Somogyi Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-27 / 49. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1993. február 27., szombat Más hangon szólt a kép PUDOVKIN CENTENÁRIUMÁRA Jelenet Pudokvin Az anya című filmjéből, a főszereplő Vera Baranovszkája BENE JÁNOS MŰTERMÉBEN Pannon tájak igézetében (Fotó: Lang Róbert) Száz éve: 1893. február 28-án született Vszevelod Pu- dovkin, a filmtörténet egyik legnagyobb művésze s teoretikusa. Valójában három korai filmje igazán maradandó érték; elméleti írásai történeti jelentőségűek. Ez a három mű a Gor- kij-regény alapján forgatott Az anya, a Szent-Pétervár végnapjai, és a Dzsingisz kán utódja (alias Vihar Ázsia felett). Azért-e, mert mindegyik némafilm? Lehet, nem ő volna az egyetlen, aki érthetőbben szólt (film)hang nélkül. Gondosan készítette valamennyi művét, a későbbieket is. Megtervezte a hang és a kép kapcsolódását, kísérletezett ezzel is. Szép látványra törekedett, erős hatásra. Költői volt, érzelmes, de mélyen gondolkodó. El-el- tért a választott alapműtől, de olykor első elképzeléseitől is. Humánus és humanista történeteket adott elő, nagy drámai erővel. Mi az oka, hogy mégis gyöngébbek lettek későbbi munkái, mint ez a három mű? Nem tudom, legföljebb találgatom, talán sejtem is. Azon a következőn, a végül is 1932-ben bemutatott Egyszerű eseten (korábbi címe: Szép az élet), sokat dolgozott. Elégedetlen volt? Lehet. De akadt alkalmi bírálója is. Már korábban akadékoskodott a filmgyár, segítőt adott melléje, társszerzőt, hogy marxizmussal vértezze föl. Amikor aztán „a javított változatot” megnézte Sztálin és Vorosilov, az elismerő szavaikat kemény szakmai bírálattal vegyítették, s bizonyára tanácsaikkal is. Mert a történelemben is más hangon szól olykor a kép. Vajon ez a lehetőség, hogy ne vágjon egybe a hang a képekkel — amint egy harmadmagával írt elméleti tanulmányban fejtegette —, csak a filmkészítésben és a film hatásában érdekelte Pudovkint? Fölidézve emlékezetes műveit, felötlik a gyanú, hogy talán mondanivalója tekintetében is erre törekedhetett. Bizony, Az anya nemcsak az elbeszélt helyen és időben igaz, élményadó ábrázolása ez egyetemes érvényű érzéseknek és eseményeknek. Ez az anya elvont és valóságos hatalmakkal áll szemben, mi több: magával a Hatalommal. Nemcsak történelmi eseményeket idéz föl a Szent-Pétervár végnapjai, hanem szembe- (vagy párhuzamban?) állítva a háborút és a forradalmat, megint az ember és a hatalom ütközése van a háttérben. S mi másról szólna a Dzsingisz kán utóda? A hordaszerű lovashadsereg történelmi igazságszolgáltatásra vágtat a magára eszmélő ifjú hőssel... Ha csakugyan ilyesféleképp gondolkodott Pudovkin, jónak láthatta a magánélet ábrázolásához fordulni inkább, amikor a forradalmat követő lelkesedés józanabb, világosabb látásra váltott. Bár a magánéletében is lehetett gondja-baja elegendő. Gondoljuk meg: munkatársa és barátja Natan Zarhi autóbalesetben halt meg — s a vezető Pudovkin volt a hibás. S bizony arra is sor került, hogy egyik filmjét betiltsák. Azon is elgondolkodhat az ember, hogy jutalomutazás volt-e, amikor 1950-ben Magyarországra jött Pudovkin, vagy egy kicsit száműzetés, netán önkéntes távoliét. Kevés elmélyült műalkotással dicsekedhetett a korábbi filmgyártás Magyarországon, látogatásaikor Pudovkin indíttatást adott helyes és jó irányba, művészi fejlődésre (is). Kitűnő magyar rendezők okulhattak a tapasztalataiból, s aligha vitatható, hogy a későbbi fölívelésben, a társadalomkritikus magyar filmművészet kibontakozásában jelen van Pudovkin. Még ha kicsit sejtelmes is gyakran idézett mondása, hogy az akkori magyar filmek kilométerekről, távcsövön szemlélik a valóságot, a sematizmus utáni magyar film tisztánlátásában része lehetett a Pudovkinnal folytatott beszélgetéseknek. Aligha volt könnyű az élete, s ki tudja, mire vitte volna, ha csak a tehetségére kell hallgatnia, s a mozira figyelnie. Ha csupán a mű elkészítése s közönséghatása szempontjából kell ügyelnie arra, hogy más hangon szóljanak képei. Ha... Hirtelen halt meg, Rigában: a nyáron lesz negyven esztendeje: 