Somogyi Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-20 / 66. szám
1993. március 20., szombat 9 SOMOGYI HÍRLAP — KAPOSVÁRI TAVASZI FESZTIVÁL, SOMOGYI TAVASZ Takáts Gyula Iskolám falára Az iskolát most látom nagynak én. Hol egykor úgy kínoztak engem, nagy, sárga, vén falán fáradt szemem most egyre-másra rajt felejtem. A népi vallásosság tárgyi emlékei Lantos Miklós fotói Mint égi ablak egyre-egyre nő. Majd oszlopos csarnoknak látom. Kihalt honom fölött te légy a jel e fegyverdúlta déli tájon. Te légy a jel és ódon könyveid és szobraid nemes vonása, mint szemre fény és szívre édes ír, úgy hulljon házunk asztalára. Vén hársfasor alléja most vezess. Legyél a félig-vaknak rácsa. Ne hulljon mélybe s légy a rabnak is mézhomlokú jó porkolábja. Vezesd e sárga, vén falak közé, melyek szemében egyre nőnek. Ágyutlan váraink, vén iskolák, ti vagytok szárnyai jövőnknek! Mint hajdúk hajdanán, sáncok ölén, szorítva kardjuk s bibliájuk, úgy légy nekünk tudás, szívünkre nőtt szabadon választott királyunk. (1945) * A költő e versére komponálta zeneművét Rózsa Pál, melyet a Tavaszi Fesztivál alkalmából Kaposváron mutattak be. A nagyböjt idején a népi vallásosság Baranya-Tolna megye népi vallásosságának tárgyi emlékeit idéző fotókiállításon mutatja be a pécsi Lantos Miklós fotóművész az emberarcú pannon táj hívó szokásait, azokat az épületeket, amelyeket a hit által emeltek. A kaposvári Technika Házában megrendezett kiállítás gazdag képanyaga fölidézi a történelmi múlt egyházi építészetének jeles alkotásaiban azt az élő hagyományt is, amelyek a pécsi egyházmegye területén jellemzőek. A két megye, de különösen Baranya gazdag bú- csús, illetve búcsújáró helyekben: A Zse- lic dombjai között meghúzódó települések szakrális tárgyi emlékei között fölfedezhetjük a táj és az ember szoros kapcsolatát, amelyhez a népi vallásosság párosul. A húsvétot tavaszt idéző képek jelenítik meg; a körmenetek hangulatát, benne az embert. A népi vallásosság tárgyi emlékei között nemcsak kálváriákat, kápolnákat, templomokat fedezhetünk föl Lantos fotóin, hanem az egyházművészet remekei is megelevenednek a színes képeken. Különösen gazdagon díszítették ezeket az épületek azok az ügyes kezű mesterek, akik faszobrokban jelenítették meg Jézus életét. A kálváriákat a 18. században a németek betelepítése idején építették. A települések sajátosságai, a mesterek tehetsége nyilvánul meg ezekben is. A kis kápolnák, búcsújáró helyek építészeti emlékei közül égbe szárnyaló templomok csúcsai emelkednek ki s a kőfalak ablakaiból mintha megszólalna az egyházi orgona és az ének — ez a titka Lantos Miklós fotóinak. Horányi Barna Ónként vállalt szolgálat A késői termékenység „gyümölcsei” Varvinecz Béla vezényel (Fotó: Kovács Tibor) Nem tücsökciripelés ringatta álomba és hajnalban sem a kakas kukorékolására ébredt. Azúrkék égbolt helyett szürke, füstös fellegek kísérték útját a századelő Kaposvárénak külvárosában. Ősszel, amikor beindul a cukorgyári kampány, ma is az émelygős melasz szaga idézi föl a gyermekkorát. Apja a gyár fővegyészeként hajolt az ezernyi titkot rejtő kém- ,sövek fölé és ha is- Kolába indult, seregnyi purdé szaporá- zott mezítlábasán mellette. Józsefatil- lák születnek ilyen miliőben. Ő a népdalnak szentelte életét. Egy fél évszázad alatt hatszázat dolgozott fel és 60 koreográfussal dolgozott együtt. A néptáncmozgalom „szolgálólányaként” az egész világot bejárták az egyéni ízű Vavri- necz-dallamok. Most, túl élete delelőjén már terhesnek érzi a szolgálatot és komponál. Önálló műveket: kantátákat, oratóriumokat, concertante-t. S agyában már ott zeng-zsibong egy opera dallama is. Hatvány Lajos debreceni