Somogyi Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)

1992-11-07 / 263. szám

1992. november 7., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 HARANGSZÓ . A VIZEK FELETT Mű és mecénásai Ahhoz, hogy a Harangszó a vizek felett mindenki számára „hallassák”, a megszületett értékre figyelő támogatás volt szükséges. A Pannonhalmi Főapátság, a Lakitelek Alapít­vány, a megyei közgyűlés tudományos és kulturális bizott­sága, valamint a közgyűlés elnöke segítettek abban, hogy Ujkéry Csaba új történelmi regénye az olvasó elé kerülhes­sen a Perl Kiadói Kft gondozásában. S az olvasó okkal nyugtázhatja: megérte a mai mecéná­sok jószándéka, mert igen sokfajta, búvópatakként előtörő vagy immár régóta felszínen levő igényre válaszol ez a -könyv. Ezek az igények egyszerűen úgy summázhatok, hogy az írásművészet „nyelvén” jusson hozzánk a múlt üze­nete. Érdekesen, elevenül, szívet-lelket gazdagítóan. A tör­ténelmi regénynek gazdag hagyománya van irodalmunkban, lám a tradíció (a színpadon is, a filmben is) sajnos, mégis el­vékonyodott. Ujkéry Csaba merészen észrevette ezt — ko­rábbi könyvei is tanúsítják —, s válaszolt a kihívásra. No nem elsősorban literátusi meggondolásból, hanem érdeklődése, tehetsége okán. A magyar államiság és a keresztény magyarság „serdülő” korába kalauzol bennünket — Somogyvárra — igen lendüle­tesen, magabiztosan és kiváló arányérzékkel. írhatnám úgy is, hogy irányérzékkel, mert Szent László nagyszerű válla­lása, az általa alapított csodálatos templom és a rendház a középpontban marad akkor is, amikor a királyt és hadát „kí­sérjük” Horvátországba, vagy amikor Opossal — a nagysze­rűen megrajzolt ifjúval — együtt „menekülünk" a távoli sztyeppéken. Vagyis Ujkéry úgy ír, hogy finom cselt vet: nemcsak szemlélői vagyunk históriájának, hanem akarva-akaratlan a részesei is. Ezért könyve sokkal több. mint regényes népszerűsítés, hanem ízig-vérig történelmi regény, amelyben az írói képzeletet nem béklyózzák a pon­tosan idézett források, a szívósan-szorgalmasan feldolgozott események — hanem röptetik. Szervesen simul össze min­den elem valódi, lüktető, hangulatos életté: harcban, vallás­ban, szerelemben. Szívesen válunk részeseivé a világi és egyházi históriának, jólesik megfürödni tájszeretetében, ej­tőzni lírai meséiben, megosztani felnőtt módon komolyan vett játékait, életörömét. Az ajánlás végére csak egy kívánság jegyezhető: e közre­adott részlet — amely Szent László királyunkat horvátor­szági hadjárata közben idézi meg — adjon kedvet minden olvasónak, hogy megérezze, miként szállt a harangszó a vi­zek felett. Tröszt Tibor B iograd na moru, vagy ahogy a magyarok nevezték, Tengerfe­hérváron érte az április a sere­get. László király a sziklavár nagytermében tartózkodott kíséretével. Meleg volt, az ablakok kárpitja behúzva, hogy a tűző napsugarakat kirekesszék. Behallatszott a sirályok vijjogása és a szűnni nem akaró morajlás az Adria felől. A királyi tanács most döntötte el, hogy a sereg Dalmácia felé veszi útját. Regina Reppa az öccse mellett ült. Fekete ruhát viselt, mint a szerzetesnők. Királyi mivol­tát csupán egy keskeny aranypánt je­lezte, amely homlokánál fogta fejéhez fátylát. Mindenbe beleegyezett, abba is, ha Radu visszatérne, örökli atyja koronáját. Addig Álmos herceg lesz az özvegy gyá- molítója. Horvátország királya. Meg­hagyta azt is, hogy csak a Szávától északra jelöljön nsagyar zsupánokat, s ossza területüket kardjuk alá. Feltárult a tölgyajtó, Álmos herceg jött búcsúzni Uros és Vata kíséretében. In­dult, hogy átvegye királyságát. Délceg alakján, szép ívű arcán, magas