Somogyi Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-13 / 37. szám
1993. február 13., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 ORSZÁGOS GROTESZK KIÁLLÍTÁS KAPOSVÁRON Békatangó Ha csak műalkotáscímeket sorolok is fel, érzékeltetni tudom a Kaposváron második alkalommal megrendezett országos groteszk képző- és iparművészeti kiállítás látnivalóinak a hangulatát. Nézzük például az állatrajzokat! Ezek között a macskák és a békák viszik el a pálmát, van közöttük Békakirály és Békatangó, de van Macskakirály is és van alkotó, aki a Macskákról több szólamban „képi énekel”. Érdekes, hogy a pillangók nem kedveltek a groteszk szemléletű képző- és iparművészek körében, a ló pedig kimondottan nemes állatnak bizonyul, így nem is kerülhetett papírra, vászonra. Maradjunk a békáknál. A groteszk szemléletű művek alkotói nem véletlenül foglalkoznak annyit a brekegőkkel, hiszen a békaperspektívát rendkívül szívesen alkalmazzák kifejezési mód gyanánt. A torzítás magában a groteszk fogalmában benne foglaltatik, ám hogy mily fura világban milyen fura világot élünk, a groteszk úgy elterjedt, hogy nincs olyan kiállítás, amelyen ne találkoznánk vele. A Somogy megyei Múzeumban, illetve a kaposvári Galériában kiállított művek jelentős része előfordulhatna akár bármilyen célzattal megrendezett képző- és iparművészeti kiállításon anélkül, hogy felcímkéznénk őket a groteszkkel. A múlt év őszén a Nagyatádon megrendezett hagyományos országos faszobrászati kiállításon is láttunk annyi groteszk művet csaknem, mint most a kaposvárin. Nézzük például Cser Andor Magánklinika című kisplasztikáját, amely egy kacsa formát mutató torzó, műanyag gégével, kötött lábakkal és miegyéb Varkaly László béketangó című ostroma Pusztai Zoltán Szárnyasoltás objektje anyagokkal kombinálva tetszeleg előttünk, vagy Marosits József A nagy falat, avagy minden kutya álma című szobrát, de ezt akár komolyan is vehetnénk, hiszen az apró kutyus mellett fölállított toronymagas csonttal párosított jelenet igazából nem groteszk, hanem „csak" humoros. Ugyanis más a groteszk és más a humor. Nem minden groteszken nevetünk, de van, amelyiken inkább bosszankodunk, hogy minek nézi az alkotó az embert... A címeknek is fontos közölni Lengyel Imre festménye: Menedzsertalálkozó valójuk van ugyan a groteszkben, de nem biztos, hogy eligazodunk rajtuk: Kiing József kaposvári szobrász Kleopátra című márványplasztikájának ugyanis bármilyen címet is adhatott volna, így is, úgy is egy szépen faragott, megmosolyogtató szobor. Az sem véletlen, hogy a hagyományos kiállításoktól eltérően a plasztikát vettem előre, oka, hogy a groteszk a több dimenziót jobban „kedveli”, mint a sík ábrázolást. Györgydeák György Bábuja, Pusztai Zoltán Szárnyasoltárja, Galgóczi György Középhullám objektje, Szinvai Pál Imádott tárgyam kézzelfoghatóbban groteszk, mint egynémelyik festmény, grafika. A művészettörténetben föl-fölcsillanó témaként szerepel Zsuzsanna és a vének története. A grafikus Petőczi Lajos Zsuzsanna című munkája ha akarom groteszk, ha akarom csupán görbetükör (mint a legtöbb e témában szüle tett kép esetében), nevettető jelenet. A groteszk jelent-e valamilyen minőséget is egyben a szemléleten túl? Vagy minden beletartozó, amit emberi elme, kéz szül — a fontos, csak