Somogyi Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-06 / 55. szám

1993. március 6., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Elsárgult tábori lapok Palócföldi üzenet Réti Zoltán festőművész kiállítása a siófoki Kálmán Imre Múzeumban W Olvasgatom, nézegetem a színehagyott tábori lapokat. Va­lamikor zöldek voltak, mostanra már elsárgultak, kifakultak. A tin­taceruzával írott sorok jól olvas­hatók: „Jól vagyok, egészsé­ges vagyok. Vigyázzatok ma­gatokra, csókolok mindenkit! Apátok.” Szinte minden levél­ben ez áll, ez a rövid pár sor. De ez nekünk akkor többet mondott mindennél, mert tudtuk, hogy aki írta, az él. Az apám levelei ötven év táv­latából. Nyolcéves voltam, de nagy­anyám sóhajtásai most is ben­nem élnek: — Fiam, fiam, de rosszkor születtél! A kilencszázötösöket mindenhova berángatják, Felvi­dékre, Erdélybe, Délvidékre... Az apámról csak katonaruhás emlékeim vannak. A rövid eltá­vozások, a ritka hoszabb sza­badságok alkalmával, de mindig katonaruhában. Sáros vagy po­ros volt a bakancsa, mert a hét kilométerre levő állomásról min­dig gyalog jött haza. Otthon le­dobta a köpenyt, zubbonyt, de­rékszíját, de az inget, nadrágot, bakancsot sohasem. — Hadd szakadjon, a kincs­táré! — szokta mondani. Aratáskor mindig hosszabb szabadságot kapott. Anyám szedte a markot, én kötelet terí­tettem, az apám kaszált. Csodá­latosan tudott kaszálni! A som­fából készült takaró úgy borí­totta a levágott búzaszálakat, mintha valaki szálanként rakta volna le. A tarlót mintha leborot­válták volna. Az inget, a katona­inget a legnagyobb melegben sem vetette le. Az alját kien­gedte a nadrágszíjból, a kaszá­lás ritmusa meg-meglebbentette az ingaljat, a hátán térképként sötétlett az izzadtság. Az ebédet mindig nagyanyám hozta ki utánunk Bábi nevű lo­vunkkal. A kocsiderékban az ebédes véka széna közé ágyazva, benne rózsás szilkék­ben a gőzölgő ebéd. Ebéd után édesapám levette az ülésdesz­káról a pokrócot, és hanyatt rá­feküdt. — Gyere, kisfiam, húzd ide mellém a kévédet! Megtanítalak egy szép nótára. Szép hangja végigzengett a tarlók felett: „Ó radnai kiskertekben elhervadt a rózsa Nem hoz már a galam­bomtól levelet a posta...” Ma már tudom, hogy erdélyi katonanóta volt ez a dal. Amikor a legjobban vártuk a leszerelését, akkor csapott széj­jel a faluban a hír, hogy a kaposi ezredet viszik a frontra. — Ez nem igaz, nem lehet igaz! — fogta fejét nagy­anyám.— Az apja is ott halt meg az első világháborúban! Mi­csoda istenverés ez rajtunk!? Másnap nagyon korán kel­tünk, igaz, aludni sem tudtunk egész éjjel. Anyám, nagyanyám készülődése, csomagolása az éjszakába nyúlott, mert reggel nyolckor a csornai állomáson fél órát áll a katonavonat. Ott bú­csúzunk el az apámtól. Bábi lovunk léptei nyomán bá­tortalan kis porfelhők csaptak fel, de a reggeli harmattól hamar kimúltak. Az üléskosárban én ül­tem anyámmal, nagyanyám há­tul ült. Nem beszéltünk. Az egy­hangú kocsizörgést csak néha szakította meg az én biztatá­som: — No Bábi, ballagjunk egy ki­csit gyorsabban! — mozdítottam meg bal kezemben a gyeplőszá­rat, míg jobbommal lágyan érin­tettem meg a lovat az ostorral. Hosszúak még a reggeli ár­nyak, az út menti fák mintha most álltak volna fel az útról, sö­tét fekhelyük ott maradt a por­ban. Még nem futott be a szerel­vény, amikor odaértünk. A