homlokán jó volt a szemnek megpihenni. A király elé érve térdet hajtott. — Eljöttem, felség, hogy áldásodat add. Elindulok azon az úton, amelyre akaratod segített. László felállt. Domború mellkasát fehér vászoning fedte, bőrbocskort viselt, melynek orra felfelé kunkorodott. Oldalán dísztelen markolaté tőr függött, nyakában bőrszíjon ezüstkereszt. A herceghez lé­pett, és fejére tette kezét. — Légy bölcs és mértéktartó. Jámbor Krisztus dicséretében. Ne feledd, e vilá­gon két hatalom van. Henrik császár és a pápa. Utóbbiból kettő. De hűséggel ne­kem tartozol. — Aztán jobbról, balról megcsókolta. Fancsika felemelte a feszületet, Álmos megcsókolta. Meghajolt, és kihátrált a te­remből. A nyitott ablakon behallatszottak a vezényszavak, a várudvar kövezetéről a patkók csattogása, amint elügettek a kapu felé. — Hagyjatok magamra — szólt a ki­rály. Áz urak felálltak, a királyné is. Megha­joltak és kimentek. Gráb nagyot lélegzett, s áldotta Istent, hogy megszabadította. Ebben a szép időben másutt is el tudta múlatni az idejét, mint országos dolgok­kal törődni. A király odaszólt az ajtónállónak. — Keressétek meg Sorinus lovagot! László feláll, és az ablakhoz sétált. Messze lehetett látni. A végtelen tenger kék volt, mint felette az ég, amivel a szemhatár végén összefolyt. Á hullámta­rajok ezüstcsíkokként szeletelték a ha­talmas tükröt, ami örök mozgásban volt. Sajkák himbálóztak rajta, igyekeztek a ki­kötő padjához, vagy éppen távolodva, ki tudja, hová. Az égen madarak szálltak, s alul katonák színes tábora nyüzsgött. Tü­zek égtek, nagy bográcsokban főtt az étel, lovasok vágtattak, s a bátrabbak megmerítkeztek a sós hullámokban. K oppantottak az ajtón, és belé­pett a lovag. Páncélinget viselt fél combig érő tunikája fölött, láb- és karvérteket. Szőkesége és szava ejtése elárulta, bölcsőjét nem ezen a földön ringatták. — Szolgálatodra, felség! — hajolt meg. A király letelepedett a medvebőrrel bo­rított karosszékbe. Szakállas fejét feltá­masztva figyelmesen nézte a lovagot, majd megszólalt. — Nagy feladatot bízok rád, Sorinus. Bízom hűségedben, hogy a pápa Őszentségénél eljársz ügyünkben. — Megtisztelsz, nagyúr. László felvett az asztalról egy papirusz­„A jövő jótéteménye...” Részlet a regényből tekercset, amely szalaggal volt átkötve rajta veres viaszban pecsétje. — Ezt a levelet elviszed Orbán pontifex maximushoz. S elmondod: László, Moe- sia, Pannónia és Szlavónia ura tudja, hogy Horvátország Orbán pápa hűbére. Kéri trónfoglalásának elismerését. Egy kis csend után folytatta. — Mondd el azt is, megalapítottam a gréci püspökséget. Papokat Somogyból és Zalából hívtam erre a mocsárral vert vidékre, ahol akkora a pogányság, mint az oltárra emelt István királyunk idejében a magyarok földjén volt. A pápának meg kell értenie, hogy erősek vagyunk. S neki, aki most a normannok védelmét kényte­len kérni, mert egy másik pápa is, Kele­men ül a trónon, szüksége van László hűségére. De ez nem jelentheti királyi fel­ségjogaink csorbítását! A püspököket én nevezem meg, s alapítom székhelyeiket, adományozom birtokaikat. Ő könyörög­jön Istenhez, és szentségekkel erősítse meg. Kintről éles kurjantás hallatszott, aztán egy vitéz szitkozódott, mindenféle túlvilá- giakat emlegetve, hol magyarul, hol törö­kül keverve a szavakat. Majd elvágtatott egy lovas és utána harsány üldözéssel a többiek. A királynak arcizma se rándult. Végigsimított rövid, göndör szakállán. Szemét Sorinusra függesztette. A lovag bólintott. — Megértettelek, uram. Mindent elkö­vetek, hogy Őszentsége áldását adja rád. — Járj szerencsével — mondta