Somogyi Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)

1992-11-07 / 263. szám

8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. november 7., szombat A szülőváros példája nyomán Utca vezet a maradandó alkotáshoz Két körülmény késztetett arra, hogy újólag, nyilvánosan is felidézzem dr. Guba Sándor professzor alkotó munkássá­gának emlékét, aki nemcsak alapítója volt a Pannon Agrár- tudományi Egyetem állatte­nyésztési kara jogelődjének, a kaposvári Mezőgazdasági Fő­iskolának, hanem csaknem negyedszázadon át irányította is az intézményt. Az egyik kö­rülmény egy évforduló: ha nyolc évvel ezelőtt nem ra­gadja el a korai halál, az idén lett volna 65 éves. A másik: ahogy a Heves megyei Hírlap hírül adja. szülővárosában. Hevesben, ahol kérésére örök nyugalomra helyezték, most utcát neveztek el róla. Tény, hogy dr. Guba Sán­dor munkássága széles kör­ben ismert volt az egész or­szágban, de alkotó életének döntő hányada mégis Dél-Du- nántúlhoz, Somogyhoz kötő­dik. Nemcsak tudós szakem­berként, Hanem igazi közéleti személyiségként is mélyen él az itt élők tudatában, hiszen csaknem húsz évig ország- gyűlési képviselőként is „ha­dakozott” többek között a zse­lici. a somogyi agrártermelés­ben dolgozók felemelkedésé­ért. Mi, a nagy családon belüli szűkebb környezet, a kapos­vári egyetemi kar dolgozói gyakran felidézzük az értékes szellemi örökséget és mai munkánkhoz tiszta forrásként merítünk belőle. Ezt tettük legutóbb a múlt év őszén, amikor jogelődünk, a kapos­vári Mezőgazdasági Főiskola alapításának harmincadik év­fordulójára emlékeztünk. Dr. Guba Sándor iskolateremtő munkáját jubileumi kiadvány­ban összegeztük. Az emléki­dézés kapcsán ebből a szel­lemi örökségből néhány időt­álló szemelvényt szeretnék kiragadni. Dr. Guba Sándor a hatva­nas évek végén, a hetvenes évek elején intézményfej­lesztő munkájában meghir­dette az oktatás, a kutatás, a termelésfejlesztés egységét. Messze előre mutatott ezzel a tudományos koncepcióval, hi­szen most, az ezredforduló­hoz közeledve a világ elismert egyetemei, Nyugat-Európától Amerikáig erre törekednek. Érdemes ezen elgondolkodni! De azon is,' hogy a magas színvonalú, korszerű, szinte naprakész új tudományos eredményekre alapozott elmé­leti képzés mellett kiemelt fon­tosságot tulajdonított a gya­korlati oktatásnak. Nagy böl­csességgel vont párhuzamot az agrárszakemberek és az orvosok képzése között. Val­lotta — és ennek ma már megannyi gyakorlati bizonyí­téka van —, hogy szinte klini­kai hátteret kell biztosítani az állattenyésztési szakképzés­ben központi laboratórium, ál­latházak, kísérleti istálók, tan­gazdaság létesítésével. A hallgatók szakmai megalapo­zottsága csak így kötődhet ér­zelmi és értelmi alapon, komp­lex módon a biológiai folyama­tokhoz. Dr. Guba Sándor erejét nem kímélve küzdött azért, hogy az intézmény saját szervezeti rendszerébe illeszkedő tan­gazdaság létesüljön az okta­tás és a kutatás teljes körű ki­szolgálása céljából. De küz­dött azért is, hogy az állatte­nyésztés megítélése kellő tár­sadalmi rangot kapjon, legyen végre Magyarországon egye­temi szintű állattenyésztőmér- nök-képzés. 