Somogyi Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-12 / 293. szám
6 SOMOGY HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1992. december 12., szombat Advent Münchenben Thomas Mann Buddenbrook házának egyik legmeg- kapóbb regényrészlete, a polgári jólétbe köszönő karácsony, a krisztkindli — az ünnepi ajándék — várakoztató varázsával. Ez jutott eszembe, amikor az ódon boltívek alól kilépve hirtelen elémtárult a müncheni Marienplatz, a főtér, csillogó-csi- lingelő nyüzsgésével. Az ünnepváró világváros karácsonyi vásárt tart — a hagyomány jegyében. Ez természetesen nem egyedülálló, itt mégis sajátosan müncheni. Hogy mitől? Talán attól, ahogy a kecsesen méltóságteli gótikus városháza óvja-félti az elé állított délceg tiroli karácsonyfát, vagy attól, ahogy a számtalan helyen felállított betlehemi jászolhoz közelítenek a kisdedet köszöntő jámbor bajor parasztfigurák. Bajorország fővárosa már november 28-a óta készül az ünnepre; emelkedett derűvel, sok ötlettel, mértéktartó és ízléses reklámfogással is. A díszeket, mikulásokat, betlehemeket, játékokat kínáló kereskedők „sátorvárosa” a sokada- lom ellenére is jól bejárható, tiszta, s minden van, ami szemnek, szájnak — no meg a szívnek — kellemes. Bóvlit, más piacokon is árusítható „alkalmi cuccot” itt senki sem kínál — a „közmegegyezés” szerint csak azt árulják, ami illő a közelgő karácsonyhoz... Az adventi programfüzet a koncertek sokaságát ígéri Bachtól Vivaldiig, megejtően gazdag zenei kínálattal; a kirakatok egyike áru helyett a századfordulós München jellegzetes figuráit idézi; karácsonyi postán lehet a kívánságokat feladni; a német halászati és vadászati múzeum pedig indián és eszkimó kiállításra hívogatja a látogatót. A jóétvágyú bajor atyafi közönséges krumplit idéző marcipánt avagy mézeskalácsból sütött jászolt is vehet — a lényeg az, hogy az ősi árkádok alatt, a boltívek, szobrok ko- szorúzta óvárosban tovább él az ünnepváró hagyomány. Az adventre esett a 15. Heim + Handwerk vásár is; igaz, egy másik városrészben, nem messze ama terjedelmes tértől, ahol a nevezetes októberi sörfesztivált tartják. Ott magasodik ugyanis München állandó és egyedülálló vásárvárosa. Nagy számok és impozáns négyzetméterek helyett összehasonlításul: tessék elképzelni a kaposvári sportcsarnokot legalább hússzor egymás mellé rakva. Itt tartják a kontinens, sőt a kontinensek nagyhírű vásárait; menetrend szerinti világkereskedelmi randevúit — különböző karakterrel. A müncheniek szerint az idei házi- és kézműipari vásár „felhozatalában” felülmúlta a korábbiakat, nemcsak a több mint ezer stand, hanem az óriási érdekséges-e e kavalkádban valamiféle rendező elv? Nagyonis! Az alapvető logikát az egyik bútorstand elegáns prospektusának felirata nyújtja: Wohnen & Leben. Vagyis: lakni és élni. Mert igazán kedves dolog az, hogy a kőfaragó nemcsak kiállít, hanem itt helyben „kőfarag”, a fodrász frizurát csinál, a bőrfestő bőrt fest, az üveges üveget csiszol. A lényeg mégis az, hogy mindez családi méretű, egyedi, kézhez álló és egyénhez illő; idézze akár a múlt kedves darabjait, akár a holnap modernista ábrándjait. Ahogy Johanna Hirsch, a „kalauzunk” mondja: a jó minőségű, de mégiscsak nagyipari szériatermékek után van fizetőképes kereslet a kézműiparra, az egyedire, a csak számunkra valóra! Divatosan szólva: jó tehát az imázsa a kézműiparnak, a nemzeti tradíciókat ápoló, újrafellendítő „házi művesség- nek”, igaz, a négy-öt fős műhelyekben az egyik legfontosabb szerszám már a komputer. Ám a némethoni ipar művelői nem szűkkeblűek, mert a választék bővítésére hívtak Vásár a Marienplatzon Christ Miklós is megerősítette. München egyébként nemcsak a vásáraiban nagylelkű. Nyitott a szórakozásban is; ki gondolná, hogy a többszáz éves nagy sörházak zenekarai egyik percről a másikra, a ke- ringők és a polkák után magyar csárdásegyvelegre is rázendítenek. Az egyik áruház árkádjai alatt fiatal angol énekes pengeti gitárját, pillanatok alatt egyetemisták százai gyűlnek köré, s együtt énekelnek tovább. Gondolhatná valaki: e patinás nagyváros önfeledten ejtőzik az ünnepváró hangulatban, nem ügyelve másra, mint evésre, ivásra és vásárlásra. De nem így van. Hazaérkezésünk másnapján szorgalmasan kopogta a szerkesztőség telexgépe: fényláncot vontak München lakói. Több mint háromszázötvenezer ember vonult az utcára gyertyával, lampionnal, zseblámpával, s fénylő, eleven csillagot „építettek” az