Somogyi Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-27 / 49. szám

1993. február 27., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Múlt századi spanyol fotók Alig százötven éve, hogy felfedezték a fényképezés technikáját. A más művészeti ágakhoz viszonyítva fiatal fo­tóművészet így is meghatá­rozó élménnyel ajándékozott meg bennünket. A dokumen­tálás, a művészi alkotás té­nyén kívül a fotó történelmet és tudományt, kultúrtörténe­tet, szociológiát, irodalmat és művészeteket is kiszolgált. Miközben hatással volt rájuk. Fotók őrizték meg régvolt em­berek arcvonásait divatokat és szokásokat. Hogy milyen is volt spanyol honban az élet a múlt század közepétől a szá­zadfordulóig, arról most mi is kapunk némi ízelítőt a Nép­rajzi Múzeumban a spanyol nagykövetség által szervezett fotókiállításon. Az április vé­géig nyitva tartó tárlatra száz­húsz korabeli fényképet hoz­tak Magyarországra. Az emlé­kezet forrásai című összeállí­tás egyaránt felsorakoztat szép és különleges, mosolyt fakasztó és megdöbbentő ké­peket. Nyomon követhetjük a technikák fejlődését, az első daguerrotipiáktól a műtermi és szabadtéri felvételekig. Gyö­nyörű portrék, egész alakos képek sorakoznak a falakon. Katonák, politikusok, széplá­nyok, megfáradt öregasszo­nyok. Ifjú és koros házastár­sak, sokgyerekes családok ül­tek a fényképész műtermének szögletébe. Műtermekben ké­szültek a sejtelmes fátylakkal, gyöngysorokkal, virágfüzérek­kel körülvett varázslatos ak­tok, félaktok. Aztán kimerész­kedett a szabadtérbe a fotó. Épületeket, természeti tájakat örökítettek meg. Templomok, folyópartok, vásárok, utcaké­pek idézik a százharminc­száznegyven évvel ezelőtti spanyol vidéket. Az egyik ké­pen táncmulatságot, a mási­Herbert Salamanca látképe (1870) R. P. Napper Andalúz pásztorok (1863) Pap Gábor Lenne örökéletű! Görög szoboré márványhomlokod, a szemeidből fáklyák fénye tüzel; orrod fölissza a világ illatát; szűri füled a vad szürke zajokat. Ajkad szomjamnak hegyi patakja. Hangod szétömlik az egész testemen, vibrálja idegvégződéseim. Mellkason kupolák s a szivárványgombok feszítik perceim s éjszakáim is! Lábaid ifjú cédrusok törzsei, hordoznak hűs lombkoronát, s a porceláncsípőkkel összefogva, rejtik a föld egyetlen gyönyörét! Miért kell mégis posványba lépned, mikor összetorlódnak a világi évek, s végleg elsorvadnak súlyos gondolatok? Miért lesznek rezgő, szélütöttek az öleléssel párnázott karok? Miért süpped el végül iszapba, az örökéletű márványszobor? Mikor az Isten örömmel mintázta, boldogság forrását, a halhatatlan nőt? Szirmay Endre ISMÉT Megérkeztünk. A repülő orra előtt, a bejárat felett kék betűs felirat: KIS PI­LÓTA ESZPRESSZÓ. M. hangosan nevet: — Jó, mi?... Csendesebben kérem... Ez egyelőre az én lakásom, ha nem tudná. A repülőgép egy apró park közepén áll, lánccal körül­véve. A törzs alatt egy kis épült: a raktár és a vécé. A két légcsavar egyformán áll, a géptetőn kétoldalt kék csík hasít az ezüstszínű burko­latba. A kerekek mozdulatla­nul támaszkodnak a vörös sa­lakra, az ajtóhoz korlátos lép- csőfeljárat vezet. — Hahó, nincs itt senki? M. leakasztja a bejárati lán­cot. — Hahó, főpilóták, hol vagy­tok? Egy kövér, ingujjra vetkőzött férfi jön elő a gép alatti házi­kóból. — Zárva vagyunk, kérem. Ötkor nyitunk. M. alkudozik: — Főnök drága, legyen emberséges, csak azért utaztunk ki ide az isten háta mögé, hogy meg­ihassunk egy konyakot a repü­lőben, nyissa már ki, mindent duplán fizetek... Nincs... Tényleg nincs... Nem tudok adni. Felmegyünk a lépcsőn. A főnök kinyitja az ajtót, előre­megy. M. üvölt: — Beszállás, beszállás, mindjárt indul a prágai járat, kérjük az öveket bekapcsolni, nem dobod el a cigarettádat rögtön?!... Azt hiszed, most csak