyi se. Ott húzódik Pesttől délre, Du- naharaszti és Taksony között, a Tiszát a Dunával összekötő csatorna partján. Ez a nádakkal sűrűn benőtt, vadmadarakat — törpegémet és nádirigót, vízicsibét, jégmadarat meg szárcsát — rejtegető vadvíz persze nem köt össze semmit semmivel. A Rá- kosi-korban kezdték el kiásni a medrét a homokpusztán, nekiláttak nagy dérrel-durral — az ember legyőzi a természetet! —, aztán ahogy a lendület meg a pénz elfogyott, félbehagyták. Arra mindenesetre jó volt ez a sáros vizet sodró meder — melyben a Duna vízszintjétől függően hol nyugatról keletnek, hol meg visszafelé csordogál a szeszélyes víz —, hogy egy ligeterdő telepedjen meg a partján. Az akácoknak, erdeifenyőknek, gyalogbodzáknak és tölgyeknek nem volt tudomása a zengzetes jelszavakról — hogy nekik az embert illene szolgálniuk —, megvetették lábukat a hajdani kondalege- lőn. Ligeterdőt alkottak a homokbuckákon, nemcsak a borzasszőrű mangalicák egykori emléknyomait rejtve maguk alá, hanem a cakkos lövészárkokat is, melyekből a második világháború végnapjaiban az előrenyomuló oroszokat kívánta megállítani néhány jámbor balek, nem sok sikerrel. Ez a ligetünk. Nem mintha bármi tulajdonjogot is formálhatnánk rá, hisz nincsen gazdája ennek a földdarabnak. Mégsem tudom másképp megnevezni. A birtokos személyrangot helyénvalónak érzem a főnév végén. Amikor erőre kap az első tavaszi napsugár, egy-egy hétvégén sátrat verünk a ligetben. Szól a kakukk meg a sárgarigó, bokrokban a fülemüle. Figyeljük a zöldküllők és a búbosbankák nyugtalan, hullámzó röptét. Szükség is van vigasztaló danájukra, mert ilyenkor vesz- szük számba a zsendülő liget, ligetünk újabb sebeit. Hány teherautónyi sittet, büzlő hulladékot, drótot, gumicsövet és konzervdobozt szórtak szét a fák közt. Hány fenyőt és tölgyet csonkoltak le derékmagasságban. Amit lehet, eltakarítunk. Kerül egy-egy tábori ásó, be lehet temetni az illatozó szemetet, rozsdás hordót, foszladozó kutyadögöt. Zöld indáival aztán az újjászülető tenyészet mindent eltakar. És ha mindezzel megvagyunk, bejárjuk a mély berken átvezető vadcsapákat. Ismerjük a vadaknak ezeket a titkos ösvényeit, melyekhez oly makacsul ragaszkodnak. Az üreginyúl a bokrok alatt közlekedik egyik földbev ájt barlangvárosból a másikba. A barangoló őzek ugyancsak a cserje mélyén szökkennek toVS. Itt-ott látszik az ördöggyűrű, az őzek szerelmi életének sejtelmes nyoma. A suta kilép a megszokott csapából, maga után csalogatva a bakot, és jár a fűben körbe-körbe, mindig a maga nyomába lépve, míg a .füvet köralakban le nem tapossa. A szerelemittas bak pedig makacsul követi, míg a párja meg nem áll. Nem indiszkréció okán járjuk be ezeket a ligetmélyi vadcsapákat. Az ok igencsak prózai: el kell takarítani a vadfogó-hurkokat, amelyeket újra meg újra leraknak az orvvadászok. Egy-egy törzsében meghajlított fiatal akácra kerül a drótból formált szerkentyű. A gyanútlan állat bandukol a mezsgyéjén, bedugja fejét a hurok nyílásába, aztán ahogy ránt egyet a dróton, a megbillentett törzs függőlegesre feszül, és a zsákmányt felkapja a levegőbe. Szóval: levagdossuk, ösz- szeszedjük a hurkokat, hogy egy-két hét múlva végigcsináljuk az egész vigasztalan ceremóniát, mert a kegyetlen nimródok — akik