Somogyi Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-19 / 299. szám
1992. december 19., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Mit csinált az emigráció? Tavaly augusztus óta gyűjti az amerikai és az Európai Szabadságharcos Szövetség a világban szétszóródott magyaroknak az óhazával kapcsolatos tevékenységéről szóló dokumentumokat. Ósz- sze is gyűlt vagy húszezer irat, könyv, újságcikk, levél, fotó, plakát, deklaráció és rajz, festmény, szobor. Magánosoktól épp úgy, mint a kétszáz tengeren túli és európai magyar szervezettől. A bőség zavarában aztán csak jelzésszerűen érintve az eseményeket, válogatott a kiállításrendezők csoportja. így is széleskörű és a hazai látogató számára megannyi új ismeretet közlő tárlatot sikerült összeállítani az Emigráció a hazáért címmel a Budapesti Történeti Múzeumban. 1945-től dokumentálják az emigráció életét, s különös hangsúlyt kapnak az 1956-os forradalom napjai. Oly módon, hogy a hazai állampolgár által feltett költői kérdésre „... és maguk mit csináltak?...” — imigyen válaszolnak: tüntettünk, tájékoztattunk, emlékeztünk és emlékeztettünk, jótékonysági akciókat szerveztünk, és a magyarságunk megtartásán munkálkodtunk. Ezekkel a válaszokkal azután adva is vannak azok a témakörök, amelyek szerint a látni- és olvasnivalókat tömörítették. A tüntetünk címszó alatt például a második világháború utáni kitelepítések elleni akciók fotóival kezdődik a kiállítás. Az 56-os forradalom napjaiban megmozdult az egész emigráció. Tízmillió aláírást gyűjtöttek a • tízmillió itthoni magyar helyett, amelyet az ENSZ-hez nyújtottak be, presszionálva a szervezetet, hogy ne vegye le napirendjéről a magyar ügy tárgyalását. Cikkgyűjtemények, újságkivágások, levelek tanúskodnak arról, hogy a kint élő magyarok tájékoztatták a kormányokat, a kormányfőket, a különböző szervezeteket és a töA müncheni emlékmű A Los-Angeles-i szabadságharcos emlékmű megeket mindarról, ami Magyarországon történt és történik. A kanadai Vancouverben például olyan akcióba kezdtek, amelynek keretében a befogadó országok nyelvén kiadott és tárgyilagos, a történelmi hűségnek megfelelő tartalmú könyveket juttatnak el az egyetemek, közkönyvtárak gyűjteményeibe. Ma már 1300 egyetemmel állnak kapcsolatban, s akciójuk tovább folytatódik. Emlékünnepségeket, koncerteket, irodalmi eseteket rendeztek a magyar nemzeti ünnepek alkalmából. A világon mindenütt — még az amerikai hadseregben is — megemlékeztek az 56-os forradalomról. Felállítottak magyar emlékműveket — Los Angelesben, Bostonban, Németországban, Belgiumban, Franciaországban. S láthatjuk azokat a díszes állami, kormány-, tartományi, városi szintű proklamációkat és deklarációkat, amellyel október 23-át a magyar szabadság- harcosok napjává avatják. Széles körű az emigráció jótékonysági tevékenysége is. Az 56-os menekültek támogatásáért, meg az itthon maradottakért megannyi szervezet vállalt áldozatokat, hogy csak a legismertebbet, a Máltai Szeretetszolgálatot említsük. Megőriztük magyarságunkat — vallják a kiállítást bezáró tablók, vitrinek. Vannak templomaik és egyházközségeik, vannak kulturális egyesületeik, van könyvkiadásuk és vannak magyar újságjaik. És sokat tesznek azért, hogy gyerekeik is magyar szellemben nevelkedjenek, magyarul tanuljanak, énekeljenek... Mint hírlik, a kiállítás január végi bezárása után is Magyarországon marad a kiállított és a falakra nem kerülhetett gyűjtemény. Egy Lakitelken addigra (?) megvalósuló emigrációs múzeumban őrzik, tanulmányozzák, kutatják. (kádár) Berzsenyi szellemében Magyarok a nagyvilágban A nyárelőn fát ültettek Keszthelyen a Helikon parkban a magyar írók I. világkongresszusának részvevői, akik a világ minden tájáról hazaérkeztek. Az őszre kilombosodott növény a télre elhullatta első leveleit, ám a törzset élő gyökér tartja, tavaszt ígérő konoksággal. A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság hozta tető alá a szórvány magyarság íróinak a találkozóját, amelyen a vélemények másságának elismerése mellett egyöntetűen megfogalmazódott: a hazai és a határainkon túli magyar irodalmat az anyanyelv