1953. június harmincadi- kán. Zay László Téli fények játszanak a műteremmé avanzsált szobában. Az állványon félig kész olajfestmény, a köcsögben ecsetek pihennek. Gazdájukra várnak. Bene János kaposvári festőművész azonban csak délután jut a munkához. Rajztanár a Kinizsiben, így csak órái után hódolhat igazi szenvedélyének. Bár a tanítást is annak tartja, s úgy véli: a festés és az oktatás elválaszthatatlan egymástól. A város és város- környéki rajztanárok munka- közösségének vezetőjeként azt szeretné, ha minél több óra jutna a művészettörténetre. Tisztában van azzal, hogy tanítványai közül csak néhány lesz — ha lesz — művész, de hogy valamennyi műélvező legyen, azért mindent meg kell tenni. Derűlátó abban, hogy eljön majd az az idő is, amikor a szülők nem Gorenjéért, török aranyért s bőrdzsekiért kelnek útra csemetéikkel, hanem ellátogatnak a schönbrunni kastélyba, a Louvre-ba és megcsodálják a Pitti-palotát is. Ezért állított össze kollégáival egy tankönyvi hasznos segédanyagot, amely az őskortól a modern művészetekig tárgyalja a művészettörténet korszakait. A habszivacs táblán tenyérnyi tervek. A fiatal festő sokszor alakítja át ezeket a skicceket. Sokáig érleli a témát, ám amikor kézbe veszi az ecsetet, gyorsan megy a munka. — Hajlamos vagyok késő éjszakáig festeni — mondja a művész-tanár, aki a kaposvári Balázs-körben mutatta meg oroszlánkörmeit, s Ruisz Györgyöt és Gern Kázmért tekinti mesterének. — Nehezen kezdem el a képet, viszont abbahagyni is nehezen tudom. Ez az elégedettségemtől függ. Kifestem magamból a szomorúságot és a derűt. Életérzéseket közvetítek. Van, akinek el kell szavalni, meg kell írni, nekem meg kell festeni. Ez a kötelességem. Gyakran a gyerekeim is mellettem dolgoznak. Festenek, rajzolnak, agyagoznak. Nagyon kell figyelniük rá, mert a gyerek ösztönös művész, ám könnyen elrontható. Amikor elkezdjük tanítani, gátlásos lehet. A tehetséget egy lehetőségnek tartom csupán. Ha valakiben van kellő akaraterő és valóban elhivatott, akkor értékes művésszé érhet. Nekünk, Bene János munka közben pedagógusoknak, ezt kell kiművelnünk. Ha egy jó kirakat- rendezőt „kihozok” valamelyik tanítványomból, akkor már elégedett lehetek, hiszen megváltoznak majd a kaposvári kirakatok. Bene János kedvencei a tájképek. Nem törődik azzal, kommersz-e a műfaj. Azt vallja: a képnek gondolatot kell közvetítenie. Rajong a vidékért. Kaposvártól Bőszén- fáig nincs olyan erdő, amelyet ne barangolt volna be. A pannon tájat már gyermekkorában megszerette. Édesapjával járta az erdőket, mezőket. A régi emlékek vissza-visszatérnek olajfestményein, de megjelenik a Ti- sza-part is. S ahogy megállunk az Art Café-beli kiállításán, rádöbbenünk: egyetlen fűzfával is képes érzékeltetni az ártér hangulatát. Bene János kedvvel festi az arcokat is. A portré még most is „tartja magát", nem ment ki a divatból. Van egy erősödő polgárság, amely megteheti, hogy portrét festessen. Újabban textilaplikációval is kísérletezik. Műveinek plasztikusságát gyakran egy darab zsákvászonnal fokozza. Ha létezik amolyan művészi ars poetica, ő Leonardo igazát érzi magáénak: „Az a festő, aki csak szeme és ábrázoló képessége révén alkot, anélkül, hogy szellemét segítségül venné, nem más, mint a tükör, amely mindent visszatükröz anélkül, hogy tudná, mi is az." A Leonardo-sorok gyakran szóba kerülnek óráin és a képzőművészeti szakköri foglalkozásokon. Szobrászatot is tanít, holott ő nem szobrász. A gyerekek linómetszettel és festészettel is foglalkoznak. Minden olyan technikát elsajátítanak, ami elérhető egy iskolában. A közelmúltban az intézmény vásárolt egy kemencét, így a kisplasztikákat maguk égetik. Nagy öröm ez a diákoknak — és tanáruknak is —, hiszen lehet, hogy évtizedek múltán is örömüket lelik majd a Kinizsi iskolában készített apró terrakottákban. Lőrincz Sándor Mindannyiunk Mátyás királya Mostanában nem is Mátyás királyt emlegetjük a leggyakrabban, hanem szülővárosában, Kolozsvárott található nevezetes szobrát. Tudjuk, a szobrokkal sok mindent meg lehet csinálni, akárcsak az emberrel. Az ember halhatatlanná holta után