sejthetően a közeli falvakból verbuválódnak — makacsul, újra meg újra drótot csomóznak, fát hajlítanak a vadcsapák mentén. A nádi világ életének megfigyelése a legfőbb mulatság. A zsombékok hátán mocsári teknősök sziesztáznak. Vízityúk lépdel a tüdérrózsa levelén, kotyogva kapdossa a rovarokat, s ahogy háta mögött megzörren a nád, kinéz belőle egy koromfekete, tyúktojásnyi fióka, aztán még egy és még egy. Öklömnyi, kéken csillogó jégmadár kucorog az alsó fűzágon, lesi a hullámokat, aztán ahogy egy keszeg elúszik alatta, belebucskázik a vízbe, majd csillámló buborékfelhőben előtűnik. A törpegém közben egy billent nádszálon járja örök egyensúly-táncát, lengeti a szellő, és ahogy a közelébe érsz, nyakát az égre mereszti, mozdulatlanná dermed, mintha egy megbámult nádkö- teg volna. Az éjfélig lobogó tábortűznél hallgatjuk az éjszaka neszeit. A vonat távoli zakatolása, a falusi lakodalom bőgő-brummogása alig hatol el idáig. Baglyok felelgetnek egymásnak a fenyves felől. Vonítás hallatszik, ám nem tudható, elkóborolt kutyáé-e vagy éjszakai vadászösvényét járó rókáé. Süncsalád motoszkál az avarban. Felrikolt egy álmában megzavart szürkegém, és távolból mély, dobszóra emlékeztető hangok hallatszanak: ott — Tompa Mihállyal szólva — „A nádas lakók legfurcsábbika, ámítva bömböl a bölömbika.” Szepesi Attila Amikor Schmidt Miksa, alias Max Schmidt ismert osztrák bútorgyáros megvásárolta a kincstártól a 19. század végétől üresen, elhanyagoltan álló barokk templomot és kolostort, mindjárt átépíttette. A cellák egy részét árkádszerűen kibonttatta, beépíttette az udvarokra néző üvegezett kaput, s a kor ízlésének megfelelően historizáló díszekkel ékesítette az épületet. A XVIII. századi alapítású trinitárius egyházi együttes így vált a kiscelli dombon a Schmidt-kastéllyá. S így költöztek be akkor a Schmidt Miksa által gyártott bútorok, és a tulajdonos érme; bútor-, festmény-, régészeti gyűjteményei is. Végrendeletében, 1936-ban a fővárosra hagyományozta a sikeres üzletember és mecénás a kastélyt, a benne lévő ingóságokkal, azzal a kikötéssel, hogy múzeum legyen benne. Schmidt Miksa végakarata teljesült, ma itt működik a Kiscelli Múzeum, itt és az Iparművészeti Múzeumban őrzik bútorait. S most a ha- gyományozóra is emlékezve megnyitották a Schmidt-búto- rok a századfordulón című, nyár közepéig látogatható kiállítást. A Schmidt Miksa bútorgyár története igazi századfordulós sikertörténet. Apja, Friedrich Ottó Schmidt által alapított bécsi bútorgyár ma is működik Kanapé, 1910 körül az osztrák fővárosban. Apja bútorainak keresett piacot kezdetben Max Schmidt budapesten a múlt század kilencvenes éveiben. Később határozta el a bontakozó ipari kultúra távlatait felismerve, hogy bútorgyárat alapít a monarchia másik felében is. A korszak legkiválóbb osztrák és magyar tervezőit hívta meg gyárába. Dolgozott neki az osztrák Koloman Moser, Adolf Loos, Leopold Bauer, a gödöllői művészeti műhely meghatározó egyénisége, To- roczkai Wiegand Ede és Mu- hits Sándor. És most egybegyűjtve, bár szerény kiállítás formájában Kiscellben, ahol annak idején a gyár termékeit is bemutatta Schmidt Miksa, itt vannak szecessziós díszbútorai. Valamennyi mára múzeumi tárgy lett. A kiállítás rendezőinek nem titkolt