1991 szeptembe­rében ez az „álom” valóra vált. A sors sajnálatos döntése, hogy dr. Guba Sándor a cél elérését nem érhette meg. Amikor 1990 őszén az egyetemi karon szobrot emel­tünk tiszteletére, megfogad­tuk: szellemi hagyatékát ápol­juk, és örökségét gyarapítani igyekszünk. Úgy vélem, ígére­tünket tartjuk! Az oktatás-kuta­tás fejlesztésének tárgyi bizo­nyítékai közül csak néhányat említek: működik az állatne­mesítést új alapokra helyező CT-MR rendszer, Nyugat-Eu- rópa, az Egyesült Államok ve­zető egyetemeivel végzünk közös kutatásokat, megújult a tanügyi épület, a kollégium — és lehetne sorolni. Próbálunk méltóak maradni a hagyatékhoz. így tette ezt mindeddig Somogy megye és Kaposvár város is. Javasla­tom talán éppen ezért „halló fülekre” talál: Úgy gondolom méltó lenne, ha a szülővárosához hason­lóan Kaposváron is őrizné egy utca Guba Sándor nevét. Es talán az az utca lenne az, amelyik a maradandó alkotá­sához, az Agrártudományi Egyetemhez vezet. Dr.Széles Gyula egyetemi tanár, dékán Kolumbusz szőkesége Milyennek képzelték a festők a felfedezőt? Ferdinando Colon így em­lékezett apjára: „Az admirá­lis jó formájú, jól megter­mett ember volt, a közepes­nél magasabb, hosszúkás arccal, kissé magas pofa­csonttal, nem kövér, és nem sovány, sasorrú, világos szemű. Haja szökés volt fia­talkorában, de amikor har­mincéves lett, megőszült.” Mások szerint haja kifejezet­ten vörös volt, orra kampós, arca napégetett és vöröses színű. Kolumbuszról (Genova 1451 — Valladolid 1506) nem mardt ránk hiteles, korabeli képmás, amely „élet után” ké­szült. Ez érthető is, hiszen a XV. század végén a spanyol portréfestészet még csak ki- bontatkozóban volt, a királyi udvarnál is itáliai és flamand mesterek működtek. A négyszáz éves évfordulót megünneplő chicagói kiállítá­son, 1893-ban több mint het­ven Kolumbusz portrét gyűjtöt­tek össze és mutattak be. Ezek különböző modelleket ábrázolnak, egészen eltérő arctípusú férfiakat, mégis va­lamennyit Kolumbusznak vél­ték a későbbi évszázadokban. A XVI. században divatos „hí­res emberek portrégalériái­ban”, amelyekben uralkodók, hadvezérek, tudósok képmá­sai függtek, már ott volt a nagy felfedező képmása is. Az itáliai reneszánsz nagy­mestereinek portréfestményei között is találunk nagyszerű, de egymástól teljesen eltérő festményeket, amelyeket Ko- lumbusz-képmásnak tartottak. Az egyik legkorábbi ezek kö­zül Sebastiano del Piombónak a festménye, melyet ma a New York-i Metropolitan Mu­seum őriz. Sebestianus Vene- tus-ként, azaz velencei mes­terként jelezte képét 1519-ben, holott már ekkor Rómában működött. Kolum- busszal nem találkozhatott, az admirális 1506-ban Vallado­lidban halt meg, Piombo ekkor körülbelül 21 éves lehetett, és nem hagyta el még Velencét. A New York-i festmény fel­irata, mely talán későbbi, mint a kép maga, tudatja a nézővel: „Ez a ligurial Columbus csodá­latraméltó képmás, aki hajójá­val elsőként jutott el a föld túlsó oldalára”. Erről a Piombo festményről másolta egy ismeretlen festő a XVII. vagy a XVIII. században, talán Németországban a fejet, a monumentális félalakos, raf- fellói portrét mellképpé redu­kálva. A kép 1949-ben került a budapesti Szépművészeti Múzeumba, mostanáig a ta­nulmányi gyűjteményben őriz­ték. 1992-ben restaurálta Fáy András. A képen olvasható la­tin felirat tudatja velünk, hogy ez „Christophorus Columbus képmása a velencei Sebasti- anus eredetije nyomán készült 1519-ben”, a spanyol felirat pedig megismétli a Kolum­busz sírkövén lévő feliratot, melyet a történelmi hagyo­mány magának Aragóniái Ferdinánd királynak tulajdoní­tott: „Kasztjának és Leonnak új világot talált Colon 1492-ben”. A Piombo képről több máso­lat is készült, festmény és metszet