tartja össze. A magyar irodalom nagy családjáról beszélt Göncz Árpád író, műfordító, a köztársaság elnöke, Duba Gyula fogalmazta meg, hogy az anyanyelv az irodalmi folytonosság biztosítéka. A dél-vidéki Dudás Károly szavai is a fülembe csengenek: „Még a táncházba is megmaradni járunk!" A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság a harmadik közgyűlése után a minap újabb ünnepet ült: Budapesten a Rátkai klubban átadták az idei Berzsenyi-díjakat. A díj alapításáról:,,...odaítélhető itthon, kisebbségben és a diaszpórában élő személynek, aki a romlás, szétszóratás a szétszóródás annyi ténye ellenében is kis közösségek szellemi összetartozását emberség és magyarság jegyében példaszerű erkölcsiséggel szolgálja és képviseli. ” A díjat Kő Pál szobrászművész készítette el. Szimbolikus férfialakja kezében a magyar líra történelmi szimbóluma: Tinódi lantja, — ami kötelez. És Berzsenyi sorai, amit bronzba öntött a művész: „Merj! A merészség a fene fátumok/Mozdíthatatlan zárait átüti/ S a mennybe gyémánt fegyverével fényes utat/ Tusakodva tors nyit...” (Berzsenyi: Napóleonhoz) Az idei díjasok között találjuk az andorrai költőt, Szokits Jánost. Múlhatatlan érdeme, hogy Pilinszky János verseit angol nyelvre lefordítva eljuttatta a tengerentúlra is. A magyar nyelvű irodalom elszigeteltségét sokan abban látják, hogy kis nyelvet beszélők vagyunk. Ám ezen a nyelven világirodalmi nagyságok szólaltak meg, felsorolni nem lehet őket. Csak képzeletben látom magam előtt Pennsylvániában Várdy Béla történész és Várdy Huszár Ágnes irodalomtörténész otthonát, ahol összegyűjtve találjuk a kivándorolt magyarok, második otthont teremtők szülőföldi emléktárgyait. Micsoda múzeum túl a tengeren — Magyarországról! Várdy Huszár Ágnessel a magyar írók első világtalálkozóján, Keszthelyen találkoztam. Itt beszélt a nyugatra menekült magyar írók úgynevezett „di-pi” irodalmáról. Második generációs amerikás Várdy Huszár Ágnes. Apró gyerekként került az újvilágba. Küldetés- és magyarság tudata ébresztette rá arra, hogy kiadja a nyugatra menekült magyar írók műveit. Eddig tizenhatot fordított angolra. Ismerje meg a világ őket! Köztük Nyíró Józsefet, akit itthon hosszú éveken át „elfeledtünk”, és Vass Albertet, aki verseiben a magyarság létkérdéseivel foglalkozott. Verseivel igyekezett hozzájárulni a magyar megbékéléshez — mának szóló üzenetében. Berzsenyi-díjban részesítette a társaság Csoóri Sándor költőt, a Magyarok Világszövetsége elnökét is. A költőt? — kérdezhetjük. A magyar irodalom számtalanszor bizonyította, hogy a toll is lehet fegyver, ám a társadalom szolgálatába állított hivatali teendők ellátása szintén ez lehet. Kérdezhetnénk: mindez Berzsenyi szellemében? Igen! A díjasok — és mindazok, akik most nem részesültek elismerésben, de tették dolgukat — A magyarokhoz költőjének gondolati kisugárzását erősítik. Horányi Barna Az utolsó dinoszaurusz M intha fóliát feszített volna a fény a víz fölé. A móló végén terpeszkedő pad előtt megállt a férfi, cigarettát kotort elő a horpadt hasú Symphoniás dobozból, aztán leült. Takarékos mozdulatokkal rágyújtott — a hegyek felől süvítő széltől tenyerével kellett óvnia a tüzet. Fölötte, a viharjelző árboc-csúcsánál borongott az ég. Mindez azt az érzést keltette benne, mintha egy vitorláshajó orrában állna, mely a semmi felé tart. A kifeszített óriási lepedők között megkésett madárcsapat vonult délnek. — Hej, bárcsak közöttetek lehetnék! — sóhajtott jókorát lelke, miközben a nyomorúság, mely már jó ideje árnyékként szuszogott a nyo mában, melléje telepedett. A Balaton úgy festett, akár egy hete, amikor legutóbb erre járt. (Vagy van az már tán tíz napja is?) Őt nem csapta be a reggel, amikor a Bakony mögül részeges kocsisként föltá- pászkodó nap fénye pazar ékszernek mutatta a sebeket. No és a pénzéhes alkonyat sem, mely mindig magára hagyta. A tó a maga betonkalodájában vergődve is megszedegette áldozatait — hiába próbálta megannyi költő, író, festő kiengesztelni. Partján most kisfiú etette a hattyúkat; fölötte sirályok keringtek glóriaként. Sűrűn pottyantak a kenyérdarabkák a