László, és átadta a pergamentekercset. M iután a lovag távozott, a király a káplánját kérette és egy íródeákot. Arca ünnepélyes volt, amikor káplánjához for­dult. — Döntöttem a somogyi apátságról. Szent Péter és Pál tiszteletére fogom fel­szenteltetni. Szerzeteseket Saint Gilles apátjától, Odilótól kérek, és letelepítem őket. Ő jó viszonyban van Orbánnal, s ez hasznunkra válhat... — Bölcs vagy, uram — felelte Fan­csika. — Segítse Isten szándékodat — és keresztet rajzolt László felé. A király az ablakhoz sétált, egy darabig gondolkodott, majd a deákhoz fordulva diktálni kezdett: „László, a Magyarok és Moesia királya Odersiusnak, Szent Benedek legvalláso­sabb apátjának és a rábízott egész szer­zetesi gyülekezetnek szolgálatát és sze- retetét a mi Urunkban, Jézus Krisztus­ban. Noha... szentséged tökélye nem volt ismeretlen előttem. Országom minden derék zarándokától szorgalmasan tuda­kozódtam afelől, hogy Te és az Isten szolgálatában alád rendeltek mit művel­tek. Ezért fájlalom, hogy az én országom állapota felől senkinél nem tudatkozódtál, még közbenjáró által sem. De mivel hi­szem, hogy szent férfiak imádságának köszönhetem azt, hogy csekély erővel nemegyszer győzelmet arathattam bar­bár népeken, azért hogy Saint Gilles mo­nostorának is levélben ajánlottam ma­gam, annak tudatában, hogy Szent Be­nedek a szerzetesek atyja volt, az ő kon- ventjének is ajánlom magam e levél út­ján, valamint káptalanom által, és vité­zem, Sorinus révén, kiket Orbánhoz, az apostolihoz küldök. Tudd meg azt is, hogy Saint Gilles apátját Magyarország földjén több javadalomban részesítem, szolgáljon ez számodra a jövő jótétemé­nye mintaképéül. Küldtem volna már a mi ajándékainkból egyet-mást, de féltem, hogy a földeteken uralkodó zavarok kö­zepette, gonosz emberektől akadályoz­tatva hiába teszem. Mivel pedig most már hiszem, hogy el fogsz küldeni hozzám némelyeket a tieid közül, várom őket, hogy velük nézetünket közölhessük. Azt viszont állhatatosan kérem, hogy küldj valamit hazánkba Szent Benedek ereklyéi közül, nem érdemeim miatt, ha­nem a jövendő jótétemény fejében. Ha pedig most egyiket sem tehetnéd meg, legalább a legátus útján, akit a pápa küld hozzám, tudasd, hogy mit óhajtok és ho­gyan. Mivel Szlavóniát már csaknem egészségen megszereztem, szomszéd­ként közlekedhetsz velünk. Ezen írással megerősítjük mindazt, amit Magyaror­szág, Szlovénia és Moesie területén em­bereink monostorhelyeiteknek fel kíván­nak ajánlani. Isten veletek.” Pár pillanatig még hallatszott a lúdtoll percegése, aztán csend telepedett a te­remre. Fancsika hangtalanul imádkozott. László király elégedettséget érzett. Ál­most királlyá nevezte ki, püspökséget alapított. Szerzeteseket hív Somogyba, és talán ezekben a percekben szentelik pappá Kálmán herceget, hogy elfoglalja a váradi püspökséget. Kint nyár van és béke. A hadjáratot hamarosan befejezi, és visszatérhetnek. S ekkor zaj keletke­zett a folyosón. — Engedj! — hallatszott az ajtó előtt, máj dulakodás. A király meghagyta, sen­kit ne engedjenek elé, míg az államü­gyekkel nem végzett. László a kardjához kapott. Kitárult az ajtó, és Gráb esett be. Arca sápadt, mel­lette egy izzadt, poros vitéz, kinek arcán kardvágás beszáradt sebe. — Mi történt?! — kérdezte a király. — Betörtek a kunok, uram! — kiáltott Gráb. — Itt a hírmondó — mutatott a vé­res vitézre. — Beszélj! — szólt a király. A legény a fáradtságtól alig bírt állni, belekapaszkodott a zsupánba, miközben rekedten jelentette. — Krul fia Kapolcs hatalmas sereggel tört be a Kárpátoknál. Alexois bizánci császár biztatására, mert félti tőled