Somogyi Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-13 / 37. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1993. február 13., szombat Nagy Margit Nosztalgia Valaha minden rímelt bennem és minden rím belém karolt. Ha rákérdeztem egy barátra tucatnyi barát válaszolt. Úgy elmúltak a szép napok ahogyan drága illatok illannak oldva lényüket. Arcom ma csupa repedés, benne a kehes téli szél, s fáradt emberi szó üget. Egri Béla Tűzhely Ontja melegét, mert benne ég, Ami mind élet volt hajdanán: A fa, szén, olaj, propán-bután. Érett akácot vágtam, de még Szárítom, nem rakom tűzre ma, Frissen csak sír, sistereg a fa. Szikkadtan pattogva lesz parázs, Melyre ismét új hasáb kerül. Kint üvölt a szél, de itt belül — huszonkét fokon — egészen más Világ van: nyár. Nem kell nagykabát Betakarni a lányt s a mamát. Könyvem betűje mind pici ház. Ablakból hóra csöppen a fény, Szürke füstöt lehel a kémény, Hogy ne fázzanak, arra vigyáz. Felnyög az ág, nem bírja tovább, Nagy testét a földnek adja át. - Tavasszal új hajtás lesz a fán, A törött csonknál is rügy fakad. Mozgasd meg, ember, a lábadat, Gyújtsd, mi menthető, hisz tél van ám! Legyen, hogy mindig mindenhova Bőséggel jusson energia. Rozsos Gábor Moirák (Kr. u. XX. század) — Pantha rhei — szólt Hérakleitosz s a folyóba lépett. Míg bölcs Klóthó karcsú karja alatt, új fonalat font az ósdi rokka. S túl az orsó metszett profilján, a szmog festett rőt freskót süket betonfalak, ágaskodó árnyékára. Ám e festmény is eltűnik. Gondosan szőtt szürke vásznát, savas esők mossák ronggyá: s a képből már csak Atroposz marka látszik; meg Lakhészisz fanyar arca, melynek mélyén egy elgurult guzsaly rohan, a fonatlan fonál után. AZ ÉLET MÉLYSÉGE A CSIKY GERGELY SZÍNHÁZBAN IS Szatyin túlontúl értette Lukét — AVAGY IGAZSÁG, AHOGY AKARJÁTOK Hunyadkürty György a színész, Lukáts Andor Luta szerepében (Simara fotó) Gyarlóság lenne, no meg felesleges csúsztatás párhuzamot vonni a századelő cári Oroszországa és a századvég demokratizmusra vágyó Magyarországa között. Pusztán a nyomor miatt, no meg azért, mert Makszim Gorkij Éjjeli menedékhely című színműve — e két egymástól távoleső térben és időben — aktuális gondolatokat hordozó darab volt akkor és ott, s azzá lett most és itt. Hogy mennyire, azt jól mutatja, hogy két hazai színpad után immár a ka- posvárin is megjelent Gorkij szenvedélyes útkeresése. A Csiky Gergely Színház társulata Ascher Tamás rendezésében' Khell Zsolt színpadképében mutatta be Luka és Szatyin, vagy ha úgy tetszik, Gorkij és Nietzsche embert próbáló polémiáját a gondolkodó ember és az élet értelméről. „Nietzsche mindenáron hinni szeretett volna, de nem tudott hinni — Gorkij hinni akart és hitt az emberben.” A gondolat egy terjedelmes filológiai-filozófiai értekezés utolsó mondata, amit ha a szerző műve elejére ír, tulajdonképpen nem is igazán kellett volna írógépén tovább pötyögnie. Ahogy jelen iromány sem szorulna a téma különösebb fejtegetésére, ha — az iménti gondolat jegyében — nem egy telibetalált szí- nielődás „népszerűsítésében” állana feladata. Aminek most ambivalens érzésekkel teszünk eleget, hisz — noha a kaposvári előadás az, aminek lennie kell — a legigazságabb igazságot felmutatni természetszerűleg „nem áll módjában”. Ahogy Gorkijnak, Nietzschének sem állott, s ahogy a sarki fűszeresnek és az ég egy adta világon senkinek sem állt ez módjában soha — az értelem és a boldogság keresésének gyötrel- mes-izgalmas ötezer esztendeje óta. Azért egyvalamit „megtudhatunk”, választ egy kérdésre, amelyet Vaszka, a tolvaj szegez az öreg Lukénak: van-e Isten?, mire lélegzetvételnyi szünet után Luka annyit mond: ha hiszel benne, van, ha nem hiszel, nincs... Ez az igazság bizony nem ritkán feszült már kötélként az elesettek, a gyengék nyakára — mert lehet-e úgy hinni, hogy ez a hit a mi „akaratunk” függvénye legyen. Makszim Gorkij Lukája szerint: csak így lehet. Hogy van-e az életbe, emberbe vetett hitnek, főként a mélységben élők hitének értelme, van-e abszolút igazság? erről szól Gorkij színműve. Khell Zsolt megszólalásig a fizikai-lelki mélységét festő, monumentális „odalenn-díszletei” előtt megy fel az előfüggöny az előadás elején — az Éjjeli menedékhely jelmezeit Szakács Györgyi, a világítást Bányai Tamás tervezte. — A színpadkép nyomasztóan ridegre és embertelenre komponált látványa, az első színbe rendezett mozgásokkal és „klescsi hangeffektekkel”, ténykedésekkel sokkoló hatású. A szemlélődő átlagpolgároknak, nekünk, itt kezdődik vagy inkább itt folytatódik futó ismeretségünk a „menedékhely lakóinak” nyomorúságával: a bánatukat nap mint nap alkoholba fojtó hajléktalanok, a betevőre vagy más egyébre kéregető gyerekek, a „szemétbe” taszított guberálók már-már természetessé vált jelensége sejlik fel előttünk. A sziporkázó alakításokban bővelkedő előadás — ilyen Szalma Tamás Kiesese, Magyar Attila Bobnovja, Spindler Béla rendőre és Tóth Géza tatárja — egykettőre leveszi szemeinkről azokat a gyakorta használatos kis ellenzőket, amikkel a nyomor mindennapos képeit takarjuk-takargat- juk. „Kötelező jelleggel” nyílik alkalmunk a nézőtérről megfigyelni egy menedékhely életét, s persze a dek- lasszálódott emberek világát, akik az idő agyonütésében szerzett jártasságukkal együtt — a maguk módján — egytől egyig keresnek valamit. Az alkohol mérgezett színész — Hunyadkürty György — az elfeledett-kedvenc költeményét, a rangvesztett báró — Kulka János — a tovatűnt-szép jólétet, a romantikus és csúnyácska Nasztya — Pogány Judit — a sohasemvolt, nagy szerelmet, a született tolvaj, Vaszka — Szakács Tibor— a tisztességes életet. Márpedig, mondja az öreg, amit szeretünk, abban a lelkünk van. Ha tehát elveszítjük azt, magunkat veszítjük el. A menekvésért áhítoznak mind- ahányan a lecsúszottak. Teszik ezt többnyire csendesen-felszínesen, mígnem megjelenik Luka. „Gorkij nem tudta vagy nem is akarta Ni- etzschéhez hasonlóan kimondani azt, amire nyilván maga is gondolt”, hát beleírta Lukát, a bölcs öreget Lukáts Andor emlékezetem szerinti egyik legeltaláltabb alakítása ez, töL kéletesen „beleérett” e szerepbe. Luka akarva-akaratlan becsempészi a mezítlábasok fülébe a bogarat (egyebek mellett az igazság országáról mesélt történetével), miszerint ez az élet nem élet. Bár az öreg jól ismeri e felismerés végzetes veszélyeit, jóságával mégis fennen hirdeti az emberséget. Valakinek jónak is kell lennie, mondja. Az ember megtaníthat a jóra, hiszi. Ascher rendezése érzékenyen mutatja: a menedékhelybéliek életében nem történik semmi igazán izgalmas. Valamiképpen mindany- nyian a letűnt idők emlékének kábítószerével élnek, amennyire élnek, a holnap nem érdekli, nem érdekelheti őket. „Valódi” cselekményt egyedül Vaszka él meg, amikor Luka ösztökélésére a háztulajdonosék — Bezerédi Zoltán és Nagy Man — leányával, Natasával — Kovács Magdolna — szeretne a mélységből feltörni. A hétköznapi tragédiába torkolló esemény után senki nem látja viszont Lukát. De mindenki magyarázza őt, s e magyarázatsor az Éjjeli menedékhely gorkiji alapkérdése