sín­pár mentén asszonyok, közéjük bújt riadt gyerekek és földre szegezett szemű öregemberek várakoztak. Fújtatva bújt elő a kanyarból a mozdony, a vago­nok barna kígyóként tekeredtek utána. Megtaláltuk egymást. Az agyunkban, szívünkben kavargó gondolatok, az ezernyi mondanivaló nem tudott szó-testet ölteni. Csak álltunk némán; anyám, nagyanyám szeméből folyt a könny. Az apám és én nem sírtunk. Az apám erős volt, én meg még nem tudtam, hogy miért is kell sírni. Átölelve tartottuk egymást. Arcom apám derékszíjához si­mult, éreztem a bőr és a boksz furcsa szagát. — Fiam, drága jó fiam! — többet nagyanyám se tudott mondani. — Nem kell engem elsiratni, majd hazajövök! — mondta to­rok köszörülve az apám. Aztán, mintha csak otthon a konyhában lennénk, tervezte a jövő évet: — A Hímes bikaborjúját ne adjátok el vágóba, lesz abból tenyészbika, a Pétföldet aratás után mindjárt buktassátok le, mert azt majd az ősszel kuko­rica alá kell előkészíteni, ha a Bábi meg vemhezik... — Felszállás! — tisztek sap­karózsája csillant meg a reggeli fényben. — Majd írok, sokat írok! Olvasgatom, nézegetem a színehagyott tábori lapokat. Az utolsó levél dátuma: 1943. ja­nuár. „Jól vagyok, egészséges vagyok, vigyázzatok maga­tokra! Csókolok mindenkit! Apátok. ” A feladó és a tábori szám már nem olvasható. De a feladás he­lye igen: „Valahol Oroszor­szágban"... Berta Endre Az, hogy most Réti Zoltán, az ország egy másik részé­nek, a Balatontól távoli, fes­tői motívumokkal körülvett vi­lágának megjelenítője kiál­líthat, a Dél-Balaton „főváro­sában”, az egyrészt annak köszönhető, hogy Együd Ár­pád barátja volt. Siófoki kiállítása rendha­gyó, mert nem topográfiai alapon szerveződött e tárlat, hanem egy régi-új barátság nyomán. Réti Zoltán nevét itthon és külföldön elsősorban akva- rellistaként ismerik pedig az akvarell poétája, egyfajta ba­rokk lendület jellemzi tevé­kenységét, bár megfontolt­ságát, sokrétűségét illetően inkább reneszánsz alkat. Zenész és festőművész egyidejűleg. „Réti Zoltán Vio- lon d’ lngres-je igazi he­gedű... Szeretettel ábrázolja a nógrádi embert, a föld­munkást, az otthoni tájat, a virágcsokrot és ideje van arra, hogy tanulmányozza, ábrázolja a muzsikáló em­bert, a képzőművészet örök és megújuló témáját. Mindezt teszi olyankép­pen, ahogyan énekel az ember. Ahogy a hangja föl- száll, hallom azt. Sors ez, a látott valóság öröme, ama vonzó egyszerűség, ahogy a mozdulat fátyolos, tiszta za­varában átnyújtunk egy vi­Tavaszi hullámzás rágcsokrot” — írta róla Martyn Ferenc. (Dunántúli Napló, 1979. február 10.) A Violon d’lngres — d’lng- res hegedűje — az elsősor­ban azokra az emberekre használt „terminus techni- cus”, akik más területen dol­goztak és a művészet több ágában maradandót alkot­tak. Réti Zoltán a nógrádi mil- liőben elsősorban mint a Rózsavölgyi Márk Zeneis­kola igazgatója vált ismertté és emellett folytatta képző- művészeti tevékenységét. Pedagógiai tevékenységéért 1977-ben Apáczai Csere János-díjban részesült. A többi között 1987-ben megkapta a Horváth Endre-díjat, s 1992-ben Ba­lassagyarmat díszpolgára lett. Munkássága — közel a 70. évéhez — kétdimenziós vizuális világ; a festett-rajzóit világ különböző műfajaiban, tehát mind a grafika, mind az akvarell, mind az olajképek terrénumában nagyon is ott­hon van. Nagyon jó iskolát végzett. Mint