Somogyi Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-27 / 72. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1993. március 27., szombat EDWARD ALBEE Üzenet a színházi világnapra 1962 óta ünnep — ünnepünk március 27. A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) 1961-es bécsi kongresszusán határozták el, hogy a Párizsban működő Nemzetek Színháza megnyitására emlékezve március 27. legyen a színivilág ünnepe, a színház világnapja. 1993-ban Edward Albee, a hazánkban is jól ismeri amerikai drámaíró fordult üzenetével színházcsinálókhoz, színházszeretőkhöz, az ő üzenetét olvashatják Görgey Gábor fordításában. Lehetséges, hogy az idők múlásával a világ egyre idegen- szerűbb helyszínné válik? Azt hiszem, így van, én legalább is így látom. Csupán azt kell kiderítenem, vajon valami abszolu- tum működik itt vagy egyszerűen az érzékenységem változása — a felvillanó tudás és a hanyatlás jelzéseinek taposómalmában. És elképzelhető, hogy mire a válaszok lassan megszületnek, már én nem tudom többé, miért is fontosak. Mégis kínoz a kérdés. Mit kell tennünk például a pangás ellenében, hogy kimozdítsuk magunkat a mozdulatlan középpontból, ahol két előrelépésnek az a jellemző következménye, hogy kettőt lépünk hátra. Valahányszor valamely egyeduralmi rendszer önsúlyától összeroskad, a zsendülő demokrácia illúziónak bizonyul. Úgy rémlik, minden önzetlen tettnek ellensúlya bizonyos megfelelő kíméletlenség vagy kapzsiság. Van-e válaszunk — és lesz-e valaha? — a kérdésre, hogy mi az ember valódi természete: örömteli ura önmagának avagy készséges (netán túlbuzgó) rabszolga? Fölfedeztük — vagy ha úgy tetszik: kibontakoztattuk — a művészeteket, hogy érthetővé tegyük magunkat önmagunknak, hogy rendet és világosságot teremtve netán még alakítsuk is tudatunkat. Fölfedeztük — a dolgok legmélyén —, hogy a művészetnek, ha nevét ki akarja érdemelni, hasznosnak, nem csupán dekoratívnak kell lennie. Tehetetlenségében (miközben azt mondják, a művészet nem változtat meg semmit) — mindent meg kell változtatnia. Minden kormányzatot rendeletileg kitilthatunk bolygónkról... Lerázhatunk minden kívülről ránk erőszakolt tudatkont- rollt — igen, megkísérelhetjük. És akkor még mindig ott maradunk a mindezek közül legnyomasztóbb cenzúra alatt. Az ember öncenzúrája ez, miközben vonakodik (vagy túl bizonytalan), hogy megtegye az első döbbenetes lépéseket az önismeret felé. A művészetek azért vannak velünk, hogy hozzásegítsenek e lépésekhez, és hogy visszautasítsunk mindent, ami lebéklyóz, szemellenzők és bilincsek megtörésére kényszerít. Jártam totalitárius társadalmakban, ahol az embereket bebörtönözték és ahol az emberek meghaltak azért, hogy részük legyen a művészetekben. És egy olyan társadalomban élek, ahol az öncenzúra ugyanolyan könyörtelen, mintha kívülről erőszakolták volna ránk. Ez a paradoxon visszataszí- tóbb, mintsem gondolnánk. A színház a maga közvetlenségében, jelenidejű eseményszerűségében él. Ellentétben a filmmel, mely mindig a már megtörténtet mutatja, ez az oka, hogy még szertelensége is oly biztonságosnak látszik. A színház, egyedülálló helyzeténél fogva, bármit előidézhet, hogy megtörténjen, egy olyan civilizáció felé fordítva bennünket, amelyben nem elégít ki a biztonságtudat, sem az, ami előre meghatározható, és semmi, ami nem változtat