egyaránt. Legjelentő­sebb ezek között egy emig­ráns flarpand rézmetsző, The­odor de Bry (1528-1598) Frankfurtbammegjelent 13 kö­tetes illusztrált könyvében ta­lálható, amely különben a fel­fedezések egyik fontos feldol­gozása. A de Bry-féle portré talán a budapesti képről ké­szült. A metsző elbeszéli, hogy egy művészbarátjától kapta a Kolumbuszt ábrázoló fest­ményt, amelynek nyomán a kisméretű metszetet készí­tette. így próbálta bizonyítani ábrázolása hiteles voltát. A budapesti Kolum- busz-portré azonban ugyan­olyan apokrif, azaz nem hite­les portré, mint a csaknem száz többi. Ezért is találkozik a nyájas olvasó minden könyv­ben más-más személlyel, mindegyik képmás az ideális és vélt admirálist próbálta megörökíteni. Dr. Urbach Zsuzsa Pótolhatatlan Ali bácsik m „Nagy megbecsüléssel gondolok azokra, akik áldozatos munkával próbálják kikutatni, ismertté tenni azok életét, kik példaképül szolgálhatnak mostani és későbbi korokban. így tehát támogatásomra is számíthatnak. ” E sorokban Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke fejezte ki megbecsülését a balatonboglári Horváth Aladár­nak, aki lelkes kutatómunkával derített fényt a II. világhábo­rúban hazánkba menekült külföldi katonák Balaton-parti be­fogadásának részleteire. Majd egy másik baráti hangvételű levélben Göncz Árpád így fogalmazott: „Egyetértek Bajor Nagy Ernővel, hogy Horváth Aladár, a Horváth Aladárok helytörténeti tevékenysége pótolhatatlan.” Valóban az. Pótolhatatlansága a múlt feltérképezésében, s ha szabad a köztársasági elnök gondolatát helyeselnem, a példaértékű életek megismertetésében rejlik. Amire manap­ság nagy szükségünk van. Mert az ostoba ideológiák ez idő tájt megfigyelhetően sokkalta könnyebben hódítanak teret, mint a valódi, az igaz és hiteles életutak tanúságai. Ali bácsit — így hívják a barátai — nemrégiben ismerhet­tem meg, akkor, amikor emléktáblát avatott Balatonboglár városa a már említett oltalmat kereső francia katonák befo­gadásának, a bogiári menekülttábor kialakításának ötvene­dik évfordulójára. Ali bácsi ezt az eseményt már öt évvel ez­előtt szerette volna megszervezni, elkészítette az ünnepség részletes tervezetét, kutatásairól beszámolt az akkori és a mostani francia nagykövetnek. Christiane Malitchenko és Pi­erre Brochand egyaránt őszinte barátsággal vették Ali bácsi tevékenységének feltárását, amiről levelükben is biztosítot­ták. A hála-emléktábla avatásának borongós-esős napján, fél órával az esemény előtt Ali bácsiéknál voltunk. Sorra kerül­tek elő a dokumentumok, irodalmak és a már publikált cikkek fénymásolatai. Mert Ali bácsi ezzel is foglalatoskodik, mind részletesebben igyekszik feltárni a múlt lassacskán elhalvá­nyuló, idővel feledésbe merülő emlékeit, amelyek így megfe­lelően konzerválódnak. Indulásunkkor magához vette fekete mappáját, számára értékesebbnél értékesebb kutatási erek­lyékkel. Ali bácsi aztán találkozott a francia évadék még élő tagjaival, akiket hazánk katonai internált státusban óvott meg a legrosszabbtól, a náci fogolytáborok tömeggyilkosaitól, a háborús bűnösöktől. Talákozott a papír-dokumentumok hús-vér szereplőivel. Amikor eljöttünk, Ali bácsi kinyitotta a „kincsesládikáját”, és önfeledt büszkeséggel varázsolt elő néhány megsárgult fotográfiát. A történet legújabb láncszemét. Balassa Tamás _______________________________________________ ( Fotó: Gyertyás László)

Next

/
Oldalképek
Tartalom