zenetanár is jelentős eredményeket mondhat ma­gáénak. Képein a konkrétu­moktól elvonatkoztatott, már-már absztrakcióban hajló nógrádi tájak ritmusa és ennek képzőművészeti megragadása és zenei mű­veltsége között nagyon is szoros összefüggés van. Festészete olyan modern piktúrát jelent számunkra, amellyel szembesülünk, hi­szen vannak munkái, ahol konkrét valóságelemekkel, motívumokkal találkozunk, összességében mégis egy másfajta értékrendet, más­fajta világot, a vizualitás vi­lágát nyújtja nekünk. Azt hi­szem, ebben található Réti Zoltán artisztikuma. Sajátos színű földhullá­mok a Börzsöny és Cserhát historikus és praehistorikus Hazaballagok vadregényes tájai, ahol Vid- róczki nyája legelt, sajátos dailamritmikával telítettek. Oly találóan jellemezte Együd Árpád: „A föld úgy hul­lámzik Zoli képein, mint a ten­ger.” Azzá válik valóban, az emberkéz nyomán: barna föld-tengeré, melyen baráz­dáival lélegzik a tavaszi szántás... A Cserhátban a halmok, hegyek fején kis sapka csak az erdő, rájuk a szántók de­rékig futnak föl. Nyugalmat, derűt áraszt a nógrádi tájak békés harmóniája; erdők, gabonatáblák, rétek ritmikus váltakozása, a lankás olda­lakon elheverő szőlők s a hosszasan ívelő hegyhátak tetején felborzolódó tölgye­sek. A szántók közt oázisszerű erdőfoltok, cserjések, faso­rok; a vizek mentén nyájas ligetek, s mindenütt kedve­sen hullámos térszínformák. Látó szemekkel jár, a nóg­rádi mikrokozmoszban köze­líti meg a jövő egyetemes távlatait. Ebben a környez­tében érzi az embersörs'és a termsézet szépségeit, ab­ban amelyet mindennap lát ő, látnak sorstársai... Az ő sajátos művészeté­vel folytatja azt, amit Ma­dách és köre elkezdett s eu­rópai fontosságúvá növelt. Ilyen sugalló erő csak abban lehet, aki nem lefesti a tájat, hanem otthon van benne. Matyi kó Sebestyén József Emlékezés régi telekre Éles, reggeli fény ébresz­tett. Friss hó takarta be a falut, szikrázón verte vissza a nap sugarait. Újvárfalvára megér­kezett a tél. Éjszaka jött, néma csendben. Hatalmas pelyhek- ben telepedett rá házakra és fákra, kertekre és nyílt me­zőkre, villanydrótokra és a fenyvesek elmúlással dacoló zöld fáira. A tó környéki nádas a fagyos szélcsendben hó­födte mozdulatlanságba der­medt. A telefonvezetékek tá­voli civilizációk jelrendszerét továbbító idegeneknek tűntek. A cinkék, ügyet sem vetve a titkos küldetésre, dideregve beszélgettek a drótokon. Süppedős, meleg takaró­ként borította be a hó az őszi vetést, kemény, hideg ellen­ségként telepedett a szabad­ban hagyott terményekre. A házak cserepein a réseket el­tömve vigyázott a padlásokon levő disznótoros húsokra. A szánkózódomb oldalára hullva ingerkedett a fürge gyerekek­kel, a Halászkanyart járhatat­lanná téve bosszantotta a fá- zós felnőtteket. Ha valamire visszaemlékezem a gyerekko­romból, mindig el kell gondol­kodnom a méreteken, arányo­kon. Hosszú telekre emlék­szem, igen nagy hóra. De ahol akkor combig belesüllyedtem, most talán csak lábszárig érne. Volt olyan tél, amely na­pokra elvágott minket a külvi­lágtól. A falunak pedig kellett a kenyér, az élelem, el kellett szállítani a „Kapozsba” a fris­sen fejt tejet. A csikorgó hi­degben hamar képződött ke­mény páncél a hófúvás tete­jén. Ilyenkor apám szánkót fo­gadott — nem gyerekek, nem bobot és nem is ródlit — ha­talmas falusi