Dal­máciát. így mondták a kánok... végigpré- dálták Erdélyt, Biharba mentek... aztán Tokajnál átkeltek a Tiszán. Két csapata pusztítja a síkságot, egy a Tisza vidékét dúlja... Annyi zsákmányt szereztek, mint egyszer sem. A nemesek feleségeit, fiait rabszíjra fűzték... Becse felé tartanak... oda fél országod... László előtt elsötétült a világ. Gyorsan támadt indulatát nagy uralommal győzte le. — Menjetek — mondta. Imazsámolyá­hoz térdepelt, fejét összekulcsolt kezére hajtotta. — Nagy a te hatalmad, Istenem... az elbizakodottakat megbünteted. így sújt most kezed engem... Mea culpa... Adj erőt, hogy ezt a nagy veszedelmet elhá­rítsam népemről... Adj erőt, Uram... A mikor kilépett az ajtón, kiadta a parancsot a táborbontásra. Még nem járt a nap a delelőn, amikor a sereg már erőltetett menetben hagyta el Biogradot, és vette az irányt Temes vármegye felé, ahol a kunok által gyújtott lángok perzselték a földet. A BÁBU VAGY ŐS: A VAJANG Biztos sikerre számíthat a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum kiállí­tása. Hiszen az európai múzeumlá­togatót mindig is vonzották a tá­vol-keleti kultúrák tárgyi emlékei, kul­tikus tárgyai. A magyar gyűjtemény­ben pedig szerencsés módon igen gazdag anyag áll rendelkezésre. Ezúttal az indonéz, különösen a jávai kultúra jellegzetes ágát meg­elevenítő kiállítás látható Vajang címmel. A bemutató abból az anyag­ból válogatott,, amelyet a két háború között Zboray Ernő mérnök-utazó gyűjtött két évtizedes jávai tartózko­dása alatt. Amikor 1931-ben, az akkor még magángyűjteményben lévő kollekciót bemutatta a múzeum, a szakértők megállapították, hogy ilyen egységes gyűjtemény nincs még egy Európá­ban. Ezt az egyedülálló tárgyegyüt­test vásárolta meg 1965-ben fele-fele arányban a Kelet-ázsiai Mű­vészeti Múzeum és a Néprajzi Mú­zeum. Most pedig mindkét múzeum tárgyait az Indonéz Köztársaság nagykövetségének tulajdonában lévő árnyjátékfigurák egészítik ki. Vajon mi a vajang? Ezt a kiállítás rendezői, Renner Zuzsa és Kelényi Béla így határozzák meg: a vajang annyit jelent: bábu, ős. Ezzel a szó­val jelölik egyrészt a színdarabokat, akár bábok, akár emberek adják elő azokat, másrészt így nevezik magu­kat a bábokat is. A vajang-játék pe­dig az indonéz kultúra csaknem tel­jes egészét átfogja, az ősi mitológiá­tól a napi politikai eseményekig mindaz tükröződik benne, ami a tör­ténelem folyamán a jávai kultúrára hatással volt. Témáit két nagy kultúr­körből, az indiai eposzok és az isz­lám világából meríti mindezt a jávai hagyományok, ízlés- és gondolko­dásmód szerint átformálva. Az elő­adóművészetnek szinte minden mű­faját egyesíti a színpadi játék külön­böző változatait, a táncot, a zenét. Ez a kiállítás a báb- és az árnyjá­ték, valamint a hangszeres zene fi­guráit és kellékeit vonultatja fel. Száz vajang bábu- és árnyjátékfigura mel­lett réztárgyak, batikolt textíliák, hangszerek segítik megteremteni a miliőt. S aki igazi vajang-játékot is szeretne megtekinteni, teheti, mert a teremben videófelvételről eredeti já­vai előadás pereg. Persze ha egy tel­jes előadásra kíváncsi, akkor fél nap­ját is rááldozhatja. A vajang-előadá- sok ugyanis nagyon hosszúak. Este kilenckor kezdődnek, és eltartanak hajnali négyig, ötig. Az előadást ga- melánzenekar kíséri, és énekesek is közreműködnek. A különlegesen formált bábok arc­típusa, fejtartása és fejdísze pontos előírásokkal szabályozott. A főleg Jáva szigetén népszerű árnyjá- ték-előadások figurái viszont lapo­sak, többnyire bőrből készülnek, ugyancsak meghatározott ikonográ­fia szerint. (Kádár)

Next

/
Oldalképek
Tartalom