torzszülött legyen? Azt hiszem, ennek a tanulságát levonni is hivatott a hagyományteremtő kaposvári országos seregszemle. Horányi Barna Valahol a télben T épelődöm magamban, hogy gépkocsival vágjak-e neki a jeges, havas útnak vagy menjek inkább autóbusszal. A kényelmesség és a nagyobb szabadság ígérete győzött az ésszerűség felett, így aztán előráncigálom a garázsból hosszú téli álomba szendergő autómat. Messze a várostól, valahol a dombok között, a kietlen országút padkáján egy magányosan bandukoló öregembert pillantok meg magam előtt. Zakóban, fején sötét nyúlszőr kalappal. Elszántan igyekszik, szinte rohan, mint akinek a sarkában vicsorognak a kopók. Melléérve lefékezek. A kocsi megáll, de ő mintha megijedt volna tőlem, tovább rohan. Utánagurulok, és lassan leengedem az ablakot: — Jöjjön, bátyám! Elviszem. Megtorpan, félszegen csodálkozva néz rám. — Nincsen pénzem — motyogja.. — Ugyan már! Nem úgy gondoltam... Na jöjjön! — hajolok át a túlsó ajtóhoz, és kitárom. Az arca megkönnyebbül, óvatosan bemászik mellém az ülésre. Amint berántja az ajtót, ápolatlan, állott öregemberszag csapja meg az orromat. — Hová igyekszik? — mustrálom végig lopva, és elindulunk. — Hát maga, hová menne? — Én Nemeshetésbe. — Az nekem is jó — bólint. Nem szeretem a tisztázatlan helyzeteket, így aztán faggatózni kezdek. — Odavalósi? — Nem... De az eleje megfelelne. — A Nemes...? — Ollanforma — mondja, és furcsán ráncolja a homlokát. Megállók. — Na bátyám! — fordulok kozzá. — Tisztázzuk, maga Nemeshetésbe igyekszik vagy máshová? Leszegezett fejjel hallgat egy darabig, aztán kivágja: — Nemesapátiba... — Jó, hogy kiböki. Hamarosan be kell fordulni... Kihez is megy? — kérdezem fenn- hagon, és újra elindulok. — A nővéremhez. — Hogy hívják a nővérét? — Annus. — Milyen Annus? — Mint engemet. — És magát hogy hívják:: Kimeredve ül, meg sem moccan. — A fene, nem jut eszembe. Leszalad egy izzadtság- csepp az arcomon. — T. Annus — szólal meg hirtelen. — Van férje? — Van hát, hogyne vóna. — Az asszonynevét nem tudja? Nem válaszol, én közben sietve lekanyarodom Alsóne- mesapáti felé. — Ha kinn lesznek az udvaron, megismerem őket — motyogja, és izegni-mozogni kezd. Szeme golyója előbújik a héjából. Tovább gyanakszom. — Bácsi! Van Nemesapáti és Alsónemesapáti. Melyik az? — Hát... az utóbbi. Begurulunk a faluba, reménykedve fordulok hozzá: — Na aztán figyeljen! Lassan hajtok, próbálja felismerni a házat. Ahogy így döcögünk végig a főutcán, elgondolkodom. Szegény öreget mi késztethette arra, hogy ilyen őrült hidegben nekivágjon a világnak? Vékony kiskabátban, félcipőben, sál nélkül. Még szerencse, hogy egy elnyűtt pulóver takarja a mellét. Az utolsó ház előtt csalódottan megállítom az autót. A kerekek megcsúsznak az összeállt hóban. — Kiértünk a faluból. No, nem ismerte fel? Zavart, ijedt tekintettel forgolódik. — Tovább, arra lesz. — És görbe ujjával a távolba bök, arrafelé, ahol egy megdőlt tábla mutatja a következő falut, Nemesapátit. Sovány arcú, öreg néni ódalog mellénk. — Kit keresnek, ha meg nem sértem? — Bizonyos T. Annust — vágom rá gyorsan, reménykedve. — Ez a lánykori neve. Maga elé bámul az útra — ahol bundás cipője orrával kapirgálja a megfagyott mocskot —, aztán még az égre. — Itt mifelénk illen nincsen, hallja. Nem is