szánkót. Ez csak annyiban különbözött a.más évszakban használt lovasko­csitól, hogy guruló kerekek he­lyett két szántalpon siklott tova. Ezt is két ló húzta, patto­gós ostorral idomította őket a kocsis. Igaz, anyám volt a boltos, de apám jószerivel megállás nélkül a falut szolgálta. A bolt, a kocsma, a tejcsarnok vala­mikor a család tulajdonában volt, és apám nemigen tudott túllépni ezen az állapoton. Éppen olyan fáradhatatlan szolgálatkészséggel tette a dolgát, mintha most is az övé volna a haszon, mintha most is a sajátjában dolgozna. Egy fiatalon megszokott életforma volt ez, amit nem tudott levet­kőzni. Hitelt adott és nem számolt fel néhány szem cuk­rot a mezítlábas gyerekeknek. Bárki jöhetett kölcsönért, föl sem írta, ki mivel tartozik... Ő csak egy nagyon egyszerű, nyílt szívű ember volt, aki szí­vesen tett jót mindenkinek, aki csak azt várta el ezért, hogy őt és családját befogadja a falu. Nos, a lovasszánkó megállt a kanyar falunk felőli oldalán. A túloldalra egy hasonló jármű érkezett, „szánkóderényi” friss kenyérrel. Néhány felnőtt és egy csomó gyerek, csatár­láncba álltunk a hó tetején, és apám vezetésével megindult az átrakodás. Két kenyeret az alsó felével összefordítva do­báltuk egymásnak néhány méterre, míg az egész szál­lítmány át nem került mihoz- zánk. Persze, ez nem ment simán, a nehezebb férfiak sú­lyától helyenként beszakadt a fagyos hókéreg. Ilyenkor ke­nyerek repültek szanaszét, gyerekek visítottak a gyönyö­rűségtől, a felnőttek vaskos káromkodással könnyítettek nevethetnékjükön. A tejet is lovasszán hozta a falu széléig, de itt a miénket kellett kiürí­teni, mert ezt a városba vitték tovább. Zord teleken, nagy hófúvá­sok idején ezek a szánkók je- lenteték az egyetlen közleke­dési módot a faluban. A lovak nyakán a csengettyű már messziről jelezte, hogy jön, és a gyereksereg lesben állva várt, hogy a mi kis játékszán­kónkat „utánaköthessük” a nagynak, és a csilingelve repí­tett minket végig a havas úton. Arcunkat és kezünket a tél vörösre csípte, mi pedig bol­dogan hógolyóztunk, vagy több táborra szakadva szabá­lyos csatákat vívtunk. Veszél­lyel nem törődve a tó közepén csúcskáltunk, az ősz tetejéről nyaktörő utakon siklottunk a mélybe. Sorra látogattuk a halgazdaság telelőit, ahol a halászok léket vágtak a jégbe, és úgy fogták ki a karácsonyi „vacsorát”. Az erdő mélyén hosszú sétákat tettünk, meg­néztük, van-e elég élelem ki­rakva a vadaknak. Néha, meg­feledkezve az idő múlásáról, emberek vagy állatok nyomait követjük szürkületig. Aztán megrémültünk, hogy nem talá­lunk haza, a fenséges és ijesztő téli erdő rabjai leszünk örökre. Visszagondolva is tu­dom, nem voltam mindig fel­hőtlenül boldog, sőt csak na­gyon ritkán voltam az. A min­dennapok öröme vagy bánata, a természet észrevétlenül is boldogító közelsége, az élmé­nyek sokfélesége felbecsülhe­tetlen hatással voltak-vannak sorsom alakulására. Nem is tudom, létezik-e még igazán fontos embert formáló dolog életünkben a serdülőkor múl­tával? Mikor múlik el a gyerekkor? Sok téli napsütésre emlék­szem, derült időkre. A tekinte­tem felemelem. Megpróbálok messzire látni szűkre szabott, emeleti lakásom ablakából. Most is tél van még. S még nem tudom, hogy derült idők vagy kemény hidegek jön­nek-e. Spitzer Edit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom