Somogyi Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-19 / 299. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. december 19., szombat 160 éve a közjó szolgálatában A megyeháza - múltban, jelenben Kaposvár sétálóutcáján monumentális méltósággal terpeszkedik el a régi vármegyeháza impozáns épülete. Talán csak keveseknek jut eszébe mellette elhaladván, Jiogy a magyar klasszicizmus virágzó korszakának ez az országosan is nevezetes épülete éppen 160 éves. Bár ennyi idő egy nemzet életében sem csekély, az igazgatás egykori fellegvárának erődszerűen vastag falai ma épp oly szigorúan és erőt sugárzóan tekintenek le ránk, mint a kezdetekkor. A homlokzatán olvasható felirat — A KÖZJÓNAK — nemesen kiállta a történelem viharait; a „köz” fogalmán ugyan minden korszak mást és mást értett, és annak „javát” az újabbnál újabb eszmék eltérő célok megvalósulásában vélték felfedezni, ám nem akadt napjainkig olyan rendszer, amely e reformkori jelszót ne tartotta volna időszerűnek. Az elmúlt években az épület rendeltetése megváltozott, a volt megyeháza 1984 óta Somogy múzeumi központjául szolgál. így valósult meg — jóllehet paradox módon — egy régi vágyálma mindazoknak, akik szűkebb hazájuk kuturális felemelkedésén munkálkodtak. Fel ugyan nem épült (mint azt e század elején már tervezték), ám a funkcióváltással mégis létrejött így a kaposvári kultúrpalota. Már csak helytörténettel foglalkozók tudják, hogy ez a patinás épület Somogynak nem első, hanem csak második megyeházája volt. Elődjét — Zádor Mihály kutatásai szerint — még a XVIII. században, Kaposvár végleges megye- székhellyé válása idején, pontosabban 1750-52-ben építették. A megyeszékhelyi rang elnyerését hosszú folyamat előzte meg. Kaposvár a török kiűzése után Esterházy Pál herceg földesurasága alá tartozó mezőváros volt. Az 1702. évi urbárium, az 1703-as vásártartási jog és az 1712. évi letelepedési engedély fontos állomásain keresztül fokozatosan a környék, majd pedig Somogy megye központjává lett. A vármegye önállóságát — Zalától való különválását (1596-ban ugyanis közigazgatásilag Somogyot Zalával egyesítették) — a török hódoltság után az 1715. évi első dekrétum 86. cikkelye állította vissza. Ettől fogva a nemesek a megyei gyűlések számára új, biztos székhelyet kerestek. A nemesi vármegye kezdetben főleg Kaposváron tartotta gyűléseit a város kedvező földrajzi fekvése és viszonylagos kényelme miatt. Mivel a városnak kellett gondoskodnia a megyegyűlések alkalmából összesereglett nemesek és tisztviselők, továbbá ezek szolgaszemélyzete, kocsijai és lovai ingyenes elszállásolásáról, és a törvényszékek tartásának költségei is a város lakóit terhelték, sem a településnek, sem a földesurának nem volt különösebb érdeke a megyeszékhely kérdésének eldöntése. Minthogy Kaposváron sem elegendő hivatali, sem börtön-, sem levéltári épület nem állt rendelkezésre, 1724-ben a feudális megyei központ Nádasdy főispán birtokára, Tapsonyba került. 1735-től Marcali, majd 1749-től újra Kaposvár lett a vármegyei gyűlések színhelye. 1752-ben, a sebtében emelt földszintes vármegyeház elkészültével, városunk végleges megyeszékhellyé vált. Kaposvár városias fejlődése egybeesett a megye székhelyének idehelyezésé- vel, hiszen a megyegyűlésre érkező földesurak, tisztviselők ellátása magával hozta a A megyeháza 1873-ban szükséges szolgáltatások kiépítését is. A városban, melynek megyeszékhelyi súlya egyre növekedett, csakhamar szűkké és alkalmatlanná vált a földszintes, provizórikus jellegű épület. A XVIII. század közepén a megyei „bürokrácia” már majdnem száz főt számlált (főispán, alispán, jegyzők, szolgabírók, biztosok, adószedők stb.) a „szolgák” (várnagy, katonák, hajdúk, orvos, sebészek, kovács, őr stb.) szépszámú együttesével. Az épületet 1772-78 között kibővítették, átalakították. A polgárias viszonyok egyre erőteljesebb és egyre szélesebb benyomulása a gazdaságba, a társadalomba, az igények és értékek rendjébe XVIII. század végétől kibővítette az általános közigazgatás megyei szintű teendőinek körét. A reformkorban megélénkülő nemesi vármegye életének adminisztratív és reprezentációs igényei már túlnőttek a földszintes épület adta lehetőségeken. A megyei tisztviselői kar nem nyugodott bele a meglevő épület pusztulásába, az új megyeházat követelő hangok egyre erőteljesebbé váltak. Az építkezés ügye lassan haladt előre. Az 1811-12-es tervek a meglevő épület bővítését, emeletráépítést célozták, majd az 1821. május 8-i közgyűlésen új terv készítését határozták el. Az új megyeház körüli építkezés a börtönök felépítésével kezdődött 1824 és 1828 között. Ez az épület a megyeháza U alakú épületét déli irányból zárja le. Benne a megyei levéltár a kezdeti időktől napjainkig működik, a megyei múzeum pedig 1934 és 1984 között kapott helyet. 1828 januárjában mutatták be a megyeház újabb tervét a közgyűlésnek, s még ez év június 30-án megtörtént az alapkőletétel, s a Helytartótanács engedélyének megérkezése előtt elindították az építkezést. Mire 1829-ben a Helytartótanács a tervet jóváhagyta, már megépült a nyugati szárny, majd 1831 elejéig elkészült a főhomlokzat és a külső, világoszöld színű festés is. Az építkezés 1832. május 1-jén fejeződött be, amikoris ünnepélyes keretek között a főispán az épület elkészültét reprezentáló iratot a megyeháza falába helyezte. így jött létre 160 évvel ezelőtt a reformkor szellemiségét idéző, „A KÖZJÓNAK” felirattal ellátott középület, a klasszicista megyeháza, Török Ferenc megyei földmérő terve és közreműködése alapján. A belső munkák még a következő években is folytak. A nagyteremben építendő karzat, mennyezet terveit csak 1847. február 1-jén fogadta el a megyei közgyűlés. Az épület első gazdái, a reformkori feudális megye bürokráciája, a haladást szolgálva, lépést tartottak az országos eseményekkel. (Pl.: országgyűlési ifjak támogatása, 1837-ben új, magyar nyelvű pecsét használata stb.) Majd a különböző történelmi korok vármegyei szolgálatú tisztségviselői karától a szocialista kori megyei tanácsi apparátusig székhelyként szolgált a megyei adminisztráció tekintélyt adó jelképeként, 1984 őszéig, amikor a mai megyeháza elkészültével, „A KÖZJÓNAK” szentelt épület a múzeum épületévé vált. A megszokás azonban nagy úr, múzeológus berkekben is. Egy nap, amikor dolgozószobámból a megyei ön- kormányzatot hívtam telefonon, a központos e szavakkal vette fel a kagylót: „Halló, itt a megyeháza.” Egy pillanatra elcsodálkoztam. „Itt is az beszél...” — feleltem már-már önkéntelenül... Varga Éva ROZSOS GÁBOR A Kodály iskola névadóján A tiszta forrásból Ősi dallam száll felénk. A megkomponált rend, mint hűs habokon a csend pihen, az erek húrjain. A mindgrökkön élő Zsoltár üzent nekünk. S a békét leli benne, háborgó szellemünk. FERENCZES ISTVÁN Feléd menekítem ím sehonnai őszből talán már a földből feléd menekítem ím a rettegéseim cafrangok catrangja dúlt országok hamva felkoszorúz gyászba szemem pusztasága már pokolbűz szakad belőlem hullaszag s te szeretni magam sem hagyod sem magad OLÁH ZOLTÁN Számadás Krisztusi korba léptem, el még semmit se értem, Istenem, senki-semmi vagyok, Szoptat a feleségem, hízik a szegénységem. Sírhat a két kicsike árva, pokol és menny ajtaja tárva. Messze varjakat látok: fekete tulipánok... , Havazok már magam is. OLÁH ISTVÁN Erdélyi Elektra A lányt Elektrának hívják. Erdélyi Elektrának. A zsaru kiszúrta valamiért, most éppen igazoltatja. A látvány nagyonis megszokott mifelénk, any- nyira, hogy nem szaladoznak össze az emberek, ha a gumibotos (máskor farkaskutyás) káplár rád reccsen, s a személyazonosságidat kéri. Az ég változatlanul kékül, a füvek zöldülnek, mi pedig annyit már tanultunk a fanarióta múltból, hogy nem kékülünk, nem is zöldülünk a félelemtől vagy a haragtól; egyszerű, indulatta- lan mozdulattal elővesszük a személyazonosságit. Tessék. A zsarut valahonnan délről szalasztották ide, nem beszéli nyelvünket. A személyazonosságiba pislog, aztán a lányra, és megint a papírra — hogy hívnak te, olyan nyakatekert neve van itt mindenkinek. Erdélyi Elektrát két és fél esztendővel ezelőtt láttam először. Az ostromlott városból menekítette ki öcs- csét. A városból, ahol minden padot összetörtek a korzón, s ahol immár két napja és két éjszaka állt a bál. Molotov-koktélok röpdöstek az egyik vonalból a másikba, balták; egy elszabadult teherkocsi a capinás-fej- szés emberekkel (békében: atyafiak, a hadban: hadfiak) nekirontott a görögkatolikus templom műkő lépcsősorának. E két nap és két éjszaka volt az utóbbi idők legnagyobb kollektív agyarázkódása itt nálunk, s nem Gsupán a főtér délkeleti szögletében. Mégis, akik akkor elpusztultak vagy megnyomorodtak, kivétel nélkül mind vágott, szúrt vagy husáng ütötte sebekkel kerültek a kórház intenzív osztályára vagy a hullaházba. Olyasmi volt az egész, mint egy asztal- és széklábakkal, a korzó padjainak léceivel megvívott polgárháború, amely egyetlenegy háborgó városállamban (a nagytérképen legfönnebb mikroszkóppal érzékelhető pontban) zajlott. Mert a polgárháború lényege: mindenkinek, akár velünk, akár pedig ellenünk van, ugyanaz a személyazonossági lapul a zsebében. Akárcsak most, a mellékelt ábrán. Viszont nem mindegy, hogy kinél a hatalom, s kire osztották ki, mint egy szerepet, az alázatot, ha már egyenlők nem lehetünk. Végülis ez az egyirányú és következményeiben is egyértelmű függés a maga teljes banalitásában így mutatkozik: áll a valahonnan délről jött zsaru az utcasarkon, bevár (vagy kivár?); amikor pedig egy vonalban kerültél vele, tesz róla, hogy soha ne érje be. Mint Akhillész a teknősbékát. — Elő a személyazonosságit! És Erdélyi Elektra előveszi, nekem pedig újból eszembe jut, hogy mászott ki a török kamionból, egy hófehér zsebkendőt szorított az arcára, mintha félóra leforgása alatt maga is törökké vált volna. Időérzékem nem hagyott el, a sarkon ácsorogtam, és a lángoló üvegek röppályáját figyeltem az éjszakában. S valahányszor csak annak ment, akinek keverték, valami neandervölgyi eufória tört ki a csoporton, amiré elkeseredett üvültés volt a válasz. Erdélyi Elektra megkopogtatta a könnyűpáncélosok gyűrűjén szerencsésen kívülrekedt, ám az események közvetlen közelében szerencsétlenségére ott rekedt török kamiont. Engedj fel, mondta a fiatal