vót. Kicsiny ez a falu, tudnám; hatvanöt éve itt élek. Elköszönünk, irány Nemesapáti. Oldalvást, sunyin végigmérem az öreget. Kabátja, nadrágja pecsétes, állott vizelet szaga gőzölög belőle. Szakálla többnapos, orrából beszáradt váladék lóg. — Mikor járt itt utoljára? — kérdezem, és dermesztő sejtés áll belém. — Régen... Nagyon régen... Nyáron... — Mégis mikor? — erőlködöm. A hangom metsző. Hallgat, aztán kisvártatva mondja. — Nem emlékszem. Mélyet lélegzem, és szemem sarkából rásandítok. Néz előre a semmibe, és olyan hegykén ül, mint egy bokrétás falusi vőlegény. Ránézek az órámra. Tehetetlen idegesség rángatózik végig a gyomromtól az arcomig. Már rég ott kellene lennem. Egy nagy fujtatóssal elhessegetem a feszültséget. — Hova valósi? Hirtelen izgága fészkelő- désbe kezd. — Hát, onnét... messziről. Arra. És hátra felé mutat szikár, bütykös ujjával. — Egerszegi? — próbálok segíteni. — Becsali — motyogja. — Becsali? — Az hát... Teskánd... a izé Bánszeg... — Most akkor Becsali vagy Teskánd? — Az, az — bólogat fehér lárva arccal. Ránézek. Üres, opálos zemmel bámul előre az út kanyargós szürke semmijébe. — Van felesége? — Van — feleli fojtott hangon, gépiesen. — Gyereke? — Az is. — Hány? — Egy... Kettő. Mer’ a izé..., Karcsi is ott van. — Hány évesek? — Ó, hát kicsinyek. Persze. — Hol vannak? — Ott..., az asszonnyal. Megvannak, hál istennek. Beérünk Nemesapátiba. Megállók. — Na, Pista bácsi, figyeljen jól. Lassan, lépésben megyünk. Ha felismeri a házat, szóljon. Bólint, és megint izgága lesz. Háromszor végigjárjuk az utcákat széltében-hosszá- ban, és csak rázza fejét. — Az a másik falu lesz ott, arra. Nem kérdezek semmit. Kivágom az irányjelzőt, és elindulok. Meg kell tudnom a lakcímét, aztán hazaviszem — morfondírozok magamban. — Mutassa a személyi igazolványát! — Nincsen — válaszol olyan magától értetődő sima hanglejtéssel, mitnha csak az mondta volna: pitypang. — Elveszett. — Hogy-hogy nincsen? — kaffantok rá most már türelmetlenül és indulattal. Pedig tudom, nem rá kell neheztelnem. Nem válaszol. A tehetetlen, sértődött ember konok hallgatásába gubózom. Ő is hallgat, jókat hallgatunk. Úgy vezetem a kocsit, hogy tudom: minden kilométer hiábavaló — olyan mintha köröznék egy nagy rakás trágyadomb körül. A következő falut is becserkésszük. Ő beletörődötten, megállás nélkül ingatja fejét; én lógatom. — Tudja mit, nincs már meg a maga nővére. Gyerünk, hazaviszem. Árulja el hol lakik? Rámnéz, az arca elkomorul. — Nem. — Mit nem? — Nem tudom. Dacosan lesüti a szemét, nem mond semmit. Az arca rándulásából megértem, hogy mindent elmondott. Nincs tovább. Kint szakad a hó. Szinte könyörgök. — Hol lakik? Az isten áldja meg, gondolkodjon! Idegesítő, ahogy minden reakció nélkül hallgat. Én is ideges leszek, és egyre idegesebb. Sietnem kellene, de nem tehetem ki ebbe a csontjáró hidegbe, hogy meghalljon. Belököm a sebváltót egyesbe, a kocsi lassan gurulni kezd előre, meg-meg- csúzik az egyre mélyebb hóban. Valami szétzilált öreg falu áll előttünk, sejtelmem sincs arról, hogy hol, merre járunk. K ét falu között elakadnak a kerekek, elforog a gumi, hiába kapcsolgatom a sebváltót, hiába játszom érzékletesen a gázzal. Sötétedik. A hó lassan temet el bennünket. Honfitársaim! Nem hiányzik valahol, valakinek egy öregember?
