Somogyi Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-02 / 1. szám

6 SOMOGY HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1993. január 2., szombat F ácán vadászat A teraszon lerúgott csizmák­ból percekig dőlt a víz. Az elő­szobában, nappaliban, hálóban és konyhában „néhány” koszos holmi; háromszorra talán belefér a mosógépbe. A spájzajtó kilin­csére felakasztva egy fácánka­kas lóg. Alatta maroknyi toll, ha­sán a bőr megbontva. Csak utóbb tudtam meg, hogy a ma­darat nem megkopasztani, ha­nem nyúzni kell. Sebaj! Felesé­gem az útvonalat járja felmosó­ronggyal, melyet sáros zoknik­kal barangoltam be. Szemében szomorú szemrehányás. Én most a fürdőkádban nyújtózko­dom, kezemben egy bögre forró tea, s örömömben üvölteni tud­nék: vadászni voltam! o Hajnali öt órakor keltem, s le­gott rohantam is Bakos Sándor­hoz, aki vadászni hívott. Mint dézsából a víz, dőlt az égből az eső, s tudni akartam; me­gyünk-e? — Hát persze, — mondta nemes egyszerűséggel. Csak asszonya nézett rá, mint tébo- lyodottra. Félórányi autókázást követően értünk az enyingi va­dásztársaság „menedékházá­hoz”, ahol gyülekeztek a férfiak hátukra vetett puskával. Lábuk mellett türelmetlenül toporzékoló vizslák. Somogy ha­tárain túl nyújtózkodik a Mező­ség, mely termelékenységéről híres földjével betolakodik Sza­badi, Ádánd, Siójut és Nagybe- rény területére. E mosásszagú délellőttön kiderült, hogy a ma vadászai nem mind országgyű­lési képviselők, lobbyzó vállal­kozók és helyi funkcionáriusok. Somogyból például vállalati kö­zépvezető, sofőr, közalkalma­zott is jár ide lövöldözni, hogy egykor az Egri csillagokból is­mert Török Bálint hajtatta a va­dakat... A magát sötétkékre síró ég alatt tízegynéhány vadász gyűlt össze. A vihar elől behúzódtak a szóló végében gubbasztó há­zikó egy szobájába. Nemsokára megjött a traktor is jókora pótko­csival; feladata lett volna, hogy a mélyen felázott terepre beszál­lítsa a konok puskás embereket. — Tegnap késő éjjelig szerel­tük a masinát — mesélte a ve­zetője. — Olyan ügyesek vol­tunk, hogy az összerakáskor megmaradt vagy kétmaroknyi alkatrész! Miközben röpködtek a poé­nok, a félhomályban egymásra ismertünk Kovács Istvánnal, a népszerű Kokóval a siófoki Bá­nyász NB l-es labdarúgócsapa­tának gólkirályával, aki öccsét kísérte el első vadászatára. — A nagyszüleink itt élnek — mondta. — Én pecázni szere­tek; a legnagyobb fogásom ed­dig egy 3 kiló 40 dekás fogas volt. Az öcskös valahányszor el­jött velem horgászni, került a szerencse, megesett, hogy a botokat is alig tudtuk menekíteni a halak, no meg az alga elől. © Gyalog indultunk. Az első madarat a Bakos Sanyi lőtte. Tízméterenként álltunk sorba, aztán csatárláncban mentünk előre. Csak néhány jókora fácán sértetlen menekülése után ma­gyarázták társaim — micsoda felháborító hogy csak a fiúfá­cánra szabad lőni. Aki nőstényt talál el, annak 300 forintos bün­tetést kell fizetnie. Hát nem szemtelenség?! (Igaz, a meg­maradt kakasoknak annál bő­vebben jut asszonyságból.) Én egyébként kifognék e vérért mohón epekedő had láttán; a madárra ugyanis, mely gub­baszt a földön, vagy futkos, a vadászetika szerint tilos lőni. Szóval, az állatoknak csak úgy kéne tenniük, mintha nem za­varná őket a puska — s fülük botja se bántódna! Az első négy kilométer alatt 11 kakast ejtettünk el, akkor már bokám felett cuppogott a víz a csizmámban. Rókát, vadkacsát nem láttunk, mint ahogy orosz­lánt és orrszarvút sem. De a tár­saság nem veszítette jó kedvét. Ha valakit felismertünk a tovasi­ető sárkupac alatt, kedvesen köszöntünk ■ neki. Közben fel­szántottuk néhányszor — telje­sen ingyenesen — a helyi téesz földjét. Legokosabbak kétségkívül a kutyusok voltak ezen a délelőt- tön: tőszavakból megértették gazdáikat, s ők zavarták fel me­nedékükből a legtöbb fácánt is. A madarak az esőtől nehéz tol­lazatukkal nem igen akartak fel­szállni, a földön pedig, ugye nem eshetett bajuk emberfiától. Csak a vizsláktól — repültek is szanaszéjjel. Amelyik pórul járt, annak élettelen testét az ebek keresték elő a nád s a bok­rok dzsumbujából, s engedték megszelídített fogaik közül a gazdi lába elé. — Na, Csaba, most büntetés­ből eljössz velem kétszer pe­cázni — mondta a vadászat vé­gén Kokó az öccsének. 