férfinak, aki, noha még csak március volt, könnyű trikóban üldögélt a kormánykeréknél. Engedj fel — s az ifjútörök karján megrezzent a tetovált szirén és a szabadságszobor. — Gyere csak, gyere, bülbülmadaram — mondhatta anyanyelvén a török, bár azt hiszem, ez csak az én képzelgésem; a gyerekkori olvasmányok szárazvilláma, miközben az aszfalton lángol a benzin, s a derékig érő csípős füstben farkasszemet néz a két tábor, a hajszálvékony ütközőzónában pedig a katonák oly óvatosan járkálnak, mint egy, az ég és a föld között lebegő gyalogösvényen. — Gyere csak, gyere, azt mondod, Elektrának hívnak? A fülke ablakait sebten elfüggönyözték, és csak egy jó fél óra múlva nyílt ki újból az ajtó. A lány visszaereszkedett a morajló földre, most mindjárt hozom, el ne menj, szólt vissza a töröknek, aki a karjára tetovált szabadságszobrot nézte, de nem biztos, hogy látta is. Elektra a közelben lakott egy tömbház nyolcadik emeletén. A liftet kikapcsolták, gyalog ment föl, egy kéziszatyorba bedobált két inget, valami alsókat, egy nadrágot, három konzervet és egy fél kenyeret. — Te most menj el innen — szólt oda öccsének, ne bú- csúzkodjunk, tudod, hogy nem szeretem. Menj el akárhova, északra vagy nyugatra, próbálj ott élni, ha már itt nem lehet. A pecsétgyűrűt vidd el, a nagyanyánkét, pont jó lesz a kisujjadra. Csak akkor add el, ha már senki és semmi nem ment meg az éhhaláltól. Valami dinasztikus gyűrűt adott át Elektra az öccsének? Dehogy. Nincs kövébe metszve a Báthoriak három sárkányfogas címere, sem a Bethlenek két hattyúja, a nyakukon átlőtt nyíllal. Köve sincs a gyűrűnek, a dísztelen lemezen mindössze két betű fonódik össze, két E betű: Erdélyi Erzsébet. Elektra kézen fogta öccsét. Elindultak a második utcába, ahol a kamion vesztegelt. — Úgy vigyázz rá, mint a két szemedre. Ha valami történik vele, s a te hibádból, megöllek — mondta a lány, és a török pontosan értette a minden nyelvet és minden értelmet túlnövő kommunikációt —, hogy ha a fiúval történik valami, s az ő hibájából, Elektra lemegy a Boszporusz partjára, jéghideg haraggal egy kamionsofőr után érdeklődik, akinek bicepszére szirént meg szabadságszobrot tetováltak valami külvárosi szalonban. Ha nem találja, átmegy az ázsiai partra, és ha ott sem, akkor Európa nagyútjait fésüli át Plovdivtól Stockholmig. Nem egészen huszonnégy óra múlva minden elcsitult. A kormány szelet vetett, és most babérokat aratott volna. A járdákon bokáig ért a bezúzott kirakatok szemete, s a törmeléken a medveűző furkósbot mellett egy rokokó szék ívelt lába hevert. Az egyiket úgy hozták be, fejük fölött lóbálva és ordítozva a falusiak, a másikat egy öreg hölgy adta ki szótlanul a földszinti ablakból. A béke pillanatában (nem: a pillanat törékeny nyugalmában) a török kamionja óvatosan távolodott a főtértől, a várostól. Nyomorunktól, Erdélyi Elektra öcs- csével a másodülésen. Hol szállt ki a fiú? T án csak a nővére tudja. Ha délnyugatnak mentek (egy arasszal balkánabbra), akkor most éppen lövik a házat, ahol meghúzta magát. Ha északnyugatra, akkor pincér, könyvügynök vagy gyógyfűkereskedő, és még nyelvében él, mint a nemzet; ám ha túllépi a kommunitás és a még elviselhető elidegenedés határait, akkor fölszívódik a békés, bábeli tömegben. S akkor majd valaki megkérdezi Elektrától, mi értelme volt az egésznek? Mi értelme lett vagy lesz, teszi fel a kérdést önmagának Elektra, és nem tud válaszolni rá.