szándéka, hogy szponzorokat szerezzenek az értékes hagyaték feldolgozásának, restaurálásának munkáihoz. Hiszen a Schmidt bútorgyárnak, mint a századelő igen jelentős iparművészeti, ipartörténeti tényezőjének még nem történt meg a feldolgozása, kutatása. Schmidt Miksa hagyatéka és életműve pedig egyaránt megérdemli a figyelmet. (kádár) Dési Huber István rajza Karosszék, Toroczkai Wiegand Ede, 1903 BEKE GYÖRGY Feladott sziget M inél kíméletlenebb a lé- lekszorítás, annál hamarább jelképéé válhatik minden dacoló életmoz- zanak, legyen bár egyébként köznapi, jelentéktelen. Például egy aprócska sziget a folyó közepén. Lehet az a természet játéka, vagy éppen — mivel a helység közepén található — a városrrende- zők különös ötlete. Eléggé kitűnik a betonnal szegett folyómderből, a szigorúan szabályos, egyenesnek meghúzott part valósággal felkínálja a képzeletnek. Természetes medrében ide-oda kanyargó folyó ágyában ügyet sem vetnénk rá, a szeszélyes víz, az áradások sodra százával alkot ilyen képződményeket. A Szamos medrében is gyakran tetten érhető ez a szigetépítő erő, a közeli havasokból lehordott iszap egy-egy vízmélyi sziklacsont köré rakódik, s különös erdélyi „korallsziget” jön létre, amelyeet az áradások beborítanak, de nem képesek magukkal ragadni, elsodorni. Egy ilyen parányi szigetem van nekem Kolozsváron. Míg a Borjúmái oldalban laktam — hajdanán szőlőskertek voltak ott, a nagy peronoszpó- ráig —, onnan leereszkedve a Magyar Színház mellett, a keskeny gyalogodon át értem el a hajdani Belvá- fost, a ferencesek terét, majd a Szent Mihály templomot. Tekintetemmel már az utca kiöblösödésétől kerestem a szigeteket, és szerelmesen néztem, amíg el nem haladtam mellette. Észrevett, és mintha köszöntött volna: egy csapzott bokorféle reeznt meg a sziget szélén, félig a vízbe hajoltan, félig a szélbe kapaszkodva. Városba szorult falusi ember nosztalgiája ébredt meg bennem a sziget varázsában. Képzeletemben elragadtam, vittem magammal a szülőföldemre, a Feketeügy országába. Gyermekkoromban mindig szigetet akartam építeni a folyónk medrében, de a víz erősebb volt nálam. Jelképpé akkor vált ez a sziget számomra — addigi ködös álomképből —, mikor valaki más, számomra ismeretlen meghódította magának. Megtehettem volna ezt én is, ébredezett bennem az irigység. De ezt hamar legyőzte az elismerésem. Az ismeretlen hódító nem az álmait kergette a Szamos közepén, hanem a lehetséges termőföld hasznát látta meg, és kapaszkdoott bele. Egy szép napon szabályszerű ágyások tántek fel a szigetemen, veteményes kertté alakult át a kopárság. A nyolcvanas évek közepén okos lelemény volt a különben veszélyes ötlet. A piacokon kevés és megfizethetetlenül drága a zöldségféle. Háziasszonyok vigyázattal hámozták a burgonyát, ahagymát szárastól belefőzték a levesbe. Férfiak felásták a tömbházak környékét, és virágok helyett konyhai zöldségféléket termesztettek az ablakaik alatt. A városvezetés nem ellenezte, hanem egyenesen ösztönözte ezeket a hódításokat, ilykép- pen kívánta apasztani saját gondjait. Nem is hatósági tiltásban rejlett az előbb említett veszély, hanem a folyó kiszámíthatatlanságában. A Szamos ugyanis nem tanúsított különösebb megértést az emberi erőfeszítések iránt, s mikor