válhat, s épp ekkor lehet méltóvá olyan szoborra, amely ezt jelképezi. A jelképek pedig elpusztítha- tatlanok, s ha esetleg fizikailag megsemmisíthetők is, hiányuk még égetőbben mutatja fel magát a jelképet, amely — ha láthatatlanul is — az örök igazság elpusztíthatatlansá- gára mutat. S ennek az örök, halhatatlan igazságnak kevés olyan nevezetes példája van, mint a Mátyás király alakjában megtestesülő. Hatalmas igazságtalanság történt vele — s családjával — ifjúkora kezdetén. V. László 1457 tavaszán nemcsak Hunyadi Lászlót, hanem Mátyást s több hívüket is halálra ítélte, azonban csak Lászlót végezték ki. Emiatt is akkora volt a felháborodás, hogy a király Mátyással Bécsbe, onnan Prágába távozott, majd — váratlanul meghalt. A király menekülését az a katonailag is jelentékeny erő váltotta ki, amellyel a Hunyadi-párt élén Szilágyi Mihály rendelkezett, s ugyanennek az erőnek döntő szerepe volt abban is, hogy végülis — a lehetséges jelöltekkel szemben — egyhangúan Mátyást választották meg királlyá. A korabeli feljegyzések szerint az öröm országos volt, s Pest-Buda népe már napokkal a döntés megszületés előtt Mátyás nevét kiáltozta királyként. Ennek nem az akkor még csupán 15 éves ifjú, hanem apjának, Hunyadi Jánosnak országos elismertsége, minden vitán felül álló tekintélye volt az alapja. Az ország népe nemzeti királyságot akart, s ehhez az egyetlen reális esélyt a Hunyadi-házban látta, remélve, hogy az alma fájához lesz hasonló. S ebben az elképzelésükben nem kellett csalódniuk. Nem arról van szó, hogy mindig és minden kortársa csak áradozott Mátyás királyról, hiszen tudjuk, hogy összeesküvéseket szőttek ellene, hogy legoda- adóbbnak mutatkozó hívei is nemegyszer fordultak szembe vele, mégis a király mindezeket ésszel és erővel úgy volt képes megoldani, hogy a nehéz helyzetekből nemcsak az ő személyes vágyainak, hanem az ország érdekeinek a szem előtt tartásával sikerült kijutnia. A kifejezés 15. századi értelmében a nemzeti egységet folyamatosan őrizni tudta, vagyis tartósan egyetlen komoly réteg, csoport érdekei sem ütköztek a királyság érdekeivel. S mindeközben az országnak nemcsak biztosította a függetlenségét, hanem növelte nemzetközi tekintélyüket is. Az ország polgára is gyarapodhatott, s maga az ország is. Ezért tekintjük azóta is a magyar történelem egyik legragyogóbb korszakának a Mátyás-kort. S ezért gyászolta őt váratlan, korai halálakor valóban az egész ország. Mert nemcsak a legfőbb méltóságot, az édes haza első emberét gyászolták benne, hanem azt is, aki tisztségének a lehető legjobban igyekezett megfelelni. 32 esztendő, majd egyharmad század adatott meg neki ahhoz, hogy a számára rendelt feladatnak megfeleljen, s Magyarországot felvirágoztassa. Nagy kérdés, mi lett volna, ha még tíz-húsz évig él és uralkodik hasonló éleselméjűséggel és erővel. Lehetett volna-e jobb útra vezérelni hazánk 16. századbeli sorsát? Mátyás király kimagasló történelmi személyisége éppen azt bizonyítja, hogy szinte elképzelhetetlen az őt megközelítő színvonalú folytatás: bármikor halt volna is meg, utána csak a hanyatlás következhetett, hiszen amit ő maga elért, az szinte maga volt a csoda. Egy népnek úgy tudta megmutatni önmaga legjobb lehetőségeit, s nemcsak álomként, hanem épülő realitásként is, hogy ezzel folytonosan mozgósította is ezt a népet, s a történelemben ekkor elvárható saját szintje fölé emelte. Ezt a csodát csak egy Mátyás szintű utód lett volna képes folytatni, ám a csodák ritkán ismétlődnek. Mátyás korának realitása visszaködösült a történelmi álmok birodalmába, de mutatja, azóta is, hogy a lehetetlen is lehető, hogy egy széthúzó nemzet is összefoghat. Ezért vált legnagyobb nemzeti királyaink egyikévé Mátyás, akinek alakját a történelmi és a népi emlékezet párhuzamosan őrizte, akinek neve még nemzeti himnuszunkba is bekerült, s aki nemcsak akkor jut eszünkbe, ha erre valamilyen évforduló alkalmat ad, mint most éppen az, hogy ötszázötven éve született, hanem mindig, ha a magyarság dolgai szóba kerülnek, mindig, ha szeretnénk a nemzet és az emberiség szintjén létezni. Vasy Géza