250 ki­lométert utaztak, és semmit nem lőttek, trófeaként csupán ki- lónyi sárdarabokat cipeltek ba­kancsukon. Nekünk a Sándorral egy madár jutott a terítékből. Hazafelé elromlott a Trabant is, de azért csak eljutottam a fürdő­kádig. © Tegnapelőtt megsütöttük ebédre a fácánkakast. (Aprajá­ból készült a leves.) Ráharap­tam egy sörétre... Czene Attila Mintát egy új életformához Fülöp Géza 10 hónappal ezelőtt azért kérte az igali Aranykalász termelőszövet­kezet elnöki székéből fel­mentését, mert elképzelése­ivel összeegyeztethetetlen­nek tartotta a közös tulajdon szétdarabolását, és lehetet­lennek a maradékvagyon hatékony működtetését. így inkább álmai megvalósítá­sára vállalkozott, melynek üzemi méretű kivitelezésére a szövetkezet vezetésében nem talált partnerekre. A vagyonfelosztásnál megállapodtak az őt illető vagyonrészek kiadásáról. A vagyon — amelyet vállal­kozó társával együtt hasz­nál — hat kisbéri félvér kan­cából, három csikóból és ti­zenkét mangalica kocából áll. Van még egy garnitúra négyes- és egy kettesfogat szerszám, egy hintó, egy szánkó és egy nyereg. — Hét-három arányban tulajdonunk az alig egy- holdnyi telek, ahol a gazda­sági épületek lesznek. Mö­götte már külterületen van a 130 aranykorona értékű részaránytulajdonként, va­lamint a 90 aranykorona ér­tékű tagi tulajdonként meg­szerzett földterületet. A leendő farm nagyobb részt gyep és égerliget. A 8,3 hektár a nádas-mocsár, a mangalicák igazi élettere. A lakóház meg épphogy tető alatt, de már itt a burko­lólap és a tapéta, s talán nem kell a nyárig várni, hogy minden a helyére ke­rüljön. A telek végében el- dózerolták már a leendő mangalicaszállás területét, a gatterban szabják a hozzá való akácgerendát, oszlo­pot, deszkát. A génbank a kaposvári állattenyésztési kar bemutató és kísérleti céljait is szolgálja majd, s a hallgatók itt megismerked­hetnek a farmgazdaság munkájával is. A születő szaporulatból pedig a falusi vendéglátáshoz varázsol­nak majd házias ízeket. Fülöp Géza minőségi ló­tenyésztésre törekszik. A kisbéri fajta több célra al­kalmas, kiszolgálja szántó­földi gazdálkodást is a fo­gathajtásnál is számíthat­nak teherbírásukra. A birto­kon ma még nehéz elkép­zelni, hogy hónapokon belül virágzó mintafarm lesz itt. Madarász Istvánná, a vál­lalkozótárs vagyonrészén felül kétkezi munkájával, és lelkesedésével segíti a cé­lok elérését. A mocsárt táp­láló ér még egy kis hor­gászparadicsom kialakítá­sára is lehetőséget kínál. Fülöp Géza és társa nem kíméli az erejét. Mindent egy lapra tettek fel. Mi lehet a nyitja , ennek a megszál­lottságnak? — A mi megvalósított ál­munk útmutatás lehet az itt élő embereknek sorsuk to­vábbi alakításához — mondja Fülöp Géza. Társa, Várvölgyi Ilona ehhez hozzátette: — Ez kőkemény üzlet. Saját vagyonúnkat kockáz­tatjuk esetleg saját ká­runkra. Ám tudomásul kell venni, hogy a szürkeállo­mány hatékonyabb működ­tetése is üzlet lehet. Erre is épít a vállalkozásunk. Egy speciális, elsősorban nem árutermelő mezőgaz­dasági vállalkozás párosul itt Igáiban idegenforgalmi szolgáltatással, tudomá­nyos, oktatási és kutatási lehetőségekkel magánerő­ből. A pályázati pénzekből nem futotta ennek támoga­tására, a bank szerint pedig az igényelt tőke túlontúl ki­csiny vállalkozást sejtet... — Csak annyit vennénk igénybe, aminek visszafize­tésére garanciát tudunk vál­lalni — mondta Fülöp Géza. — Az idősebb generáció földjével, tapasztalatával párosítjuk szakmai tudá­sunkat, anyagi erőinket. így szeretnénk igazi mintát adni gyermekeinknek egy új élet­formához. Mészáros