polihisztor profesz- zorról szólna a mű. Egy kicsit a magyar Borisz Godunov mintájára, a klasszikus, a romantikus és a modern zene leginkább ide illő jellegzetességei formálnák az opera zenei arculatát. A mester, pár évvel innen a hetvenen, tele tervekkel, tele élő, termékeny gondolatokkal életéről beszél. Mit beszél?! Gondolatainak eleven fűzére mélyen a múltból gyökeredzve rajzolja elém a jelent és kísérti a jövőt. Honnan ez az egyetemes szeretet, amellyel az európai történetemet, a Kárpát medence népét megidézi? Honnan a sosem látott forrás éltető ereje, amely még most is a néphez, a nemzethez láncolja? Sztereotip gondolkodásunk a kolompszavú falvak szülöttének rendelte a jogot, hogy e nyelven szólaljon meg. A múlt század végén élő ősök, apai ágon szudéta-né- met, anyai részről szlovák nyelvet beszéltek, mígnem a nagyapa 20 éves korától csak magyar nyelven volt hajlandó megszólalni és annak is vallotta magát. Olyannyira, hogy a budapesti Mátyás templom karnagya és zeneszerzője- ként egy hajdani Szent István napján magára is haragította a Monarchia kérkedő bajuszú uralkodóját. Történt, hogy e jeles napon a rezesbanda a „Götter haltét” fújta teljes odaadással. Vavrinecz Mór ezt már nem hallgathatta tétlen, fölrohant a templom orgonájához és a fölzengő Himnusz- szál, amelyet a tömeg énekévé kísért, elhallgattatta az osztrák zenét. Csak később tudta meg, hogy az imigyen megszólaló magyarsághitével Ferenc József császár kitüntetésétől fosztotta meg magát. A nagyapa zenei tehetségét és hazafiságát a fiú, génjeiben hordozza. Ám a nép, nemzet iránti szeretete, hitvallása szerint nem elválaszt, sokkal inkább összeköt. A dallamba és táncba sűrűsödött rokoni szálak fölfejtése egész életre szóló feladatot adott a zeneszerzőnek. A gyermekkori emlékek: vasárnapi séták a Nádasdi erdőbe, a szentja- kabi romoknál, majd később Somogyváron, a múlt, a közös eredet felkutatására ösztönözték. Az utóbbi évtizedben komponált műveiben a Gregorián dallam, a francia Saint-Gi- les-i szerzetesek énekei, a szlovákiai Zoboralja székely dallamai éppúgy benne vannak, mint a Zselic peremén fölcsendülő Rab vagyok, rab vagyok keservesen szép éneke. Európa történelme istenhittel átitatva és zenében elbeszélve! Ez Vavrinecz Béla művészetének jellemzője. Bartók és Kodály népzenéje egy gyermekkori erdélyi fiúval kötött barátsága kapcsán hatott rá, életre szólóan. Talán kevesen tudják, hogy édes testvére Olsvay Imre népdal- gyűjtései is megtermékenyítették ifjú éveit. A sajátos, csak a Dél-Dunántúlra jellemző zenei hangzás a kettejük munkássága során vált ismertté. Serényi Antal, kaposvári magántanár öt évesen vezette be a hangszeres játék rejtelmeibe. Később a billentyűs hangszert — egy beugrás révén — a nagybőgő váltotta föl, s a Fekete-erdőben vendégszereplő táncosokat az ő játéka is kísérte a pódiumon. Molnár István a posztumusz Kossuth-díjas és Rábai Miklós koreográfusok a nemzeti táncművészet sablonok nélküli szépségét csillantották meg előtte. Zenéje, a határainkon túl is felkeltette már a művészek érdeklődését, pár hete Amszterdamból kapott levelet. Egy cseh cimbalmos érdeklődött a Duó concertante című műve kottája iránt. Hallgatom nemes beszédét, s mintha filmet látnék, bár még csak a szavak varázsolta képekben szólal meg a halhatatlan vavrineczi muzsika...Mások helyett is eltűnődöm. Miért csak a színpadon pörgő táncosoknak fölcsendülő muzsika révén ismertük nevét? Miért, hogy városunk születésének évfordulóján láthatta először a közönség a saját művét vezénylő metert. Miért...? A Tavaszi Fesztiválra ismét hazalátogató művész több ős- és magyarországi bemutatóval lepte meg a belvárosi