Somogyi Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-22 / 249. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — EMLEKEZET 1992. október 22., csütörtök HABSBURG OTTÓ MEGÍRATLAN EMLÉKEI A diktatúra halálos sebét a magyarok adták Habsburg Ottóval, a Páneurópai Unió elnökével beszélgettünk a magyar történelem néhány olyan epizódjáról, amelyben eddig kevésbé ismert módon játszott szerepet. — Elnök úr, a közeljövőben megjelenik egy emlékirat Magyarországon, amelynek szerzője, Hennyey Gusztáv tábornok, Horthy Miklós utolsó külügyminisztere ezt írja: „Roosevelt elnök a Quebecben, 1944 szeptemberében megtartott konferenciára táviratilag meghívta Ottó főherceget — tehát Önt — ahol Churchill és Eden jelenlétében fogadta, s kijelentette, hogy elérkezett az utolsó alkalom, amikor még megakadályozható Magyarország feltétel nélküli alávetése Oroszországnak.” Mi történt ott és akkor? — Én abban az időben folyamatos kapcsolatban voltam Roosevelt elnökkel. Amikor Quebecbe meghívott, pontosan nem tudhattam, hogy miről lesz szó. Tehát elmentem a konferenciára, ahol kiderült, hogy az elnök azt kívánta még egyszer megbeszélni velem is, hogy mit lehetne csinálni azért, hogy Magyarországot a katasztrófától megmentsük. — Ez komoly szándéka volt a tárgyaláson jelenlévőknek 1944 őszén? Roosevelt, a magyarbarát — Rooseveltnek igen. Azonban voltak a körében olyanok, akiket egyáltalán nem érdekelt Magyarország sorsa. Roosevelt tehát egyedül maradt. Az elnök indíttatásához tudni kell, hogy őt személyes szándék vezérelte: őszintén magyarbarát volt. Az első világháború előtt, még fiatalon bejárta Nagy-Magyaror- szágot biciklin, megismerte és megszerette a magyarokat. Vagyis az ő magyarbarátsága szentimentális, alapon állt. De egyedül volt. És ez a gyakorlatban azt is jelentette, hogy amikor a magyar ügyről Roo- sevelttel beszéltünk, s úgy tetszett, hogy el is értünk valamit, nem juthattunk tovább, mert más döntéshozók jó, ha közömbösek maradtak, de inkább ellenünk voltak. Amikor a Lakatos-kormány hivatalba lépett és Hennyey Gusztáv lett a külügyminiszter, ő kapcsolatot keresett velünk. Erre lehetőséget nyújtott, hogy mi 1941 óta, Lisszabonon keresztül megteremtettük a folyamatos kontaktust Wo- dianer Andor nagykövet és Károly Lajos öcsém révén. Ezen a szálon voltunk kapcsolatban Kállay Miklóssal is, a korábbi miniszterelnökkel. — Idézek egy másik részletet Hennyey visszaemlékezéséből: „Roosevelt és Churchill együttesen arra kérték Ottó főherceget, hogy továbbítsa a közlést Horthy kormányzóhoz, mire a főherceg megjegyezte, hogy nem bizonyos benne, vajon közlése alapján a kormányzó elszánja-e magát a cselekvésre”. — Sajnos, ez így történt. — Ön elkésettnek vélte ezt az üzenetet? Vagy miért volt pesszimista? — Nézze kérem, a kormányzó, a véleményem szerint, képtelen volt jól megítélni a helyzetet. Ő rosszul látta a világhelyzetet is, még mindig azt hitte, hogy van bizonyos manőverezési szabadságunk. De nem volt. És azt is meg kell mondani, hogy a kormányzó nem volt valami jó politikus, ennek következtében nem is érthette meg a helyzetet. Bethlen István megértette. — Ön az említett közlést végül is továbbította Horthy- nak? — Igen. — Mit tartalmazott a távirat? — A szöveget Eckhardt Tiborral fogalmaztuk, s lényegében a háborúból való kiugrás előkészítésével kapcsolatos teendőket tartalmazta. Például azt, hogy nyissanak utat a szövetségeseknek azért, hogy még az oroszok előtt eljussanak Közép-Euró- pába. — Rooseveltnek a magyarok iránti rokonszenvéből kiindulva, most októberben adódik a kérdés: Ön hogyan látja egy másik amerikai elnök, Eisenhower szerepét történelmünk oly fontos és kritikus időszakában, 1956 őszén? — Eisenhower gyenge, végtelenül, gyenge szerepet játszott. Ő még Horthynál