Somogyi Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-16 / 13. szám
1993. január 16., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 A SOMOGYI HÍRLAP JELENTI 1992-RÖL Kiállítás a megyeházán Meghívást kaptam egy sajtófotó kiállításra. A meghívó aláírója általam nagyra becsült személyiség, kötelezőnek tartottam eleget tenni az invitálásának. Magától a kiállítástól semmit sem vártam. Azt gondoltam, ez is rendezvény a rendezvényért, szokásos protokoll unalom. Ha már odamentem, megnéztem a kiállítást. Hosszú külföldi tartózkodásom miatt nem ismertem az alkotókat. Hallottam velük kapcsolatban némi harangozást, de hát kicsi országunkban túlságosan sokat is szólnak a harangok, nem minden esetben okkal. Ezért nehéz már megérezni mikor szól szívhez a bim-bam. Nos, ez a bim-bam igazi! Remek, vérbeli riportképeket láttam. A kiállításnak egyetlen hibáját mérhettem csak; kicsi az anyag. Effajta fotókat elnézegettem volna többet is. Számszerűen kevés a kép, de gazdag tartalomban. Újra és újra átnéztem az anyagot, és minden alkalommal mást és egyre többet kaptam. Ezek a fotók nem törekszenek semmilyen divatos mellbevágós modernségre. Alkotóik egyszerűen csak szeretik az embereket, és ebből a hozzáállásból mutatnak tömörített tükörképet rólunk s mert a szándékuk, hozzáállásukkal magától értetődően humanista, a művek szinte eszköztelenül nyújtják azt az egyértelmű harmóniát, tisztán érthető, a lélekhez szóló érintést, ami a művészet célja és sajátja. Épp attól, hogy nincs ilyen erőltetett szándék, nagyon mai és modern is a képek megjelenése. Modern és nem modernkedő! Az alkotók hozzáál- ása nem az üres rutin, hanem az emberszeretet irányította a kamerát. A belső harmónia, a fotók felületi megjelenésében is igényes, jól komponált, izgalmas formai megoldásokat eredményezett. Jó kiállítást láthattam, köszönöm. Kívánom, sokan láthassák és sokan kapjanak jó érzéseket ettől a jó és hasznos rendezvénytől. A négy fotóművész: Csobod Péter, Gyertyás László, Király J. Béla, Kovács Tibor. Gratulálok! Szász Endre Reneszánsz Kibédinél ? Telefonon hívom Ervint, aki rendszerint hallgatag, befeléforduló ember. Kicsit a barátomnak érzem. — Mit csinálsz mostanában?— teszem fel óvatosan a kérdést. — Nyáron az itáliai Udine melletti Cividale városkában szerepeltem a nemzetközi Kaffka-fesztiválón, amit Georg Tábori (Tábori György) rendezett. Angliá, Monaco, Csehszlovákia, Szlovénia stb. mellett Magyarország is képviseltette magát. A Radnóti Színház a Kriptaőr című darabot játszotta két alkalommal, magyar nyelven. Taub György rendező és Bálint András színész-igazgató az intrikus udvarmester szerep kapcsán gondoltak rám, és nem csalódtak. Siker lett. — Intrikus? A közönség körében mint komikus lettél népszerű! — Ennek nagyon örülök, de színész vagyok. Azt hiszem, a közönség még nagyon sok oldalamat nem ismeri. — Hol játszol most? — Leszerződtem a Fővárosi Operetthez mint vendég. A Marica grófnőt játsszuk, amellyel Rökk Marika bejárta már a világot. Marika biológiai csoda: 79 évesen úgy dobálja a lábait, mint a rendező, Németh Sándor. A darabot átdolgozták a művésznő számára, így az ón szerepem is hálás figura lett: Marika titkára, bizalmasa, volt szeretője és minden titkok tudója. — És a Vidám Színpad? — Ott is lesz egy bemutató; a címét ne kérdezd. A premiert én csinálom, de „lekettőztek”, hogy egyeztetni tudjanak az Operett Színházzal. Ilyen az élet. Tavaly pihentettek, az idén divatba jöttem. Ez a szerep is kitűnő, olyan tejfelt kanalazó figura: „ziccer szerep”. — Két könyved is megjelent már: a Kibédi-variációk és a Beszélgetések a papagájjal. — Három. Ruttka Feri festőművész barátommal csináltunk egy közös könyvet. Szép színes kiadás. 30 tábla van benne. Mindegyikhez írtam egy négy-öt soros verset. A következő könyv pedig a Szép Istennőhöz szól! — A Schubert-dalra gondolsz? — Igen. Az eredeti címe: An die Musik (A muzsikához). — Akkor biztos szó lesz benne kapcsolatodról a zenéhez, hiszen pályádat zene- akadémistaként kezdted. — Valóban. Azóta is imádom a zenét. És sok zenei hírességgel találkoztam (Klemperer, Pavarotti, GigH, Fleta), róluk személyes élményeim vannak. Közben pedig elemzem az általam kedvelt zenéket minden műfajban, legyen az akár cigányzene. — Ervin, te most a reneszánszodat éled. Ez csodálatos! — Az utolsókat rúgom. Fogalmazzunk pontosan, és legyünk reálisak. — Mi van közismert mini növény- és állatkerteddel? — Már csak az erkélyen van meg az üvegház. Redukálni kellett. Van egy yorkshire terrier kutyám, amely akkorákat ugrál — röpköd — a levegőben, hogy Sárkánynak neveztem el. Megvan Jákó papagájom. 80 szót beszél, megtévesztésig utánozza a ronda embereket. Egy kanárim van még, és néhány növényritkaság. A sok munka mellett többet nem tudok vállalni. Tavasszal összeállítok egy könyvet, szintén Ruttkai festőművésszel, az állatokról. — Akkor ez lesz az ötödik könyved... — írok még az Esti Hírlapnak és a Ludasnak is Kibédi állatságai címmel. — Hacsek és Sajó ól még ennyi munka mellett? — Természetesen. Holnap megyünk Keleti Palival Pilisre, Ruttkai kiállítására: Verni- százs a’la Hacsek-Sajó. Igaz, hogy Kibédi most reneszánszát éli, mégis feltűnt, hogy egy szó panaszt sem hallottam tőle! Szegedi Molnár Géza KRÚDY GYULA Józsefvárosi emlék A modern magyar próza egyik legnagyobb mestere. Novelláiban fontos szerep jut a hangulati elemeknek, az álomszerűség és a képzettársítás szabad csapongása jellemzi számos alkotását. Nem mindennapi életviteléről, hajnalig tartó mulatozásairól, kivételes erejéről már életében legendák keringtek. Szállodákban, olykor nyilvános-házakban lakott, lóversenyezett, kártyázott, lumpolt, huszártiszteket hajigáit ki a kávéházból. Kivételes munkabírással egyszerre 10-15 lapnak is dolgozott. Kritikusai szerint élete épp oly rejtélyes, mint írói munkássága, művészete. A Józsefvárosban telepedtek meg Csiribiriék, midőn faluról Pestre költöztek, és a már halkan hervatag kisasz- szonyok odahaza mezítláb jártak, egy kakast neveltek, amely éjszaka kukorékolt, és friss sarjúval, mezei növényekkel töltötték meg az ágyakat, amikor nyár volt. Holdas éjszakákon az elhagyott, élettől ellódult utcácskában megjelentek a gavallérok, és halkan kopogtattak a zsalugáteren. Irmának háromszor, Jankának kétszer kellett kocogni. De volt olyan öreg barát is, aki Csiribiri úrral akart szót váltani, egy pohár bort elfogyasztani, egy nótát eldalolni. Ilyenkor többször kellett zörgetni, és hangosan mondani a császárszakállas, éjjel-nappal kipödrött bajuszú Csiribiri úr nevét. Ha jól emlékszem, Miskának hívták a szent öreget, őszes