úgy leléphetsz, mi?! Apró asztalkák, képek a fa­lon, az ablakok betapétázva. — Mit hozhatok? — Konyakot, sok konyakot, maga is igyon, főnök. M. ragyog. — Na, mit szólsz hozzá, öregem? Csodás, mi? Félho­mály, hangulat, csodálatos hangulat, repülünk, repülünk... Nem tudok aludni, doktornő, kérem... Tessék?... Harminc leszek. „Hova megy ez a gép? Az Alföldre? A hegyek közé? Egy apró városba, hol régen várt vendégként fogadnak?" Itt a konyak. — Szevasz. — Szevasz, egészségére, főnök. A főnök lehajtja a konyakot. — Jó szórakozást. — Meglesz, főnök, meg­lesz. Lehelj rám!... Kettesben maradtunk, M. ölelget. — Milyen jó, hogy találkoz­tunk, öregem... Gyakrabban össze kellene járnunk, igaz? Neked sem árthat, ha néha el­szabadulsz otthonról... Sze­vasz, igyál. Sajnos, nem tudjuk közölni. M. iszik a konyakból, aztán halkan énekelni kezd. — Akácosúúúút, ha végig­megyek rajtad ééén... Miért nem énekelsz? Gyere, énekel­jünk kánont, tudódé, amit az általánosban tanultunk. Ó, jer- tekénekeljünkkánontmertazo- lyanvíg. Most te jössz. Ittegy- másik szólam kezdi újra, snemsokárajőa harmadik. Mi van, miért nem énekelsz? Há- romatánc, kéészakánon, fúj­hatjukmár haaajnalig, hahah, jó volt, mi? Na, kimegyek a vécére, aztán kértek a fő­nöktől még egy konyakot, jaaaaj, de marhajói érzem magam... Kérem. Sok panasz van a magatartására. Változtatni kel­lene a viselkedésén, de minél előbb. M. kimegy, és belöki maga után az ajtót. Hallani, hogy le­robog a lépcsőn. Egyedül ma­radtam. Az asztalkák alusz­nak, ablak nincs, a konyakos pohár fenekén barnás mara­dék. Lassú mozgással forog­nak az üres székek, a falilám­pák körül homályos, zavaros fénykor. Utállak, érted?! Megrándul a gép. Erősödő motorzúgást hallok. A lépcső recsegve válik le a törzsről, a kerekek felborítják az apró épületet, a főnök és M. ijedten kiabál. Fémes csengés, a lég­csavar letépte a feliratot: KIS- PILÓTA, erősödik a motorzaj, emelkedtünk, még egy villa­moscsengetés, egy féksivítás, aztán már csak a halk, egyen­letes zúgás... Jó volna lenézni. M. talán röhögve integet a gép után, a főnök rémülten bámul fel­felé. Megfordulok a székemen: menetirányba, arccal a gép orra felé. Repülünk. Nemsokára le- szállunk az ismeretlen város­ban. Egy kerek szemű, biza­kodó arcú kisfiú száll ki majd a gépből, és elindul, hogy barát­jává avassa a város házait és lakóit. Bolya Péter kon bikaviadalt láthatunk. S megjelennek halászok, föld­művesek, ipari munkások. S elérkezik a szociofotó korszaka. A társadalmi és va­gyoni különbségek által elvá­lasztott emberek ábrázolása. Egy andalúz koldus, vásározó cigánycsalád, halott kisgyerek halott kutyájával az utcán. Es­küvői ünnepi vacsora, sevillai kertrészlet, gibraltári utazók. Egy kolostor udvar, templomi prédikáció, a valenciai kikötő, a cordobai vasút, a maiagai aréna, VII. Károly és udvartar­tása, katonai ünnepek. A múlt századi képeket va­lami finom elegancia, és báj lengi körül. A mívesség — a kiérleltség és a múlt idő okán. (kádár) Felelős hatalom (egy tanácskozás vitájának motívumai) Mi az írástudók feladata ma? hiteleset, szépet, igazat írni — de úgy képviseld magad művészetét hogy amit mondasz: el lehessen hinni! — Légy a nemzet igaz írástudója ne használj modern kódolt rejtjeleket dolgozz őszintén — figyelnek rád vagy sem az alkotás szellemi kenyered. Munkád ugyan harc a vegetációért mégis korunk önreflexív irodalma; — neoavantgard metaforák nélkül is él az írástudók felelős hatalma. — „Szent szörnyetegek” a Szent Szörnyetegekben Száz előadás — ennyit vál­lalt Michele Morgan és Jean Marais a Bouffes-Parisiens színházban. A 72 éves mű­vésznő és 80 éves partnere számára nyilván elegendő ennyi fellépés ahhoz, hogy élő­legenda-képüket továbbra is