megfigyeléseinken. Emlékezzünk erre a színházi világnapon. Emlékezzünk arra, hogy a színház megváltoztathatja az általunk érzékelt világot, amennyiben átadjuk magunkat ennek az érzékelésnek. Emlékezzünk arra, hogy a színház határai egyedül azok a határok, amelyeket mi vonunk meg... az önmagunkra mért határok. Görgey Gábor fordítása HARMADSZOR KAPOSVÁRON A vendégkoreográfus: Imre Zoltán A két évvel ezelőtti színházi fesztiválon a szolnoki Szigligeti Színház társulatával mutatta be a Máté Evangéliuma alapján megálmodott isteni rockjátékot, a Godspellt, a tavalyi tavaszi fesztiválon a Szegedi Balett színeiben érkezett Kaposvárra Imre Zoltán Erkel-díjas koreográfus. Ő készítette az Állatfarm és a 3:1 a szerelem javára című operett koreográfiáját is. A Szegedi Balett igazgatóját ezúttal a Csao, bambino című családi revü egyik próbája után „csíptük el” a kaposvári Csiky Gergely Színházban. — Már fiatal koromban megszoktam, hogy más világ színészekkel dolgozni —- mondja. — Nekik nincs meg az az adottságuk, mint a balett-táncosoknak. Éppen ezért kell megtalálni azt a módszert, amellyel a színész teste megmozdul. Nyilvánvaló, egyszerű mozdulatsorokat kell kitalálni, s ami lényeges — mivel színházról van szó —, a szám szóljon valamiről, legyen dramaturgiája. Ez egy belső játék. Ha megfelel a karakternek, akkor a lépések már maguktól jönnek. Az a lépésanyag, amit az ember felhasznál, az tulajdonképpen a tánc szellemét szolgálja. — Bezerédi Zoltánnal már dolgozott együtt. A színész-rendező elgondolása így nem lehet idegen öntől. Mennyire „pendül egy húron” rendező és koreográfus? — Nagyon örülök ennek a találkozásnak. Bezerédi már korán kapcsolatba lépett velem. Akkoriban, amikor gyakran jártam haza Magyarországra, Rákóczi tér címmel csináltam egy musicalt Szolnokon. Ez tele volt tánccal, szerették a színészek, Budapestről is elzarándokolták, hogy megnézzék. Látta Zoli is. Akkor kérte, hogy jöjjek KaposImre Zoltán próba közben várra. Meg is született a 3:1 a szerelem javára című operett. Már ebben megjelent a tipikus Bezerédi-világ, tele iróniával, paródiával és idézettel. Ez nekem tetszett, mert Bezerédi másképp kezelte az operettet, mint amit én addig láttam. Ezért szerettem meg rendezőként. — Milyen „táncos anyag” fogadta e színházban? — Egyórás bemelegítő gyakorlatot csinálok, amiben azt is lemérem, mit tudnak az emberek, meddig mehetek el technikában. Ebben a nosztalgiadarabban félszá- zan táncolnak. A Csao, bambino kicsit parodizálja a kort, az irónia azonban megmenti a szentimentaliz- mustól. Nehéz dolog ez, mert sokkal inkább egy ötvenes-hatvanas évek korabeli hangulatot kell megteremteni, mintsem fenomenális tánctudásról számot adni, ami tulajdonképpen nincs is. Azt kell megkeresni, milyen adottságai vannak a színészeknek. Maradjon ez egy színészi játék, de táncban próbálják kifejezni az érzelmeket, gondolatokat. Néha szinte csak pantomim az egész, a lépésanyag nagyon egyszerű. Csak az egyszerűt megtalálni nehéz. — A koreográfus hogy találja meg a kapcsolatot a színészekkel? — Ez pszichológiai kérdés is, mivel ha nem jön létre a kapcsolat, akkor bármit csinálhat, bármennyire erőlködhet a koreográfus, semmi sem születik. Nekem is voltak rossz emlékeim más színházakkal. Ha nem lehet az emberekkel megszerettetni azt, amit csinálsz, semmi