haja félrecsúszott kopasz homlokáról, és hálóköntösben, papucsban néha a kocsmába is elment éjfélkor hazulról, ha jóbarátok gyülekeztek a Gondüzőben. Valamely virágneve volt az utcának, talán éppen Jázmin utca volt. A földszintes sárga ház éjféltájban megnépesült a józsefvárosi gavalléroktól. Irma vagy Janka — mert naposak voltak — hálókabátban az ablakba könyököltek, félretolták a virágcserepeket, és néha virradatig is eltréfálgat- tak régi és új ismerőseikkel. Szemérmes beszédű, szerény és tiszta gondolaté fiatalemberek jártak a ház elé. Öten-hatan jöttek a kávéházból vagy a korcsmából, és boldogok voltak, hogy az előkelő Csiribiri-kisasszonyok szóba állottak velük. Városi hivatalnok, jogász, medikus, egy-két hadnagy és egy féleszű költő volt a rendes kompánia. Valamennyien a környéken laktak kis hónaposszobákban, cigaretta dolgában szerényen állottak, pénzük csak elsején volt, a démoni szerelemről csupán Sa- tanelló elbeszéléseiből tudtak, a színházban a karzatot látogatták. Csiribiri urat módfelett tisztelték mint egykori vidéki földbirtokost. Többnyire vadászatokról, szüretekről, vidéki bálokról, agarászatról, lóról, gazdálkodásról beszélgettek a hölgyekkel, mint faluhelyen a lugasban. A falnak támaszkodtak, az akácfának dőltek, vidámak, kedvesek, udvariasak voltak. Olykor a kucsóber- től nyertek színes dobozt, fügét, cukrot, s felajánlották a hölgyeknek. Egy szőke, Pista nevű medikus elszaladt a hegedűjéért, és nótákat húzott; máskor halkan, zümmögve énekeltek. Mikor szétoszlottak, a Csiribiri-kisasszonyok sóhajtva zárták be az ablakot. Kár, hogy a nyári éjszaka rövid volt. Egyszer egy idegen úr, bizonyos Prépostvári is a társasághoz csatlakozott a Gondü- zönél, midőn a fiúk udvarlásra mentek. Széles vállú, nyúlánk férfiember volt, gazdagnak mondták, mert úgy mosolygott mindig, mint aki tudja a hamis bankó készítésének titkát. A Gondüzőnól mindig ő fizetett, és a tárcája tele volt szivarral. Egy részeg fiákerest, az erős Spicert egyszer mellen ragadott a korcsmában és megrázta, mint Krisztus a vargát. A fiúk tűzbe mentek volna érte. Prépostvári a harmadik éjszaka állott az akácfa mellett, és nem vette le szemét Irmáról. (Szőke, kövérkés, kékszemü, rozmaring-szagú lány volt; a tenyere, mint egy fészek, a mezítlen nyakán amulett és vágyhelye a szóknak.) Mikor a fiúk szerte hazamentek, Prépostvári visszatért, és nyugodtan kopogott a zsalugáteren. — Én vagyok. Várt? — kérdezte rekedtes hangon az ablaknál leskelődő leánytól. — Vártam. — Azért jöttem vissza, hogy megcsókoljam a kezét. Irma kinyújtotta a kezét. — A lábát, a mezítelent, a gyönyörűt, azt is akarom. Irmának torkán akadt a lélegzet. A férfi bátorította: — Senki sincs itt. Üres az utca és sötét. Üljön fel az ablakra, és nyújtsa ki a lábát. — Nem bánt? — kérdezte Irma. Felkapaszkodott az ablakra, és lenyújtotta mezítelen lábát. Elefántcsontból volt az. A bokája, térde asszonyosan telt, mert már harmincadik évéhez közeledett, s lábikrájának olyan vonala volt, mint a diákok álmában a démonénak. Prépostvári kezébe vette a gyönyörű lábat. Külön- külön megcsókolgatta az ujjakat, és mindegyikhez volt valami becéző szava. — Nem szeretem a cipőt, szorít és rontja a járásomat — mondta szégyenkezve Irma. — Azért kemény a sarkam. — Majd hozok finom olajat, piperét, és