Tamás A huszonöt legjobb között a lengyeltóti áfész Teveli László: akkor lennék boldog áfészelnök, ha mindenkinek jó! menne. ” Néhány napja a lengyeltóti áfész valamennyi testületi tagja levelet kapott Teveli László elnöktől. A szövetkezet vezetője köszönetét mondott munkatársainak segítőkész tevékenységükért abból az al­kalomból, hogy Teveli Lászlót az áfészek II. kongresszusán Szövetkezeti érdemrenddel tüntették ki. — Sohasem egy ember ér­deme a személynek szóló el­ismerés! — jegyzi meg csen­desen. — Ezért volt ez az első dolgom... Hangosan nem mondom, de magamban nyugtázom: bi­zony szép, becsülni való em­beri gesztus ez, de sok ha­sonló kellene zaklatott vilá­gunkban! Fennhangon köz­ben természetesen a kong­resszusról beszélünk. Mit is hozott magával kilenc észak-somogyi település és a kisváros szövetkezeti veze­tője? — Személyesen két követ­keztetést vontam le magam­nak. Az egyik: ezzel a kong­resszussal végre lezárult egy meglehetősen nehéz törvé­nyességi szakasz, s ahogy Göncz Árpád is elmondta ott, a szövetkezeti mozgalom legi­timációt szerzett, törvényes­ségi oldalról ma már senki sem kérdőjelezheti meg a szövetkezeti tulajdonformát. A másik: gazdasági oldalról a küzdelem nem zárult le, a konkurencia fokozódik, alkal­mazkodni kell és nagyon so­kat dolgozni a talpon maradá­sért. — Ezek elvi célok. Mit lehet és kell tenni értük a gyakorlat­ban? — A célhoz igen jelentős eszköz lehetne a szövetkezeti nagykereskedelmi háttér meg­teremtése. Igen sok szó esett arról ott, és ismét csak a ma­gam véleményét mondom: nekünk Somogybán egy már meglevő, nagy tekintélyű, nagy múltú „bázishoz”, a Fü- szérthez kellene csatlakozni, és nem egy újabb szövetke­zeti nagykereskedelmi szer­vezetet létrehozni. — Mi erről a többiek véle­ménye? — Tudomásom szerint a többi tizenhat áfésznak is ez az álláspontja. Előkészítő bi­zottságot alakítottunk, tárgya­lásokat folytatunk Dévényi Zoltánnal a Füszért vezéri­gazgatójával. Részükről is megvan a fogadókészség, no de a bürokrácia útjait végig kell járni. Teveli László több mint másfél évtizede dolgozik a lengyeltóti áfésznél, éppen egy évtizede első számú ve­zetőként. Egy sokat elmondó tény erről, a somogyi viszony­latban közepes nagyságú szövetkezetről: fél évkor az országban egy átfogó értéke­lést végeztek, és az áfészek sorában a legjobb huszonöt közé sorolták a lengyeltóti szövetkezetét. — Titkok nincsenek, csodák sem, — de gazdasági fogások vannak. Beszélgethetünk er­ről? •— Hogy a mi szövetkeze­tünk stabil, biztos, hosszú idő óta töretlenül eredményes, az mindenekelőtt annak köszön­hető, hogy sikerült együtt tar­tani a kitűnő szakembergár­dánkat. Nemcsak az igazga­tásban, hanem a hálózatban dolgozókra is gondolok most. Ez a magyarázata annak, hogy mindig idejében sikerült felismerni, mikor, mit kell vál­toztatni az üzfetpolitikában. A magam részéről a stabilitást a legnagyobb értéknek tekin­tem. És valójában ebből szárma­zik minden: a hagyományosan jó gazdasági eredmény. Me­gyei összehasonlításban a kü­lönböző gazdasági mutatók alapján a lengyeltóti áfész mindig az első öt között van, nem kellett létszámleépítés­hez nyúlni, megvan a tizen­harmadik havi fizetés és a holnap fejlesztéseihez tekinté­lyes bankbetétek. — Vagyis itt „mindig süt a nap?” — Persze, hogy nem! Évek óta hanyatlik a felvásárlás, a termeltetés. Visszavezethető ez ahhoz, hogy nincs a me­gyében egy biztonságos, színvonalas feldolgozó kapa­citás. Két tüzelő- és építő­anyag kereskedést tartunk még mindig fenn, pedig köz­ismerten halódik az építke­zés... — Vagyis felhők itt is van­nak, az öröm itt sem zavarta­lan. Mjkor lenne az? — Én akkor lennék boldog áfészelnök, ha itt és a környé­ken mindenkinek jól menne! A többi gazdálkodó szervezet­nek is, minden embernek... Lehet-e szebb kívánság ünnepek idején, mint az: sike­rüljön egyszer! Vörös Márta

Next

/
Oldalképek
Tartalom