is kevésbé jó politikus volt. Katona volt, aki nagyon keveset értett a politikához és azon belül is lényegtelen volt számára a magyar ügy. Neki sokkal többet jelentett a Szuezi-csa- toma, mint az, hogy mi történik Magyarországon. Ha Nagy Imre mellé álltak volna — Most már pontosan tudjuk, hogy a forradalom sorsa a nagyhatalmak pillanatnyi érdekeitől függött. S az érdekek középpontjában nem a harcát vívó Magyarország állt. Mi a véleménye erről a történelmi szereptévesztésről? — Az a véleményem, hogy ha azon a napon 1956-ban, amikor Nagy Imre deklarálta Magyarország semlegességét, a nagyhatalmak ezt 12 órán belül elismerték és garantálták volna, akkor lehetett volna reményünk. Az Egyesült Államokra, Angliára, az ENSZ-re gondolok. — Hát ez nem történt meg... — Nem történt meg, s ezzel megszületett a halálos ítélet. — Önről köztudott, hogy fáradhatatlanul dolgozik ma is a magyar ügyért. Ennek előrebocsátásával kérdem, hogyan látja, milyen Magyarország megítélése mostanában? — Óriási különbség, ha a régi állapottal hasonlítom ösz- sze. A fordulatot 1956 októbere jelentette. Azt tapasztalom, hogy az ifjúság forradalmára talán jobban emlékeznek külföldön, mint itthon. Döntő fordulatnak tartják. Olyasminek, mint a sztálingrádi csata volt; a magyar népfelkelés volt a hidegháború Sztálingrádja. Magyarország ugyan elvesztett egy csatát, de a diktatúra halálos sebet kapott. S ezt a magyarok adták. És azt sem felejtik el, hogy mi nyitottuk meg az utat a közép-európai zsarnokok megbuktatásához. Az a tény, hogy amikor az Európa Parlament egyhangúlag ratifikálta a magyar társulási szerződést ebből ered, hiszen ilyen, korábban ott alig történt. Azt mondhatom, hogy nagyon jó Magyarország híre a világban és ezt meg kell őrizni. — Szeretnék egy személyes emléket fölidézni Önnel kapcsolatban. A hatvanas évek végén, külföldön, hallgattam az egyik előadását Európa politikai perspektívájáról és olvastam az erről írott könyvét. Ön akkor fölvázolta a szovjet diktatúra bomlását, még azt is leszögezve, hogy ez 2000 előtt bekövetkezik. Nem tudom, hányán vették ezt komolyan akkor. Az idő Önt igazolta. Kérdezem tehát, milyen feltételezésre alapozta prognózisát? A kémfőnök magánleckéje — A magyarázat egyszerűbb, mint gondolná. De előzményként egy személyes találkozásra kell emlékezni. Az angolok a második világháború végén is azt tették, amit tettek korábban: a győztes háború befejeztekor elbocsátották azt a hírszerző főnöBit köt, aki addig irányította a titkosszolgálatot. Azt tartották ugyanis, hogy újabb konfliktus esetén nem tud mást csinálni, mint korábban. Én ennek a tábornoknak a vendége voltam azon a birtokon, amit a szolgálataiért kapott és a hírszerzésről beszélgettünk. Akkor azt mondta nekem: „Titok nem létezik, az ember ugyanis nem tud titkot tartani. Az amerikaiak és a szovjetek titkolózásában az a különbség, hogy ha az amerikaiaknak van valami nagy titkuk, az másnap olvasható a New York Timesban, vagy a Washington Postban. Az orosz titkot három hét múlva lehet olvasni valamelyik vidéki, jelentéktelen tartományi újságban". Ez szöget ütött a fejembe és attól fogva alaposan tanulmányozni kezdtem mindazokat a helyi lapokat, amelyekhez a Szabad Európa Rádió hozzájutott. Ezekben a lapokban minden megtalálható volt, csak fel kellett dolgozni az oroszok sajátos fecsegését. És ebből vontam le a következtetéseimet. — Elnök úr, köszönöm a beszélgetést! Király Ernő Szovjet harckocsikon mennek a tüntetők a Parlament előtt hhbhhhübhihhéihibbühhhihhIh Amikor Ausztria volt a magyarok menedéke Vajon összehasonlítható-e a mai helyzet 1956-al? Most boszniai menekültek tízezrei özönlenének Ausztria felé, amely igyekszik szorosra zárni határait, akkor a magyarok jöttek végeláthatatlan tömegben, és