piros papucsot, amilyenben a török nők járnak — felelt Prépostvári. A leány, kacéran visszavonta a lábát, miután gyöngéden rátaposott a férfi homlokára; zajtalanul bezárta az ablakot. — Isten vele — súgta a zsalugáteren át. — El ne áruljon! Prépostvári talán számításból, talán mert egyéb dolga akadt, néhány estén nem mutatkozott a mezítelen lábas nők utcájában. A leányok — most már Janka is felizgatva testvére vallomásától, valamint az öreg Csiribiri úr szintén kíváncsian a hírneves fiatalemberre — hiába várták éjfélenként a megszokott társasággal a komor és szótlan Prépostvárit. A sok hiábavaló beszédnek hamar véget vetettek, megkérték a medikust, hogy szomorú dolgokat játsz- szon hegedűjén. A szőke fiatalember virradatig vonta rossz vonóját, a fiúk zümmögve énekeltek; Irma az érzelmesebb részeknél a szoba hátterébe húzódott, és köny- nyet törölt ki szeméből. Reggel amint felébredt, a tükör elé ült, és néha fél óráig nézte mezítelen lábát. Janka fejcsóválva járt ki és be a szobába (az öregúr mindig pecsenyét reggelizett, és hozzá sashegyi bort ivott), hangosan csapkodta az ajtót, de Irma nem tudott megválni a tükörtől. — Előbb-utóbb megbolondulsz egy kéjenc férfi pillanatnyi szeszélyétől — vagdosta a szavakat. — Most is hallom a hangját, mint első áldozásom orgonahangját. A következő héten Janka volt a soros az éjjeli udvarlások fogadására. Irma megeskette, hogy nyomban hírül adja neki, amint Prépostvári megjelenik az ablak alatt. Egy-két éjszaka az ágyból felkelt, és ellenőrizte testvérét, vajon nem csalja-e meg. De aztán az egész napi munkában, főzésben, takarításban, mosásban elfáradt, és kimerültén aludt, mikor Prépostvári újra megjelent az udvarlók társaságában, és hátát az akácnak vetette. Janka barna volt, mint egy falusi imakönyv, és olyan illata volt, mint a mezőn szárított fehérneműnek, amely felszedi a zsályák, füvek leheletét. Hajszálak voltak a füle mellett, mint Blahánénak, és ugyanezért szeretett piros, babos kendőt hordani. A keble úgy ringott, mint szélben az akác fehér fürtje. Kíváncsi, köny- nyes, meghatott szemét Prépostvárira függesztette, mint egy szegénylegényre. A rabló valóban visszatért hajnal felé, és halkan, titokzatosan kopogott a zsalun. Janka a szívére szorította a kezét, és felnyitotta halkan az ablakot. — Nem én vagyok az Irma — mondta szemérmesen. — A testvére vagyok. — Éppen úgy szeretem, mint a testvérét — felelt a férfi, és megragadta a lány kezét. Felkúszott az ablakig, kétszer felejthetetlenül szájon- csókolta, majd a lábát kérte, amellyel eljátszadozott, mint a szentsógtartóval a templomrabló, mielőtt végleg elrbolná. A nedves akácok között halkan fehérlett a harmat, amikor Janka behúzta az ablakot. Alvó testvére ágyánál letérdepelt, és hosszadalmasam bünbánólag imádkozott. Megigazította a takarót. — Bizonyosan róla álmodik — gondolta magában mély meghatottsággal, és reszketve az ágyába bújt. A lábát kidúgta a paplan alól, és mindaddig nézte, amíg imára fordított fejjel, összekulcsolt kézzel elaludt. Aztán sohasem beszéltek többet Prépostvári nevű fiatalemberről. Csak az öreg Csiribiri vette fel kifogyhatatlan történetei közé az idegen fiatalember alakját, s róla mindenféléket összehazudott a Gondűzönél. Kibédi Ervin portréja (Dolezsál László felvétele — MTI-Press)