plébániatemplom hallgatóságát. Szeretnénk, ha a magyar Fa- usztról, Hatvány Lajosról készülő operájának bemutatóján éppúgy tapsolhatna szülőföldjének közönsége. Várnai Ágnes Mesterművek a Mesternek — Marcaliban Tisztelgő tanítványok találkozója Különös „osztály- Eigel István: Bíró Anti találkozó" helyszíne a marcali Ber- náth-ház, április 24-ig. A verniszá- zson a tanítványok még szóban idézték meg hajdani mesterük Bernáth Aurél emlékét. Elmúltak a megnyitó ünnepi percei — a találkozó a képtár falain folytatódik tovább. A „Tisztelet a Mesternek” képei fölöttébb beszédesek, egymás közt igen sokszólamú a „tanítványok együttese”, ugyanis rég vártak erre a találkozóra. Már jóval korábban megfogalmazódott bennük az igény, hogy szóban és művek által is felidézzék az ecset és a szó mesterének, Bernáth Aurélnak művészetpedagógiai szellemiségét, ám kérésüket a magas hivatal és a magas műintézmény annakidején válaszra sem méltatta. Miután a múzeumi szervezetből kiválva Marcalié lett a Bernáth-ház, s képtárát a város a csendes vegetáció helyett eleven életre „ítélte”, innen jött most a hívó szó a tanítványok felé: ha tisztelegnének a Mester emléke előtt, Marcaliban megtehetik. A Kratochwill Mimi művészettörténész által nagy érzékenységgel összeállított tanít- ványi-kortársi tárlat huszonhat alkotót bocsátott most az osztálytalálkozóra, olyan egykori tanítványokat, akik már maguk is mesterek, s tanítványokat neveltek. Párizsból Cser- nus Tibor, Sylvester Katalin és Szabó Ákos művei tisztelegnek, Badacsonytomajról Udvaréi Erzsébet, Szentendréről Kóka Ferenc, az USA-ból Dusch László, Münchenből Bárdy Margit, Balatonkeneséről Péterfy Gizella, Budapestről Eigel István, Klimó Károly, Kokas Ignác—s most itt hagyjuk el (talán méltatlanul is) a további „névsorolvasást”. Hagyjuk el azért is, mert az első találkozó utat nyit az eljövendő többinek, hiszen a tanítványok köre jóval szélesebb, s minden bizonnyal ők is eljönnek majd Marcaliba tisztelegni. E mostani tárlat a maga módján mégis teljes. Aki valamiféle „Bernáth-iskola” után, mint sajátos stílusjegyeket hordozó irányzat, netán izmus után tájékozódik, az felettébb zavarba jön. Hiszen még a Mester arcvonásait is különböző felfogással — legfeljebb Benedek György: Bernáth Aurél portréja a karakterjegyekben közösen —, idézik a müvek. Ugyanakkor az absztrakt, non-figuratív munkáktól a „hagyományos” realista felfogásig igencsak széles a skála, változatos a sodrás. Igen a sodrás, mert a friss levegőt lehellő erdei patakpart látványa után, az ablaknyi vásznon maga a tenger zúg, s miután ejtőztünk a tavaszt robbantó fa rózsaszín vi- rágzuhatagában, egy költő játékos, versidéző portréja köszönti a szemlélőt, hogy megállapodjék azután égy öregasszony szomorú-csendes, mélázó nyugalmánál. Látnivaló: mestermunkák tisztelegnek a Mester emléke előtt. S nem nehéz rájönni, hogy ebben a sokarcú „osztályban” vógülis mi a közös. A szépművész és szépíró Bernáth Aurél szigorú következetessége az, aki magával akkor került békétlenségbe, ha úgy vélte, hogy kemény ítélete kedvét szegné a tanítványnak, s ezért enyhébb volt a kritika, „...egy festő ne legyen munkásságában egyazon rangú. Ne hibázzon a munkában, de minden művében érezhető legyen, hogy az óriási képesség nem nehézség nélkül teremtődött, hanem valahol az is kitűnjön a műből, hogy megküzdött a kifejezési igazságért, ami azt hiszem - sose lehet a felszínen, hanem azért bányászni kell valahol a mélyben, ahogy az aranyért...' — írta az Egy festő feljegyzéseiben. Ez olvasható most a kiállítás meghívójában. Ezt idézik egymás közt a képek is egy maradandó emlékű-értékű „osztálytalálkozón”. Tröszt Tibor