Ausztria szívesen fogadta, segítette, védelmezte őket. A Salzburger Nachrichten című lap kolumnás cikke emlékezik azokra a hősi időkre, kimutatva a különbségeket a mai helyzethez viszonyítva. Pedig Ausztria akkor sem volt éppen „menekültmentes övezet”, hiszen ott voltak még azok, akik a negyvenes évek végén próbáltak új hazára lelni. És mégis, amikor 1956-ban Budapestről a felkelés hírei elérték az osztrák fővárost, mindenki tudta, miről van szó, milyen nagy jelentőségű az esemény. A szabadságszerető, nyugati orientációjú osztrákok pontos különbséget tudtak tenni áldozat és elnyomó között, egyértelmű volt az ellenség, neve is volt: a páncélos kommunizmus. Amely mellesleg átmenetileg Ausztria biztonságát is veszélyeztethette. Egy másik nem elhanyagolható különbség — gyakorta emlegetik ma Ausztriában —, hogy ez a menekültáradat nem volt tartós. Lényegében Mindenszentektől újévig tartott. November 6-án így jelentette az osztrák sajtó: „Tízezren szöktek át Magyar- országról Ausztriába”. November 21-én a belügyminisztériumi mérleg 38 ezer menekültet jelölt meg, 17 161 volt közülük táborban, s már ekkor megkezdődött továbbutazásuk. Svájc, Hollandia, Belgium* azonnal fogadott ezreket, Németország, Franciaország és Amerika „vizsgálta” a lehetőséget. November végén 56 ezer, 30-án 96 ezer volt a hivatalos adat. S ettől kezdve ugyanannyi hír szólt a továbbutazókról, mint amennyi az itt-tartózkodókról. A december 28-i mérleg szerint 152 ezer menekült közül 82 300 utazott tovább. Ausztria mindenben készségesen segített. Szó nem volt arról, hogy féltették volna az osztrákok a munkahelyüket, hogy ne osztották volna meg szívesen, amijük volt. November 24-én a bécsi Kurier ingyenes hirdetési lehetőséget ajánlott azoknak, akik munkát keresnek, igaz, az osztrák gazdaság akkoriban fellendülőben volt, s jól tudta hasznosítani a vendégmunkásokat. S az sem tagadható, hogy az első nagy nekibuzdulás után, december táján voltak figyelmeztetések: a magyar menekültek foglalkoztatása semmiképpen sem mehet a belföldi munkaerő rovására. November közepe táján rémület fogta el az osztrákokat, hogy „egyedül maradnak”. A Salzburger Nachrichten idézi saját, 1956. november 14-i cikkét. „A magyarokat esetleg befogadó országok olyan szigorú egészségügyi feltételeket állítanak, hogy a végén Ausztriában a rokkantak, betegek, öregek, munkaképtelenek maradnak. Mindamellett az osztrák belügyminiszter leszögezte: Ausztria menedéket nyújt, minden magyart befogad, s csak azok fognak elutazni innen, akiknek ez a szándékuk.” Szívesen emlékezik ma az osztrák lap arra, hogy az akkor oly fényes magyar labdarúgás nagyjai is itt találtak menedéket — itt volt Puskás és Kocsis, akik így nyilatkoztak: nem térünk vissza Magyarországra. A segélyek gyűjtésének és elosztásának feladatát koordináló bizottság végezte, Franz König érsek irányításával. S hogy a menekültek közül nem mindegyik volt szent, arra is talált az osztrák sajtó mentséget. Amikor vagy 50 részeg magyar verekedett össze a siezenheimi táborban, így írt a Salzburger Nachrichten: tizenkét év kommunizmus, az erkölcs, az etikus cselekvés és gondolkodás tagadásának tizenkét éve, tizenkét év szolgaság és kizsákmá- nyoltság. S akkor itt nálunk azt várják azoktól az emberektől, akik mindezt elszenvedték, hogy azonnal átvegyék a mi erkölcsi normáinkat. Fogadjuk el őket olyannak, amilyenek. Az 1957-es végső statisztika szerint 180 ezer volt a menekültek száma. Ausztria kiállta a próbát, saját biztonságát is veszélyeztetve, hiszen Moszkvától októbertől decemberig egyvégtében szidalmakat kapott, s azt a vádat, hogy megsérti semlegességét. Az akkori kancellár válaszul sajnálkozását fejezte ki és leszögezte: Ausztria nem hagyja magát megzavarni, megfélemlíteni. Szászi Júlia