is egyben: a fő kérdés, amit fel akartam vetni — írja a szerző —, mi a jobb: az igazság vagy a részvét. Szatyin, a cinikus néhai-értelmiségi — a stílusában utánozhatatlan Gyuricza István alakítja — szkeptikusan gondolkozik Luka részvétéről, mondván: a hazugság a rabok és az urak vallása. Mégis leginkább ő érti-kedveli meg a talányos zarándokot. És e megértése tán erősíti is Luka hitének igazát: mindig keresgélnek az emberek, mindig azt akarják, hogy jobb legyen. Uramistenem, adj nekik türelmet. A kaposvári színház e nagyszínpadi előadása kétkedőén és hűen hordozza e hitet, Szatyin még oly tébolyultnak tetsző, monoligozált darabvégi hablatyolásával is, amikor az „ember büszkénhangzásáról” beszél — ez Ascher Tamás „végkicsengetése”. És, sajna, mindent összevetve, ez a valódibb igazság. Kimenvén az utcára. Balassa Tamás A kárpótlás tanulságaiból Ha a közelmúltban megkérdezik az utca emberét a levéltárakról, annyit bizonyára a legtájékozatlanabb is tudott volna, hogy kárpótlási ügyben a szűk-* séges dokumentumok egy részét ott lehet beszerezni. Valóban, a levéltárak feladata rendeltetésüknél fogva kettős, az 1969. évi 27. sz. tvr. értelmében igazgatási feladatokat is ellátó tudományos intézmények. Működésük során értelemszerűen az utóbbi szerepkör kapott nagyobb jelentőséget. Az igazgatási, szolgáltató jellegű tevékenység nem elsősorban a feladatok rangsorában, hanem arányait tekintve került háttérbe. o Az ügyfélszolgálati munka többnyire a nyugdíj megállapításához szükséges szolgálati idő, tanoncigazolások, az iskolai végzettség dokumentálása, egyéb állampolgári beadványok alapján kiadott hitelesített másolatok, tartalmi kivonatok elkészítésére szorítkozott. Ilyen ügyekben a Somogy Megyei Levéltárat évente átlagosan 100-150 ügyfél kereste meg személyesen vagy írásban. Alapjaiban változott meg a tevékenység aránya a kárpótlásra vonatkozó 1991. évi XXV. törvény elfogadásával. A törvény végrehajtása során az igazgatási feladatok hirtelen olyan súllyal nehezedtek a levéltárakra, hogy az így kialakult rendkívüli állapotban szinte minden más, fontos munkát szüneteltetni kellett. Az ügyfélforgalom ugrásszerűen megnőtt, az akták száma évente több ezerre emelkedett. A törvény felkészületlenül érte a szakterületet. Hasonlóan nehéz helyzetet idéztek elő a később elfogadott kárpótlási törvények is. Az előkészítés hiánya miatt nem jutott idő az adatszolgáltatás szempontjából számításba vehető iratok felmérésére, tematikus összegyűjtésére, a rendezésre és a szükséges segédletek elkészítésére. A levéltár szakmai munkáját mindez kedvezőtlenül befolyásolta. A megnövekedett ügyfél- forgalom miatt átmenetileg szüneteltetni kellett a tervezett iratrendezéseket, a segédletek készítését. Visszaesett a gyűjtőterületi munka a szerv-ellenőrzések gyakorlatilag a selejtezési jegyzőkönyvek jóváhagyására korlátozódtak, a tudományos kutatások is háttérbe szorultak. Levéltárak a lakosság szolgálatában Az említett negatívumok mellett azonban a kárpótlási törvénynek volt egy igen fontos, eléggé nem hangsúlyozható eredménye is. A rendszerváltás átmeneti időszakában a levéltárakra irányította a figyelmet, s ez az intézménytípus egy csapásra az állampolgári érdeklődés középpontjába került. Ennek köszönhető többek között, hogy megyénkben a többi intézményhez viszonyítva föl sem vetődött a levéltári létszám apasztása vagy takarékossági okokra hivatkozva a működési költségeinek csökkentése. © A kormány által a levéltárak számára központilag biztosított