óváros köré. München így mondott nemet az erőszakra és az idegenggyűlö- letre! Gondolom, a sok apró fény együttesében még nagyobb méltósággal ragyogott az a fenyő, — ott, a városháza előtt. München békés karácsonyra vár. Tröszt Tibor Kőfaragók, szobrászok munka közben lődés és a megkötött üzletek okán is. A kézművesek nemzeti és nemzetközi találkozója valóban lenyűgöző. Nem óriási méreteinél, inkább ezerarcú meghittségénél fogva. A népművészetet, a századforduló kisiparos kultúráját, a modern törekvéseket széles hullámhosszon megidéző bútorok, kandallók, kertek és kerítések, virágágyások, lakásdíszek, szőnyegek, ablakok, ajtók, fürdőszobák, konyhai felszerelések, gyógyítóeszközök, képek, szobrok, műtárgyak és műves tárgyak, játékok, kegyszerek — ötletesen felépített vásári utcák rengetegébe hívogatnak. Itt elég könnyű — akár jelképes értelemben is — eltévedni. Lehetmestert Japánból, Indiából, Afrikából is. Gondolom, a kaposvári Duó kft két tulajdonosának, Dómján Tamásnak és a német-magyar állampolgárságú Johanna Hirschnek vásárrendező és vásárszervező cégük karakteréhez igazodóan, bőven nyújtott tapasztalatot nemcsak a kínálat, hanem a kínálat hogyanja is; ezt a gazdasági kamara képviseletében társult A bohém zenészek, avagy a vidám kézműipar Krisztkindli, avagy a kezek ajándéka Kaposújlak „ítélete” Amikor Mészárosné Törő Anikó Kaposvárról Kaposúj- lakra költözött, és férjével nekilátott egy családi ház építésének, azt gondolta, egy életre megalapozta lelki nyugalmát. Kézbesítő lett. Hordta a leveleket, az újságokat, a nyugdíjakat: emberi kapcsolatokat teremtett. Megesett, hogy férje besegített a levelek kihordásába: nyomban feljelentették érte. A posta figyelmeztette. Ó is kifogásolhatott volna sok mindent. Például azt, hogy lyukasak (vagy nincsenek) levelesládák, nem tud bemenni az udvarokba, és a kerítésre kell tűzni az újságot, amit aztán gyakran eláztat az eső. Berzenkedhetett volna a harapós kutyák, a Szarkavár környéki rossz utak, a pénz- szállítókra leselkedő veszélyek miatt. Nem tette, legfeljebb, ha nem tetszett neki valami, kicsit érdesebben válaszolt: hamar kimondja, ami a szívét nyomja. Négy évvel ezelőtt megszületett harmadik gyerek és gyesre ment. Szijj Ferencné helyettesítette. Mészárosné most ismét munkába kíván állni. A faluban aláírást gyűjtő ív járt körbe: a posta ne helyezze vissza kifogásolható munkája, modora miatt. Helyette alkalmazza tovább a példás munkát végző Szijj Ferencnét, aki azt mondja, semmi köze az aláírásgyűjtéshez. Arról viszont nem tehet, hogy megszerették. Mi a sikerének a titka? Talán a csendesebb hang, a kicsit gyorsabb tempó, no meg az — állítja —, hogy észreveszi, ha olyan feladattal akarják megbízni, ami a szabályzat szerint nem kötelessége. A 150 aláírással ellátott levélre a posta azt felelte: „Az érdekelt Mészárosné Törő Anikó külterületi kezelő az elmúlt években gyermekgondozási segélyen volt, ezért a Munkatörvénykönyv alapján újbóli munkába állása után felmondási védettség illeti meg. Korábbi munkája ellen sem merült fel olyan konkrét, alapos észrevétel, amely további alkalmazását kétségessé tenné.” A következőkben — mint írta — munkáját fokozottan ellenőrzik, indokolt esetben a szükséges intézkedéseket megteszik.” Járom Kaposújlak utcáit. Az első embert, akit megkérdeztem, azt mondta: az ilyen felfújt ügyek nem érdeklik. Mindig rendben megkapta a postáját, s ez neki elég. Az aláírások között sok az olvashatatlan, és akad gyermekírás is. Kiderült: volt, akitől nem azt kérdezték, van-e valami kifogásuk Mészárosné ellen, hanem azt, hogy elégedettek-e a helyettesítővel, s erre adták az aláírásukat. Nyilvánvaló: a két kérdés között különbség van. Az „őt ellenzők” és a helyettest „nem kifogásolók” aláírását végül egybe tették. A Dózsa utca 23-ban lakik Németh Lajos, aki néhány hete költözött Kapós- újlakra. Vele is aláíratták a tiltakozólistát. Beszélgetésünkkor azt mondta: esze ágában sem volt a régi postást ellenezni, hiszen a tevékenységét nem is ismerte. Tőle is azt kérdezték: elégedett-e Szijj- néval? Elégedett volt. Mint ahogy most elégedett Mészá- rosnéval, aki csak egy órával érkezik később elődjénél. Semostyán Jánosné, az aláírást kezdeményezők egyike a régi kézbesítő érdes modorát kifogásolta, és megjegyezte: — Már négy éve többször is panaszkodtunk rá a postának. De azért nem váltották le, mert nem volt kivel. Most van, és mi nem tágítunk! Szegedi Nándor