vízbe. Kacagás törte szét a csendet, amikor az apró lélekvesztőként hánykolódó falatokat elnyelte egy-egy éhes gyomor. A férfi szájában összefutott a nyál. Lelki szemei mohón kutatták a gyermek nejlonzacskóját, de annak mélyén már csupán morzsák labdáztak egymással. Visszanézett a padra — meglepte, hogy az ott üldögélő alak milyen öreg. Aztán némi elkeseredettséggel rádöbbent, hogy az a valami ott, az a kiégett test az övé, s kedvtelenül visszamászott belé, akár a patkány egy madárijesztőbe. Amúgy G. Péter rendes, vagy miképp manapság mondják, tisztes polgári családban született. Az otthon — meleg kemence — a tarisznyájába nemcsak hamubasült pogácsát, hanem emberséget is adott, amikor elengedte a hosszú útra, melyet mindenkinek egyedül kell bejárnia. (Két napja nem evett. Meg lehet szokni a szegénységet?) Mostanában gyermekek között múlatta idejét legszívesebben. Elnézte az aprókat, ahogy tétova lépésekkel felfedezik maguk körül a világot. Ők még egy üres kanálnak is szerfelett tudtak örülni: ahogy csillogott rajta a fény, meg ugye az asztalt is olyan érdekesen lehet verni vele. (Kipp-kopp, kipp-kopp.) Tegnapelőtt megjöttek az egy emelettel alatta lakók unokái, távoli rokonok. Persze összefutottak, s a kislány, olyan négyéves forma, rögtön megkérte, hogy rajzoljon neki egy dinoszauruszt. Közben beszélgettek. — Milyen színűre fested? — Azt hiszem, zöldre. — Miért? — Mert úgy emlékszem, azt olvastam valahol, hogy zöld volt a bőrük színe, mint most a békáké. De az is lehet: pirosak voltak, mint a mókusok. Tudod, emberfia nem látta őket élőben. Elkerekedett a csudálkozás- tól a pöttöm lányka szeme. — Állatkertben sincsenek? — kérdezte. — Nincsenek. Már rég elaludtak, mindörökre. — De miért? — Hát azon a télen fogva- cogtató hideg volt, a dinoszauruszok megfáztak és elpusztultak. Ez olyan régen történt, hogy nem született meg még az első doktor bácsi, aki segíthetett volna rajtuk. — Na de most nincs hideg! Meleg van, így nyugodtan élhetnének közöttünk — vagy nem? G. Péter épp nekiveselkedett, hogy elmagyarázza a kis tótum-faktumnak: megesnek olyan dolgok az életben, melyeket nem lehet visszacsinálni, jóvátenni, amikor a szobácskába beözönlött a család, vacsorára invitálva őkét. (Akkor látta a kanálnak örülő apróságot.) Pazar lakomának is beillett volna a rakott krumpli, amit a háziasszony mentegetőzve mert ki a tányérjára — rég nem evett kolbászt, s most egy pillantással felmérte, hogy neki hat karika is jutott. ízét azonban nem érezte — teljesen rabul ejtette a gondolat, hogy ő az előző életében bizony dinoszaurusz lehetett. Szerette a falut, ahogy elterpeszkedik a Balaton mellett, nekidőlve a Csőri-domb oldalának. Főképp ősz végén, amikor gyakorta sírta magát fölötte kékre az ég. Rég járt odahaza. Gyermekkorában irigykedve bámulta esténként a parton kivilágított ablaksorral elrohanó vonatokat. „Ott suhan a boldogság” — gondolta. Majd húsz esztendőt lehúzott a MÁV-nál forgalmistaként, aztán mint jegykezelő; akkor meg folyton a távolban felbukkanó házikók szentjánosbogárként felvillanó fényeit figyelte elbűvölten. Mert hogy ott, csakis ott lehet a nyugalom szigete. Kitették. Kitették a vasúttól, igaz, ennek már egy esztendeje. Azóta ráér beszélgetni a szomszédokkal. Igaz: a virágaival szívesebben diskurálgatna, de muszáj megállnia a lépcsőházban, s szót ejteni velük a világ dolgairól, mert egyébként is gyanakodva figyelik, amióta nem köt nyakkendőt. A dinoszauruszok, ha elfáradtak, becsörtettek a vízbe pihenésül — villant eszébe a ki tudja honnan merített érdekesség. Akadt példány, amelyik ötven tonnát nyomott — biztosan kedvükre ehettek. Szomorúan nézte a Balatont. A tavon, miként G. Péter arcán is, egyre mélyültek a ráncok. A levegő lehűlt, a hattyúk fázósan behúzódtak a katamarán kettős törzse alá. Egyedül maradt. „No öreg, ideje hazamenni” — rezzent föl. Minden akaraterejét ösz- szeszedve úgy sétált el a szemetesedény mellett, hogy bele sem pillantott. Nyomorúsága feltápászko- dott a pádról, s elindult utána. Macskaként dörgölőzött lábához — hiába rúgott felé, nem tágult mellőle. Czene Attila