támogatások sok segítséget jelentettek a válságos időszak átvészelésében. A Somogy Megyei Levéltár központi kaposvári és nagyberki részlegében tizenegyen kizárólagosan kárpótlási ügyekkel foglalkoztak. A munkát nehezítette a technikai feltételek hiánya. Az intézmény gépkocsival nem rendelkezik, és hosszú évekig csak a kaposvári központban volt fénymásoló. A másolandó iratokat korábban autóbuszon, aktatáskában szállította Kaposvárra és vissza a részleg- vezető. Az őrzésbiztonsági és iratvédelmi szempontból egyaránt tarthatatlan állapoton végül sikerült változtatni, a kárpótlási ügyintézésre hivatkozva megyei támogatást kértünk és kaptunk fénymásoló beszerzésére. A másik jelentős problémát a raktárak fűtetlensége okozta Nagyberkiben éppúgy, mint Kaposváron. A megyei Kárpótlási Hivatallal és a megyei, városi földhivatalokkal állandó a kapcsolat. A kárpótlási ügyek túlnyomó részét, mintegy háromnegyedét a földtulajdonnal kapcsolatos adatkérések tették ki. Jelentős volt az 1949. után elvett, államosított vagy „felajánlott” kisüzemek, vállalkozások igazolása; többek között szeszfőzdék, malmok, kocsmák, téglagyárak, műhelyek, szatócsüzletek, cséplőgépek, a Balaton melletti panziók ügyében fordultak hozzánk. Az 1945 utáni német kitelepítés Somogy megye sok községét érintette, a Dráva menti területeken a szláv lakosság, a politikai foglyok, internáltak és egyéb sérelmet szenvedett állampolgárok kárpótlási ügyének intézése is folyamatos munkát igényelt. Az adatszolgáltatás meggyorsítására a tanácsok, az egykori járásbíróságok, a cégbíróság és a népbíróság anyagából mintegy 200 folyóméter iratot rendeztünk. A kárpótlási ügyintézés hatalmas erőpróbát jelentett a levéltáraknak, jelentős szellemi és fizikai energiákat kötött le. Ennek okát elsősorban a levéltári infrastruktúra elmaradottságában, manufakturális jellegében kell keresnünk. Korunk kihívása, az információs forradalom a levéltárakat sem kerülheti el. A hatalmas mennyiségű és folyamatosan gyarapodó iratanyag számítógépes adatfeldolgozását a szakszerűbb és gyorsabb kutathatóság érdekében mielőbb meg kell kezdenünk, ehhez megfelelő gépek, berendezések szükségesek. © A csődtörvény hatásával már napjainkban számolnunk kell, a megszűnő vállalatok, szervek iratainak kötelező átvétele minden eddiginél nagyobb raktározási problémát jelenthet. Az iratképző szervek felelősségét az irattárak állapotáért többször felvetettük. Sajnos, ma még nincs igazán törvényadta lehetőség arra, hogy az itt elkövetett mulasztásokért és az így előidézett károkért a felelősöket elmarasztalják. Gyakran emlegetett közhely, hogy a történelem néha ismétli önmagát. A török kiűzése után a nemesség csak akkor kaphatta vissza földjét, ha tulajdonjogát az armalis (nemesi levél) felmutatásával igazolni tudta. Történelmünk folyamán talán ez tekinthető az első kárpótlásnak. A dokumentumok hiánya miatt a nemesség soraiból többen máról holnapra földnélkülivé váltak. Bizonyosan ez a körülmény is közrejátszott a felismerésben, hogy az iratoknak még történelmi távlatban is fontos jogbiztosító szerepük lehet. Ezt követően kezdték ugyanis szorgalmazni a vármegye iratainak gondosabb őrzését, s az sem véletlen, hogy a levéltár volt az első közintézmény, amelynek létesítését a XVIII. század első felében törvény írta elő. Bízunk benne, hogy történelmi értékű irataink védelmében előbb-utóbb valamennyi érintett szerv megtalálja a maga feladatát, nem szükséges hozzá újabb „Mohács”. G. Jáger Márta a megyei levéltár igazgatóhelyettese