már elevenen lobogott a kicsiny, zöld sziget, a havasok roppant áradást bocsátottak alá. Nem afféle nagyvíz volt ez, ami évtizedenként egyszer támad, riadtan menekül előle ember és állat. Ez csak egyszerű, medren belől mardó vízbőség volt, „emelkedő vízállás”, a termőföldeket felfrissítő eső maradéka. Parasztok Erdélyben néhol még ma is levetett kalappal köszöntik az ilyen kiadós, tavaszi, nyáreleji esőket. Ismeretlen „városi parasztomtól” azonban elrabolta immár közös szigetünket. Egy éjszaka víz borította el a kicsiny földdarabkát, ágyásaival, növényeivel együtt. Az engem kö- szöntgető bokor sem látszott ki a vízből, pedig először azt kerestem tekintetemmel, míg a kicsiny gyalogodon megálltam, bámészkodtam. A parton is álltak vagy öten-hatan, kíváncsiskodók. Talán közöttük ismeretlen kertészem is, aki msot közönyös arccal nézi a rombolást — nagy megrázkódtatások fásulttá tehetik a lelket! —, talán búcsúzik a szigettől, a romatnikától és a gyakrolati haszontól. Ha ismerem, melléje lépek: uram, ne törje a lelkét, nem lett volna szabad ilyen vállalkozásba kezdenie. Szülőfalumból hozom ezt a tanulságot, ott legfennebb halázsgatnak a folyóban, de nem kínálják fel munkájukat a Feketeügy vak szeszélyének. Elégtételt kellett volna éreznem, de csak fájdalom gyűlt bennem. Levonult a nagyvíz a Szamos medrében, nincs örök pusztulás. Egy hét múlva kezdett felszikkadni a föld, a hirtelen melegben repedezett az ágyások háta, a vetemények helyén gyomok kaptak erőre. Szinte látni lehetett, amint megfojtják az értelems élet maradványait. Mert a gyom mindig erősebb az értelemnél. De nem, mégsem! Az én emberem megint megjelent a szigeten. Számomra láthatatlanul, csak a keze nyomát fedeztem fel. Felásott, újra bevetett ágyások fogadtak. A hódító városi paraszt, jó gazda módjára, rövidebb élettartamú növényeket vetett, hogy őszig termést hozhassanak. Ekkor vált számomra igazán jelképéé ez a hódítás, maga a hódító, az ismeretlen városi, aki a természettel birkózik a civilizáció betonvilágában. Karcolatot is írtam erről a rendhagyó konokságról. Különösen, hogy az áradás és az újrakezdés azon a nyáron ismétlődött megint. Az a titokzatos ember szövetségesem lett a magam küzdelmében — a világgal és saját kishitűségemmel —, s különös módon, kisebbségi magyarként a reménységeimet táplálta még akkor is, ha netán román volt a nemzetisége. A diktatúra bukásába vetett elkeseredett hitemet erősítette akkor is, ha esetleg a rendszer híve és fenntartója. A jelképek elszakadnak hordozóiktól, iörnyezetüktől, magunkban élnek tovább, mert igazán nekünk fontosak. Másfél esztendős távoliét után elsőnek a szigetem felé vettem az utat. Éreztem, hogy újra fel kell töltődnöm bizakodással. Ha egyik gond múlik, nyomába serényen oldalép a másik. Lelki kényszert éreztem, hogy belekapaszkodjak a jelképembe. Helyén a sziget, nem sodorták el az áradások. De ahódítóját, a városi parasztot igen. Eltűnt? Feladta? Éppen most? K opár, szikkadt föld nézett reám, segélykérőén. De elfelejtett köszönteni: sehol nem volt a sziget szélén a lábát a vízbe lógató, remegő bokor. Még csak a helyébe sem léphetek az élelmes, józan ismeretlennek, akit ösztönösen a példaképemnek éreztem. Soha nem volt ennyire kifosztott a lelkem.