értelme a munkádnak. Ezt nem érzem Kaposváron. Nem éreztem az Or- well-darabnál sem. Nagyon érdekes, izgalmas feladat volt az Allatfarm; főleg az ország első számú rendezőjével, Ascher Tamással először együtt dolgozva. — A mozgás művészetéről, magáról a tanításról miként vélekedik? (Fotó: Csobod Péter) — A tánccal, az emberekkel való kapcsolat sorsszerű számomra, hiszen az Állami Balett Intézetben Nádasi mester megmondta: „Belőled, fiam, koreográfus lesz.” És az lettem. De egy bizonyos szakasz után, amikor úgy érzem, elértem valamit, akkor el akarok menekülni egy másik művészeti ághoz. Ezért szereztem Londonban filmrendezői diplomát, s ezért mentem el kerámia-szakra. Érdekelt a szobrászat, két és fél évig jártam e kurzusra. Ha elfáradok, biztos, hogy a kerámiához nyúlok, mert pihentet. Olyan, mint a meditáció, mivel csak az anyagra kell koncentrálni. Ez óriási kontraszt is az életemben, mert állandóan tömegekkel dolgoztam, dolgozom. Ezért nyilván sok konfliktust is meg kell oldanom. Egy tiszta anyaggal lemerülni egy más világba viszont... ez az, ami számomra legalább olyan csodálatos mint a tánc, a koreografálás. Lőrincz Sándor írói és politikusi értékrendek Grendel Lajos: Regényt azért ír az ember, hogy el is olvassák Magyarországi utazgatásai során Grendel Lajos — szlovák íróbarátai társaságában — Kaposvárra is ellátogatott, hogy a mai szlovákiai magyar irodalom kérdéseiről tájékoztassa az arra kíváncsi — zömében tanítóképzős főiskolai — hallgatóságot. — Legutóbbi műveiben a rendszerváltás problémáira reflektál: az Einstein harangjai című szatirikus kisregényben és a Beszédes című naplójegyzetekben: Rosszkedvem naplója. Mindkettőből kitűnik, hogy egy ideig közvetlenül is részt vett a politikai életben (úgy tudom parlamenti képviselőként), majd csalódott és visz- szatért az „írószakmához". Jelenleg ír és szerkeszt, korábban a pozsonyi Irodalmi Szemlét, most pedig egy új folyóiratot, a Kalligram-ot. Személyes tapasztalata alapján az írói szerep valóban összeegyeztethetetlen a politikuséval? — Igen. Az író értékrendje és a politikusé valóban ütközik. Egészen mások a politikai életnek, a politikai cselekvésnek a játékszabályai, mint az alkotásnak a törvényszerűségei. íróként megpróbálod a problémákat sok szemszögből megfogalmazni, míg politikusként rövidre kellene zárnod, írónak lenni egy tökéletesen személyes, individualista dolog. Voltaképpen az író individualizmusa találkozik az olvasóéval, és kialakul közöttük valamiféle kváziközösség. Másrészt az író olyan értékekre hívja fel az olvasó figyelmét, amelyek teljesen függetlenek mindenféle pártszempontoktól, osztályszempontoktól, sőt szerintem nemzeti szempontoktól is. Nem hiszem, hogy akár Szlovákiában, akár Magyarországon, akár bárhol a világon létezne olyan politikai párt, amely a politikai érdeken felülemelkedve állna ki egyetemes értékek mellett. Tehát az író, aki a politikai élet színpadára téved, mindenképpen hasadt helyzetbe kerül a maga egészen más forrású elképzeléseivel. Nem azt mondom, hogy az író ne vegyen részt a közéletben, hogy ne legyenek esetenként közéleti megnyilvánulásai, azonban pártpolitikusnak lenni, az szerintem az író számára a halál. És a közép-európai kis nemzeteknek, sajnos, 1989 után is égető szükségük van arra, hogy legyen egy olyan rétegük — értelmiségük —, amelyik pártpolitikai konfliktusoktól függetlenül tud kifejezni nemzeti érdekeket, azaz értékeket. Fontos, hogy legyen egy csoportjuk, amely ellen tud állni minden csábításnak, amit a pártoktól való megosztottság e pillanatban is fölkínál a számára. — Maradjunk hát az irodalomnál! Grendel Lajos hőseinek — ahogy ezt az egyik regénybeli narrátora is mondja — „elsősorban tudataktivitásuk van". Milyen olvasót kívánnak a regényei, mennyire intellektuálisát? — Nem hiszem, hogy én különösebben intellektuális vagy elvont író lennék. Szerintem már igen szolid, közepes műveltséggel is befogadhatóak az én prózáim. Nem támasztanak az olvasóvál szemben akkora igényt, mint mondjuk Esterházyé, ahol rengeteg művelődéstörténeti, irodalom- történeti utalás van. És azt hiszem, hogy olvasmányos prózát írok. — És tudatosan törekszik a szórakoztatásra, az olvasmányosságra? — Voltaképpen igen, mert ha erre nem törekednék, akkor regény helyett esszét írnék vagy filozófiát. Véleményem szerint regényt azért ír az ember, hogy azt el is olvassák, méghozzá lehetőleg minél többen. Úgy látom, hogy a mai magyar irodalomban az a szerencsétlen helyzet állt elő, hogy olvasmányosnak lenni már-már halálos bűn. — Mármint az irodalomkritikusok szemében? — Igen. Az az érzésem, hogy a mai magyar irodalomban nem ritkán a sznobizmus szelleme kísért. Csak attól tartok — ahogy a szocialista realizmusnak is megfizette az árát a magyar irodalom —, ennek a szocreál ellenében született, kissé ezoterikus literatúrának is meglesz az ára. — Mintha egyfajta hagyományos nemzeti irodalomszemléletet is ironizálna a kritikusok által nagyon dicsért első regénye, szójátékos fő- és alcímével: „Eleslövészet (nem/zetiségi/antiregény) ”. Sokmindenből kitűnik, hogy nem tartja különösképp meghatározónak a szlovákiai magyar író elnevezésben a nemzeti kisebbséghez tartozást kifejező jelzőket. Jól látom ezt? — Igen, én ezt egy másodrendű kérdésnek tartom. Pozsonyban élő magyar író vagyok, a fikcióim szereplői általában egy szlovákiai magyar regénytérben helyezkednek el, ahol megjelennek bizonyos szlovákiai magyar szempontok is. Ennél többnek nem tartom ezt a kérdést. Úgy gondolom, hogy a szöveg az elsődleges és érdekes, nem pedig az a különös íz, az a különösség, ami abban nyilvánul meg elő- sorban, hogy az én regényhőseim egy szlovákiai magyar sorsot élnek meg. De a lényegük nem ez. Hiszen végül is mindig egy alapvetően tragikomikus emberi helyzetről van szó. S, hogy ez egy szlovákiai magyar közösségben jelenik meg vagy mondjuk Sátoraljaújhelyen, ez azt hiszem, nem is olyan nagyon lényeges. — Tudom, hogy élesen elutasítja az író vátesz szerepét. De naplója tanúsága szerint Grendel Lajos számára is elkerülhetetlen, hogy olykor a jövőről és a kilátásairól tűnődjön. Szeretném, ha erről is beszélne. — Röviden összefoglalva: én egy tisztességes, minden ellentmondásossága és konfliktusossága ellenére ma is érvényes, nagyon ősi, keresztény, humanista magatartásnak a megjelenését várom. — És bízik is a megjelenésben? — Abban bízom, hogy ma is érvényes ez a görög, zsidó és keresztény értékrend, ami az európai kultúra alapja és a magyarság számára ezeréves tradíció. Tudom, hogy ez sem a tökély, s hogy ez egy elég konzervatív értékrend, de még senki sem tudott ennél jobbat felállítani. Dömény Katalin