fenntartsák, különösen, ha ezt egy harminc éve halott le­genda, Jean Cocteau nevével fémjelezve teszik. Ők játsszák ugyanis az író még 1940-ben íródott darabja, a Szent Szörnyetegek fősze­repeit, kirobbanó sikerrel. Na­gyon valószínű persze, hogy ez a siker nem csupán a da­rabnak vagy az előadásnak szól, hanem annak, hogy ismét színpadon láthatnak két „szent szörnyeteget”, a francia szín­játszás és főként a film két nagy alakját. Morgan is, Marais is ma már csak az idősebb ge­nerációnak, a hatvanasoknak vagy a még annál is korosab­baknak jelenthet élő emléket, hiszen filmjeik jó része még a negyvenes, legfeljebb ötvenes években készült, színpadon ritkán szerepelnek. De a szín­játszás és a film eleven része a francia kultúrának, s a híres színész ezért mindig is meg­becsült alakja volt és maradt á társadalomnak. A köztudatban benne él neve, tudják, mit csi­nál, megünneplik, ha ismét színre lép, vagy a kamera elé áll. S ha két olyan művészről van szó, aki valóban legendás hírű lett már ifjú korában, a kö­zönség verekszik a jegyekért, hogy ismét láthassa őket, — s nemcsak azok állnak sorban a pénztár előtt, akik vissza akar­nak emlékezni saját ifjúsá­gukra: a karzat iskolai osztály­okkal telik meg, a tanárok lel­kesen magyarázzák a fiatalok­nak, mit és kiket fognak látni a színpadon. A Szent Szörnyetegek az irodalomtudósok szerint nem tartozik Cocteau legjobb darab­jai közé, sokkalta inkább „bul- vármü”, mint más írásai, a ma­gyar nézőt Molnár Ferencre, a franciát Sacha Guitryre emlé­kezteti. Ismeretes, hogy lega­lábbis részben a pénzhiány szüleménye: Cocteaunak a második világháború első évé­ben egy fillérje sem volt, ele­gáns lakásából még a bútort is el kellett adogatnia —, s az írás sem ment igazán. A darab első felvonása után meg is akadt, csupán legközelebbi barátja, az ifjú Jean Marais ötlete adta meg a lökést a folytatáshoz, ezért is dedikálta neki a művét az író, holott Marais akkor még igencsak ifjú volt ahhoz, hogy a főszerepet, az öregedő szí­nész szerepét eljátssza. Most talán meg már egy kicsit idő- secske is a szerephez, bár­mennyire is megőrizte arca az egykori szépségét. Hangja sem zeng úgy, mint egykor a filmeken, rekedtes — de a kö­zönség mégis vörösre tapsolja tenyerét, már akkor, amikor be­lép a színpadra. Nemkülönben akkor, amikor Morgan lép elő, mindjárt az első jelenetben egy spanyolfal mögül: ő mindmáig megőrizte finom báját, s kelle­mes külsejét, azonnal hihető róla, hogy darabbeli drámai színész férje mellett ő a bul­várszínpad ünnepelt prima­donnája. Kettejük játéka „viszi" a darabot, s a közönség nem­csak azért tapsol nekik, mert tiszteli a régi nagy neveket, hanem azért is, mert jó színé­szek. Lehet persze, hogy az elő­adás hatásához a hely vará­zsa, a „couleur locale” is hoz­zájárul. A Bouffes-Parisiens színház Cocteau sok darabja sikerének volt színhelye, Jean Marais is gyakran lépett itt színpadra, bár Michele Morgan számára „debütálás” a mostani előadás, először lép fel itt. A hallban a régi előadások pla­kátjai, Cocteau és barátja, Ma­rais rajzai díszítik a falakat — a néző már itt megkaphatja a kellő alapot a hangulathoz. A több mint fél évszázados ter­vek alapján készült díszletek, a ragyogó és korhű kosztümök is csak növelik a hatást. Az alapvető mégis az, hogy a „szent szörnyetegek" — nem a darab, hanem az abban sze­replő nagynevű művészek — megjelenése mindig ünnep a francia színházlátogató szá­mára. S hogy miért, azt a Le Monde kritikusa így foglalta össze: „Ez a két nagy színész ellenállhatatlanul vonzó, ra­gyogóan szép, megragadóan egyszerű, könnyed és mégis gondolatteli”. A közönség ezút­tal alighanem teljesen egyetért a kritikussal. Kis Csaba

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom